Titokzatos halak, titokzatos helyről
2005/12/19 00:00
870 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.
Gyors ütemben pusztul az európai angolna, az 1980-as állományuknak már csupán egy százaléka maradt meg. A rejtélyes Bermuda-háromszögben születő halfajt az intenzív halászat veszélyezteti, minthogy a Távol-Keleten ínyencfalatként adják el őket.

A horgászattal és halászattal foglalkozó hazai közvélemény nagy része úgy tudja, hogy az angolna viszonylag új tagja halfaunánknak, 1963-as betelepítéséről tekintik őshonosnak. Pedig Hermann Ottó már 1887-ben megjelent, A magyar halászat kézikönyve című munkájában leírja, hogy a Dunában előfordul, sőt már a középkortól kezdődően számos írásos emlék tanúsítja jelenlétét vizeinkben.

Az MTI adta közre azt a hírt, miszerint gyors ütemben pusztul ki az angolna Európa tavaiból és folyóiból. Holland kutatók szerint Európa jelenlegi angolnaállománya csupán egy százalékát teszi ki az 1980-asnak. Willem Dekker, az Ijmuiden székhelyű Holland Halászatkutatási Intézet munkatársa a New Scientist brit tudományos folyóiratban elmondta, hogy a nagy tavakból már csaknem teljesen kipusztultak az angolnák.

Ez a hal nagyon sokban hasonlít a kígyóhoz, de nyálkás teste, mellúszói és kopoltyúnyílásai egyértelművé teszik hovatartozását. Neve azonban kötődik a kígyóhoz, a latin angius (jelentése: kígyó) szó kicsinyítőképzős alakja: anguilla. Az angolna (Anguilla anguilla), ez a különleges életmódú hal Európa szinte minden folyójában megtalálható, igaz egyre kisebb számban.

Az angolnát kígyószerű testforma az egybenőtt hát-, farok- és farok alatti uszony a hasúszók hiánya és az egészen apró pikkelyek jellemzik. A hengeres, izmos testforma teszi lehetővé, hogy a folyókon felfelé vándorló angolnák minden akadályt leküzdjenek és megtegyenek kisebb utat akár vizenyős réteken is. Fejének formája szerint a tudomány két táplálkozó típust különböztet meg: a hegyes fejűt, közepes szájnyílással, amely apróállatokat fogyaszt, valamint a széles fejűt, nagyobb szájnyílással, amely nagyobb állatokat, köztük halakat is eszik. Hátszíne általában sötétszürke, hasa sárgás, illetve a tengerbe visszafelé vándorló példányoké fehéres vagy ezüstösen csillogó.

A fent leírtakból kiderül, hogy vándorló állat. Vándorlása, akárcsak a lazacoké, a szaporodásukkal függ össze. Csakhogy amíg a lazacok a tenger felől igyekeznek az édesvízi ívóhelyük felé, addig az angolnáknál ez épp fordítva van. Szaporodásuk helyszíne a világ egyik legrejtélyesebb helye, a 7000 méter mély Sargasso-tenger, a Bermuda-háromszög része. Itt hatalmas és áthatolhatatlan algatelepek borítják a felszínt, amely alatt, valahol a mélyben van minden angolna bölcsője. Azt, hogy pontosan hol, senki sem tudja. Ide járnak vissza szaporodni a világban szétszóródott egyedek, hogy miért csak itt képesek erre, szintén nem ismeretes. Annyit tudható róluk, hogy valamikor tavasz végén jelennek meg az első ivadékok, melyek kezdetben inkább egy fűzfalevélhez hasonlítnak, mint szüleikhez. A messzi vizekről a Golf-áramlat segítségével sodródnak Európa partjai felé, ahol csak három év elteltével bukkannak a folyók torkolatánál. Ekkor már hasonlítnak végső formájukhoz, de az apró és vékony állatok szinte teljesen áttetszők, ez nevezik üvegangolna állapotnak. A hímek ritkán vándorolnak fel a folyókon, a nőstények viszont feljebb úsznak, és fokozatosan hasonlóvá válnak szüleikhez. 5-10, néha 15 év szükséges ahhoz, hogy ivaréretté váljanak. Ekkor érkeznek az ezüstangolna korba, szemük megnagyobbodik, hasuk ezüstszínűvé válik. Ebben az állapotukban indulnak vissza oda, ahol rejtélyes életük elkezdődött.

A kutatók megállapították, hogy az angolnák vándorlásuk során, az európai partoknál a Föld mágneses erővonalait használják a tájékozódáshoz. A nyílt óceánon és a tavakban pedig éjszakánként a felszínre úsznak és a csillagok alapján igazodnak el. Titokzatos bölcsőjükben, a Sargasso-tenger mélyén pedig szaglásukra hagyatkoznak.

Nagyfokú pusztulásuk a holland tudós szerint az intenzív halászat. A fiatal, úgynevezett üvegangolnákat ínyencfalatként adják el többek közt Kínában és Japánban is. Ezeket a halakat jóformán egyáltalában nem tenyésztik, hanem természetes környezetükben halásszák őket. Dekker követelte, hogy korlátozzák a halfogást, különben - mint mondta - "elveszítjük az angolnát".