Téli kedvencünk: A síelés
2000/11/14 08:00
1583 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.
A jégkorszaki ősember taposta ki Tomba diadalútját.

Hurrá, síelünk!

A ma használatos síléc közlekedési eszköz volt a harmadik jégkorszak végén Közép-Szibériában élő mongol vadászoknak. Az ősemberkutatók olyan primitívebb ovális felületű hótalpakra leltek, amelyek megakadályozták, hogy őseink járás közben elsüllyedjenek a mély hóban. Egyre célszerűbben alakították az ősi hótalpakat a gyorsabb és könnyebb előrehaladásért. Lassan kialakult a síléc, amellyel már nemcsak lépni volt könnyebb, hanem siklani is lehetett vele. A jéggel borított zóna eközben egyre távolodott az Egyenlítőtől, ezért a sí csak az északi népeknél maradt fenn. Norvégiában, Frogmerseteren símúzeumában egy meglepően modern vonalú síléc van, amely már 2500 éves.

A nyelvtudomány és az irodalomtörténet is beszámol a skandináv ősök síeléséről: az Edda-dalokban a síelés igével gyakran találkoztak, skizru és skrei változatokban. Valószínűleg innen ered a ski avagy sí, sízés, síelés elnevezés. Az Edda-dalok bevezetőjében szereplő három hős testvér: Slagfizr, Egill és Wölund, "... lábszánon futottak és vadásztak állatokra". A norvégok pogány istenének, Njordnak a felesége, Skazi a sízés istennője volt. Más helyen a síelés férfi istene szerepel: Ullr.

Norvég eredetű a sísport, leglátványosabb ága: az ugrás. Egy Telemark nevű norvég falu környékén sízők próbálkoztak először ezzel kb. 150 éve. Ötven évvel később került sor nyilvános bemutatóra. 1879-ben rendezték az első síversenyt. A rendezvény felkeltette az emberek érdeklődését a síugrás iránt: szaporodtak az ugróklubok. Népszerűsége hagyományt teremtett: az úgynevezett Holmenkollen versenyek nemzeti ünnepnek számítottak, ahol sokáig szokás volt, hogy a trónörökös végezte az első ugrást.

Csak a múlt század vége felé ismerték meg a sízést Európa déli fekvésű államai. Erről főleg a sarkutazásokról szóló leírások révén hallhattak. A sarkutazók rendezték az első sífutó versenyt is. 1880-as években tett útjáról Nordenskiöld, svéd sarkkutató tanulmánya mesélte el, hogy Grönlandban, a szolgálatában állt lappok 57 óra alatt 460 km-t síeltek. A lappok fölényesen megnyerték a kételkedők által erre kiírt versenyt, 220 km-es távon. Ezek a hírek keltették fel igazán a közép-európai sportemberek érdeklődését, így honosodott meg az ott található hegyvidékeken a sízés, ahol a meredek lejtők az úgynevezett alpesi számok (lesiklás és műlesiklás) kifejlődésének kedveztek. Matthias Zdarsky, lilienfeldi földbirtokos volt az első módszeres alpesi síző. Ő jobbra-balra ívelt a lejtőkön egy hosszú botra támaszkodva. Bilgeri változtatott ezen a nehézkes technikán először: két rövidebb botot használt. Az Arlberg-technikát Hannes Schneider alakította ki az 1920-as években. Ez a modern alpesi technika alapja.

Hazánkba egy kőszegi ornitológus, Chernel István hozta el a síelés hírét, 1891 decemberében az első síléceket. A kutató madártani vizsgálatai során Norvégiában ismerkedett meg a sportággal. 1897-ben kiadta “A lábszánkázás kézikönyve” című művét: a sportról szerzett ismereteit foglalta össze. Persze csak miután a kőszegi lejtőkön megmutathatta tudományát.

1892 telén Bély Mihály és Demény Károly mutatták be Vérmezőn a síelést. Krisztiániából (Oslo hajdani neve) hozattak síléceket. Ezek a bemutatók még csak kísérleti próbálkozások voltak, de hatásukra egyre többen kaptak kedvet a lábszánkázáshoz. Ugyanebben az évben Magyarországra jött egy kitűnő síző, Huseby Rangwald norvég vasúti mérnök, aki a budai lejtőkön három évig oktatta a BBTE sportolóit.

Szabadka és Újvidék között sífutó versenyt is rendeztek már 1896-ban. Az elkövetkezendő években több sportegylet alakított síszakosztályt, 1908-ban megszervezték az első önálló síegyesületet, a Magyar Sí Klubot. Az első jelentős versenyt ebben az esztendőben rendezték meg Dorog környékén.

Az első magyar bajnokságot 1911-ben szervezték meg, amelyet az osztrák Richard Gerin nyert. A Magyar Síszövetség 14 tagegyesülettel 1913 nyarán alakult meg. A fejlődésnek útjába állt az első világháború.

Meglátszott az eredményeken, hogy a háború utáni években kizárólag a vagyonos sportkedvelők érhették el a magas hegyeket. Sífelszereléshez nemigen jutottak munkássportolók. Csak kiemelkedően tehetséges munkássíelők kerülhettek be a társadalmi előítéletekkel terhelt síszakosztályokba. Ők főként futókból és néhány ugróból álltak; az előbbi sok fárasztó edzést, az utóbbi nagy bátorságot követel.

A második világháború kitörése után a sízést honvédelmi sporttá minősítették, megindították a síkiképzést a honvédségnél és a leventeszervezetekben. Így néhány ezer fiatal megtanult síelni, igaz ugyan nem sportszerű célzattal, gyakorta kényszerűségből. Sajnos a sportág ennek nem vehette hasznát, hiszen az esztelen hadviselés áldozata lett ezeknek a fiataloknak a többsége.

A természeti adottságokból eredően sísportunk nem játszik jelentős szerepet a nemzetközi versenyeken.

A síversenyek fajtái: lesikló-, műlesikló-, óriás-műlesikló-, futó-, ugró-, északi és alpesi összetett versenyek. A futó- és ugrószámokat együttesen északi versenyszámoknak nevezik, mert elsősorban a norvég, svéd, finn népeknél honosodtak meg. A lesiklásnak három fajtája van: lesiklás, műlesiklás, óriás-műlesiklás, amelyeket alpesi számoknak nevezünk.

A magyar sízés jelentős alakjai:

Férfiak:
Harangvölgyi András (1943-1953), Sajgó Pál (1952-1963), Holéczy Tibor (1966-1970)

Nők:
Bartha Magdolna (1954-1961), Balázs Éva (1962-1970), Kővári Károlyné (1953-1970)

Az elmúlt 20 év kiemelkedő magyar és külföldi versenyzői:

Férfiak:
Palkovics Tibor, Gótzi Antal, Völgyessy András, Csák Levente, Tornai Balázs (Albertville-ben 38. lett).

Nők:
Kővári Enikő, Görgei Anna (Görgei Gábor író lánya és Görgei Artúr leszármazottja), Apjok Ildikó.

Külföldi férfiak:
Tomba (Olaszország), Girardelli (Luxemburg), Aamodt (Norvégia), Accola (Svájc), Mader (Ausztria), Furuseth (Norvégia), Wallner (Svédország).