Szépség életre-halálra
Szendrei Judit
2004/04/02 08:00
832 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.
Mindannyian szépek szeretnénk lenni. És erősek, és egészségesek, és fiatalok, vagy legalábbis fiatalosak. Ez természetes dolog, gondolhatnánk. Ki örül annak, ha ráncosodik a bőre vagy szaporodnak a hajában az ősz hajszálak? De valóban természetes igényünk-e mindez? Valóban mindannyiunknak olyan szépnek, karcsúnak és örökifjúnak kell-e lennünk (vagy legalább is látszanunk), mint a magazinok címlaplányainak?

Mindannyian szépek szeretnénk lenni. És erősek, és egészségesek, és fiatalok, vagy legalábbis fiatalosak. Ez természetes dolog, gondolhatnánk. Ki örül annak, ha ráncosodik a bőre, vagy szaporodnak a hajában az ősz hajszálak? Miért ne küzdenénk e folyamat ellen, ha megtehetjük, ha hála a tudománynak és a fogyasztók igényeire oly érzékenyen reagáló kozmetikai iparnak, egyre több és több festék, kenőcs, fogyasztó vitamin és "diszkrét karcsúsító fehérnemű" áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy egy konkrét irányba haladó biológiai folyamatot feltartóztassunk. És akkor a plasztikai sebészet által nyitott távlatokról még nem is beszéltünk. De valóban természetes igényünk-e mindez? Valóban mindannyiunknak olyan szépnek, karcsúnak és örökifjúnak kell-e lennünk (vagy legalább is látszanunk), mint a magazinok címlap lányainak? És egyáltalán, lehetséges-e maradéktalanul megfelelnünk ennek a kihívásnak, amit az óriásplakátokról ránk mosolygó tökéletes külsejű, és láthatólag maradéktalanul boldog modellek közvetítenek felénk?

A legtöbbünknek valószínűleg nem. Koplalhatunk, tornázhatunk, sminkelhetünk bármily megszállottan, sohasem leszünk olyanok, mint Claudia Schiffer. Nemcsak azért, mert nem születtünk azonos adottságokkal, hanem mert Claudia Schiffer sem úgy néz ki valójában. A manipulált képek korszakában élünk. Már nemcsak Barbie baba testarányai hazugak, hanem a magazinsztárok külseje is. Ha alaposabban szemügyre vesszük a bikiniben pózoló lány hátterében a csempék vonalát, észrevesszük, hogy azok a megkarcsúsított derék vonalában szintén elhajlanak. A lesoványítottra retusált csinibaba hasán nincs köldök, mert a számítógépes szakember elfelejtette visszarajzolni. A csalás azonban legtöbbször nem ennyire nyilvánvaló. Többnyire észre sem vesszük, hogy az az ideál, melyet elénk állítanak, s melynek eléréséért szinte életre halálra küzdünk, hamis, a valóságban nem létező, következésképp elérhetetlen.

A test és a szexualitás hamis képe ugyanakkor egyre hangsúlyosabban jelenik meg a mai fogyasztói kultúrában, aminek már társadalmi szinten is érezhető hatásai vannak. Úgy tűnik, az embereket sikerült rávenni arra, hogy sokkal kritikusabban kezdjék figyelni saját testüket, és hogy a kinézetnek saját személyük és egész életstílusuk megítélésekor kitüntetett jelentőséget tulajdonítsanak. Ma már a szépség messze nem csupán esztétikai kérdés; a jó megjelenés és az életkorunkat (és életkörülményeinket) meghazudtoló fiatalos életstílus már-már erkölcsi kötelesség. A mai kor hősei már nem arról híresek, hogy felfedeztek vagy elfoglaltak egy földrészt, esetleg feltaláltak valamit, hanem olyan énekesek, modellek és színészek, akik elsősorban (és leginkább csak) azt tudják, hogy szépek. A magazinok, miközben a kozmetikai termékeket és aerobik programokat reklámozzák, azt sugallják, hogy némi erőfeszítéssel mindenki elérheti a kívánt megjelenést, ezért mindenkinek vállalnia kell a felelősséget azért, ahogy kinéz.
Ma már nem csak a párkeresők gondolják, hogy kudarcaik oka külsejükben rejlik. Az állást kereső, interjúkra járó emberek is pontosan tudják, hogy minden diplománál, szakmai tapasztalatnál és emberi kvalitásnál többet nyomhat a latba az első benyomás kialakulásáért felelős külső megjelenés. A mindenféle szorongásos panasszal pszichológushoz forduló beteg között egyre gyakrabban találunk olyanokat, akiket az aggaszt, vajon sikerül-e külsejükkel és kommunikációs stílusukkal azt sugározniuk, hogy a legmesszebbmenőkig megfelelnek cégük követelményprofiljának.

A saját test tehát egyrészt megmunkálandó nyersanyagnak, vagy kimondottan legyőzendő ellenfélnek tűnik, ugyanakkor az is nyilvánvaló elvárás, hogy a test az öröm és a felszabadult önkifejezés eszköze legyen. Komoly kulturális nyomás nehezedik ránk abból az irányból, hogy a testi, és a test segítségével elérhető élvezeteket (szex, exhibicionista magamutogatás, extázisig menő tánc és mulatság, extrém sportok, stb.) minél önfeledtebben tegyük magunkévá. A vonzónak szánt reklámarcok, ha éppen nem fiatal partnerüket ölelgetik, akkor biztos a hullámlovagolnak, vagy a haverokkal söröznek éppen.

A magunkkal való bűntudatos elégedetlenségre és folyamatos önsanyargatásra való buzdítás egyfelől a spontán, önfeledt, cseppet sem izzadtságszagú vonzó megjelenés és fesztelen viselkedés kötelessége, másfelől olyan ellentmondás, ami rendkívül nehezen feloldható. (Manipulált, elérhetetlenül tökéletes ideálok esetében reménytelenül az.) Nem csoda, hogy egyre több fiatalnak van párkapcsolati nehézsége vagy amiatt, hogy egy elérhetetlenül tökéletes partnernél alább nem akarja adni, vagy azért, mert egyszerűen nem hiszi el, hogy lehetséges őhozzá vonzódni. Pedig a "jól kinézni" és a "remekül érezni magunkat" a látszat ellenére egyáltalán nem egy és ugyanaz. Jó lenne, ha el mernénk hinni magunknak!

Képek

  • krant.telegraaf.nl/.../ model.finale8b.html
  • www.nylon.net/nec/pinups/ elvgren-feathers-and...
  • www.baltimoremagazine.net/.../ bside/page2.htm