Tükröm, tükröm, mondd meg nékem...!
Szendrei Judit
2005/02/21 08:00
605 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.
Ha tinédzserek szüleit kérdeznénk meg arról, mivel tölti gyermekük a szabadidejét, a barátokkal folytatott telefonbeszélgetés és a tévézés mellett minden bizonnyal előkelő helyet foglalna el a fürdőszobában piszmogás és a tükör előtt ácsorgás is. A szülő nem érti, miért annyira fontos, hogy a választék középen legyen-e, vagy inkább két milliméterrel balra, és hogy a türkiz vagy az ultramarinkék pulóver áll-e jobban.

Egy kiskamasz számára a külső megjelenés nem holmi csacska hiúsági kérdés, neki tényleg meg kell tudnia, hogyan is néz ki valójában, meg kell tanulnia, hogyan viselje magát a világban, ki kell tapasztalnia, milyen benyomást tud és akar kelteni másokban, mit szeretne kihangsúlyozni, és mi az, amit inkább elrejtene. A szülőt gyakran bosszantja, hogy gyermeke órákig nézegeti magát a tükörben (különösen, ha ezt a lakás egyetlen fürdőszobájába zárkózva teszi), pedig, ha vissza tud emlékezni rá, valamikor ő maga is pont így tépelődött és vizsgálódott a tükör előtt. A testi érés hirtelen, viharos lezajlása után a gyerek egyszercsak egy új testtel találja magát szemben, természetes dolog, hogy igyekszik megismerni, és lehetőleg elfogadni, meg is szeretni azt. Ez pedig nem megy magától: ehhez idő, és némi belső munka is szükséges. A testkép, vagyis a megjelenésünkről alkotott elképzelés alapvetően a kamaszkorban alakul ki; leginkább annak alapján, ahogy magunkat a tükörben, és mások tekintetében tükröződni látjuk. A testkép sohasem objektív abban az értelemben, hogy nem egyszerűen a pontosan rögzített részletek összességéből áll, (pl. szőke haj, mandulavágású szemek, kissé elálló fül), hanem egy egésszé rendezett kép, amihez érzelmi viszonyulás is tartozik.

Egy "ez vagyok én" élmény, ami, - bármilyenek legyenek is a részletei, - összességében lehet vonzó és szerethető, de csúnya és szégyellnivaló való is. A jó adottságú (szabályos arcú, jó alakú, stb.) embereknek talán könnyebb dolguk van önmaguk elfogadásakor, de a tapasztalat azt mutatja, hogy mégiscsak a személyiség az, ami a megjelenést kellemes, harmonikus egésszé szervezi, amitől az egész kép lehet vonzó akkor is, ha nem minden részlete tökéletes. Az ördög persze, mint tudjuk, a részletekben lakozik: azért nem árt egy kis szépítkezés, korrekció, jótékony kozmetikai beavatkozás itt-ott. Nyilván csak helyeselni tudjuk, ha gyermekünk a jobb külső érdekében kocogni vagy súlyzózni kezd. Nyilván azon sem botránkozunk meg, ha a szemüvegét kontaktlencsére szeretné cserélni, a fogszabályzót meg egyenest mi javasoltuk még annak idején. De mit szólunk a hajfestéshez, műkörömhöz, heti hatszori szoláriumhoz? No és mi a véleményünk a tetoválásról és piercingről, hogy a zsírleszívást és plasztikai műtétet már ne is említsem? Tényleg mindenben támogatnunk kell a szépülni vágyó tinédzsert boldogsága és érvényesülése érdekében, vagy azért van valahol egy ésszerű határ, amit a szülőnek érzékeltetnie kell?

Azt gondolom, hogy létezik ilyen határ, bár ennek ésszerűsége vitatható. Nem logika, hanem kultúra és konvenció kérdése az, hogy adott helyen és időben, a testen eszközölt beavatkozások melyike számít elvártnak (pl. egyes testrészek elfedése), melyek általánosak (pl. hajfestés) és mi számít extravagánsnak. Vannak országok, ahol egy nő köldöke, de még a bokája sem látszódhat ki az utcai viseletéből, és voltak korok, amikor ez itt, nálunk sem volt lehetséges. Nagyanyáinknak még eszébe sem jutott, hogy minden lehetséges testrészüket szőrteleníteniük kellene, a mai nővel szemben ez már egyértelmű elvárás. Régen az a nő, aki festette magát, könnyűvérűnek számított, ha fiatal volt, és nevetségesen szánalmasnak, ha idős. Ma már ez is másképp van. A testi megjelenésbe való beavatkozás technikai lehetőségeinek bővülésével a kultúra is egyre elfogadóbb (sőt: követelőzőbb) lett: a jobb módú tinédzserek ma már nemcsak autót kérnek érettségi ajándékul, de sokan zsírleszívást, ajakfeltöltést vagy éppen egy pár új szilikon mellet. Nem kell persze minden kérést teljesíteni, a tökéletes test utáni hajszolódásnak szerencsésebb valahol határt szabni, és inkább abba az irányba befolyásolni egy fiatalt, hogy úgy fogadja el és viselje a testét magabiztosan, ahogy az van. Pont olyan karcsúnak, magasnak, szeplősnek, szélesvállúnak vagy teltkeblűnek.

A szülőnek azonban nehéz dolga van akkor, amikor gyermeke megjelenésébe kíván beleszólni: a legtöbb kamasz rendkívül érzékeny, bizonytalan, emiatt szemérmes és gyakran elzárkózó, ellenséges ebben a kérdésben. Bármennyire segítőkész is, vigyáznia kell, egyáltalán mi az, amit szóba hozhat, mérlegelnie kell, meddig tart még szülői felelőssége gyermeke boldogulásáért, és honnan magánügy az, ahogy egy kamasz a saját testét viseli. Javasoljuk-e mi magunk, hogy viseljen kontaktlencsét, hordjon ezentúl melltartót, és festesse be a szemöldökét, vagy csak helyeseljünk bátorítólag, amikor őbenne megfogalmazódik az elhatározás? Meddig támogassuk a változni vágyás szándékát, és honnantól az a feladatunk, hogy saját maga elfogadását segítsük, és arról győzzük meg, hogy ő így is vonzó és gyönyörű, ahogy van? Azért kérdés ez, mert egyrészt a szülői elhanyagolás egy formája lehet az, ha nem tanítjuk meg, nem figyelmeztetjük gyermekünket a korának megfelelő megjelenésre, másrészt nagyon kritikusak és erőszakosak sem lehetünk, hiszen a tini nem nekünk akar tetszeni, és talán nem is szerencsés, ha éppen mi hívjuk fel a figyelmét az apróbb szépséghibáira. Vajon meddig tartson a szépségért folytatott külső, kozmetikai jellegű munka, és honnantól válik belső, lelki teljesítménnyé az, hogy ki mennyire érzi azt, hogy ő szép és szerethető?

Kép

  • www.inovaintl.com/ products.htm