Vulkánok, sípályák és maorik
2003/05/26 00:00
1250 megtekintés
A cikk lejárt! Valószínű, hogy már nem aktuális információkat tartalmaz!
A vulkánok magas kúpjait borító hótakaró a téli sportok szerelmeseinek tömegeit vonzza, de az idegenforgalmi központok és a lesiklópályák kikerülhetetlenül kedvezőtlen hatással vannak a természetvédelmi terület ökológiai egyensúlyára. Emiatt az új-zélandi Tongariro Nemzeti Park területének mindössze három százalékán engedélyezték a síelést.

Számunkra, európai embereknek megszokott dolog, hogy az Alpokba vagy a Tátrába járunk télen síelni. Még arról is sok mindenki tud, hogy Észak-Amerika területén, a Sziklás-hegységben is kitűnő lesiklópályák találhatók. Azonban azt már tényleg kevesen tudják, hogy a déli féltekén hol érdemes a síléceket felcsatolni. Nos, az egyik ilyen hely Új-Zélandon található, a Ruapehu tűzhányó környékén. De nem ettől különleges ez a környék, sokkal fontosabb ennél, hogy itt található a nyugtalanság földjének is nevezett Tongariro Nemzeti Park, amelyet először 1990-ben vettek fel a Világörökség listájára, majd 1993-ban kibővítették a területét.

Amint az közismert Új-Zélandot, két nagy és egy középen elhelyezkedő kisebb sziget alkotja. Az Északinak nevezett nagy sziget közepén emelkedő hegyvonulat magába foglalja a még aktív Ruapehu, Ngauruhoe és Tongariro vulkánokat. Ez a csodálatos szépségű és különleges történetű hely alkotja magát a 79000 hektáros nemzeti parkot.

Új-Zéland őslakosai körülbelül 700 éve kötöttek ki a szigetek partjainál. Tengerjáró kenuikkal a partokhoz érve minden egyes hajó utasai más területen telepedtek le, így idővel különböző nemzetségeket alkottak, a törzsek a hajók neveit vették fel. Így alakult ki az Arawa, Aoea, Matatua és Taiui törzs. Az első európai, aki 1769-ben kapcsolatba került az Északi-sziget őslakosaival, a maorikkal, a híres brit Cook kapitány volt. A Tongariro Nemzeti Park területén az Arawa nevű kenu utasai telepedtek le, ők mitikus főnökük, Ngatoriorangi leszármazottainak tekintik magukat, neki tulajdonítják azt a hőstettet, hogy elvitte a tüzet Tongariróba.

A maorik beszámolói szerint varázslatos a hely története. Eszerint a magasban, az Északi-sziget középpontja fölött egykor istenségek trónoltak, ők hegyek alakjában jelentek meg az emberek előtt. Mind között Tongariro volt a legnagyobb, nem messze lakott Pihanga kisasszonytól, aki törékeny vállán szorosan összefogott, sötétzöld bozótköpenyével rendkívüli szépségnek számított. Az összes hegy-isten az ő kegyeit leste, azonban ő csak a délceg, fehér hajú Tongarirót engedte közel magához. Az egyik isten, Taranaki nem bírta tovább elviselni a szerelmesek boldogságát és féltékenységében kikezdte az istennőt. Ezt már Tongariro sem hagyta szó nélkül, kitört a háború közöttük, amelybe a többi hegy is beszállt, szabad folyást engedve indulataiknak: tüzet okádtak és hamut szórtak az égre. Amikor a háború véget ért, a két szerelmes közelebb került egymáshoz, emiatt a féltékeny Taranaki kiszakította magát helyéről és elindult a lemenő nap nyomában. A háborúzás mély sebeket ejtett Tongarirón, akinek oldalában hideg vizű folyó keletkezett, amely meggyógyította őt. Ezt a folyót ma Wanganuinak nevezik és partjai mentén madárdaltól hangos erdők zöldellnek.

A szigetek hiedelemvilága sem egyszerű, ám biológiai, geológiai történetük, ha lehet, még bonyolultabb. Talaját legnagyobb arányban sötét színű, üledékes grauvaca kőzet alkotja, amely nem jöhetett létre a vulkanikus tevékenység során. Idővel kiderült, hogy Új-Zéland a Gondwana őskontinens része volt. A 150 millió évvel ezelőtt széttöredezett ősföld különböző mai darabjain - Amerika, Ázsia, Ausztrália és Új-Zéland - a növényvilág szinte teljesen megegyezik Dél-Amerika flórájának legősibb elemeivel. Az ember és két denevérfaj kivételével az emlősöknek csak a méhlepény nélküli formái találhatók meg eredetileg a szigeteken, a méhlepényesek csak később alakultak ki.

A Tongariro Nemzeti Park magját 1887. szeptember 23-án Te Heuheu Tukino főnök ajándékozta az új-zélandi népnek. Hét évvel később már az ország első nemzeti parkja vált belőle. A parkban öt tűzhányó található: a több mint 20000 éve nyugalomban lévő Kakaramea, a Tihia és a Pihanga, valamint a ma is aktív Tongariro és Ruapehu, amelynek az utóbbi néhány évtizedben három nagyobb kitörése volt.

A nemzeti park jelentőségét, ami miatt a Világörökség listájára felvették, a védendő ökoszisztéma a működő vulkánokkal és a maorik számára spirituális mivolta adja. Növényvilágát döntően harasztok és orchideák, a magasabban fekvő helyeken új-zélandi bükkfafélék, illetve mirtuszfélék alkotják. Több mint ötven madárfaj lakja a területet, közöttük olyan ritkaságokkal, mint a kakapo és több kivifaj. Az emlősöket az új-zélandi denevér mellett a betelepített állatok: macskák, menyétfélék és rőtvadak képviselik, amelyek veszélyeztetik az őshonos állatfajokat.

A vulkánok magas kúpjait borító hótakaró a téli sportok szerelmeseinek tömegeit vonzza, de az idegenforgalmi központok és a lesiklópályák kikerülhetetlenül kedvezőtlen hatással vannak a természetvédelmi terület ökológiai egyensúlyára. Emiatt a nemzeti park területének mindössze három százalékán engedélyezték a síelést.