Ráró, a halevő
2004/01/06 00:00
1403 megtekintés
A cikk lejárt! Valószínű, hogy már nem aktuális információkat tartalmaz!
A halászsasok Európában meglehetősen ritka madárfajnak számítanak és számuk egyre csökken. Az egész kontinensünkön körülbelül 8000 pár költ. A Brehm által rárónak nevezett madár külön családot alkot a sasok mellett. A megkülönböztetést meg is érdemli, minthogy olyat tud, amit a többi sas nem, ugyanis a víz alá veti magát zsákmánya után.

Vannak madarak, amelyek ugyan nem fészkelnek a Kárpát-medencében, ám ritkaságuk miatt mégis védelem alatt állnak Magyarországon. Ilyen madár a halászsas is, ami tavasszal és ősszel rendszeresen átvonul országunk felett. Néha egy-egy halastavon vagy más nagyobb vízen több példányt is meg lehet figyelni belőlük. Az utóbbi években több költési kísérletét is megfigyelték hazánkban, ám sajnos ezek közül egyik sem volt sikeres.

A halászsas Skandináviától egészen a Csendes-óceánig terjedő széles sávban fészkel. Emellett költ Észak-Amerika nagy részén is. Mint fészkelő madár megtalálható az Arab-félszigeten, az Indonéz-szigetvilágban és Ausztráliában. Mivel vonuló madár, a telet a trópusokon tölti. Ha teheti, a nyílt vizek közelében telepszik meg, fészkét a fák csúcsára építi, olyan helyre, ahová mindig könnyen be tud repülni. Általában három tojást rak, a kotlási idő 35-38 nap, a fiókák pedig nagyjából kéthónapos korukban hagyják el a fészket. Szinte kizárólag hallal táplálkozik, zsákmányát speciális módon szerzi. Ha kiszemeli zsákmányát, torpedóként zuhan a vízbe, teljes testével alámerül, megragadja áldozatát, majd nagy erőfeszítés közepette kiemelkedik a vízből. A levegőbe emelkedve a kifogott halat először keresztben tartja, aztán befordítja a repülés irányába, hogy csökkentse a légellenállást.

Az európai állománya manapság meglehetősen ritka - régen fészkelt a Kisbalaton mellet is - és sok helyen az esélyei sem túl jók. Az Ibériai-félszigeten 1997-ben pusztult el az utolsó halászsas. A Portugália déli részének sziklás partjain élő nőstény ráró egyszerűen éhen halt, az a partszakasz, ahol az otthona volt, erősen beépítetté vált. A halászsasok fokozottan védett madarak, természeti értékük 250 ezer forint.

A ráró

Brehm az általa rárónak nevezett madarat a sasféléktől külön családba sorolja. Az általa ráróféléknek, újabban halászsasféléknek családot a következőképpen jellemzi: a külső ujj vetélő ujj, a csüd igen rövid, rövidebb, mint a középső ujj és csak kis pajzsokkal fedett, az ujjak talpi részén a halak megragadását elősegítő kemény, éles, szemcsés szaruképződmények vannak; a szemek oldalt irányulnak; a tollazat sűrű és kemény, a fedőtollakon vendégszár nincs.

Szemük körül nincs fátyol. A családba két nemzetség és három faj tartozik. Az alakjára és életmódjára nézve egyaránt feltűnő halászsas jellegei a következők: a test aránylag kicsi, de erős alkotású, a fej középnagyságú, a meglehetős rövid csőr már a viaszhártyától kezdve görbült, kampója igen hosszú, lefelé hajlott, a láb erős és a sarokizületen túl csak kis darabon tollas; a csüd roppant erős és vastag, de apró pikkelyekkel ellátott, az aránylag rövid ujjak éles, hengeres, erősen hajlott karmokat viselnek; a szárnyak, amelyek evezői közül a harmadik a leghosszabb, oly hosszúak, hogy az éppen nem rövid farkot messze túlhaladják.

A rárót jellemzi azonkívül testhez álló zsíros tollazata. A fej és tarkó tollai sárgásfehér alapon feketebarna hosszanti sávokkal rajzoltak és minden egyes toll erősen kihegyesedő; a háti oldal többi része barna, minden tolla világos szegéllyel; a farktollak barnán és feketén szalagozottak, ellenben az alsó részek fehérek vagy sárgásfehérek. A mellen barna tollak vannak, melyek foltot vagy nyakörvet alkotnak, amely néha igen élesen felötlik, néha meg alig észrevehető; a szemtől a nyak közepéig sötét szalag húzódik. A szem élénk sárga, a viaszhártya és láb bőre ólomkékek, a csőr és karmok fénye feketék.