Az internet világnapja, május 18.
2013/05/18 08:00
1326 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.

1991előtt hazánkban viszonylag kevés ember hallott az internetről, általában a számítógép-hálózatokról is csak alig néhányan. A közelmúltban ünnepeltük, hogy a WWW 20 éves. Hogyan vált ez az eszköz és ez a szolgáltatása ilyen hihetetlenül gyorsan napjaink részévé?

network_server-wide

2002-ben emlékeztek meg legelőször május 18-án az internet világnapjáról, amit a Nemzetközi Távközlési Egyesület kezdeményezésére ünnepelünk. A külön világnap célja elsősorban az, hogy a fejlődő országokba és minden lefedetlen területre is eljusson a világháló.

Az internet olyan globális számítógépes hálózatok hálózata, ami az internet protokoll (IP) révén felhasználók milliárdjait kapcsolja össze és lehetővé teszi olyan elosztott rendszerek működtetését, mint például a WWW (World Wide Web). Az internet kifejezés az angol internetwork szóból ered, mely magyarul leginkább hálózatok hálózata jelentéssel lehetne pontosan visszaadni, jóllehet szó szerint hálózatok közöttit jelent.

Az internet napjainkra már az egész világot körülölelő számítógép-hálózat, amely számtalan kisebb hálózatot fog össze. Nevezhetjük egyfajta kibertérnek is, amely a valódi világ mellett alternatív teret biztosít. Ma már olyan gyorsan növekszik, hogy minden erre vonatkozó számadat pár hónap alatt elavul. Egyes becslések szerint az internetre kapcsolt számítógépek száma havi átlagban 10–15%-kal növekszik. Mivel az internet egymástól különböző hálózatokat köt össze, egy felhasználó bátran választhat bármilyen eszközt a munkája elvégzéséhez, az adatokat e hálózaton keresztül egységesen tudja kezelni.

Honnan származik a hálózat ötlete?

Az internet, akárcsak az űrhajózás, a hidegháború mellékterméke. Az 1960-as évek elején, amikor a világot a nukleáris háború víziója fenyegette, az Egyesült Államok védelmi pajzsa egy olyan radaralapú riasztórendszer volt, amelyet a világ akkori legjobb komputerei szolgáltak ki. Az USA védelmi minisztériuma a kutatóintézetén (ARPA) belül létrehozta az információfeldolgozás technológiájával foglalkozó irodáját (IPTO). Az iroda azt a feladatot kapta, hogy oldja meg ezeknek a számítógépeknek az egyesítését olyan biztonságos hálózattá, amely akkor is működőképes, ha egy nukleáris támadás egy részét elpusztítja.

1962-ben az IPTO igazgatója, J. C. R. Licklider egy „galaxisközi számítógép-hálózat” tervével állt elő, amely nem csak a védelmi szükségletek kielégítésére lenne alkalmas. A terv megvalósításához az amerikai és a brit kutatók által egyidejűleg kidolgozott technika, a csomagkapcsolás adta meg az alapot. Az alapgondolat az volt, hogy a küldő számítógép minden átvivendő küldeményt bontson csomagokra, ezekhez kapcsolja hozzá a rendeltetési hely címét, majd ezután a csomagok csomópontokon keresztül haladjanak a céljuk felé, minden csomópontban a kedvezőbbnek tűnő utat választva a lehetségesek közül. Egy üzenet csomagjai így lehet, hogy különböző utakon érnek el majd a célig, de biztosan célba jutnak, ahol a csomagokat újra egyesítik, és a küldemény megint olvasható lesz.

Az elméletet elsőként ugyan Angliában próbálták ki a gyakorlatban, de ismertté az 1969-ben létrehozott, négy csomópontból álló amerikai hálózat vált. A Los Angeles-i Kaliforniai Egyetem (UCLA), a Santa Barbara-i Kaliforniai Egyetem (UCSB), a Stanford Kutatóintézet és a Utahi Egyetem gépei alkották az ARPA első hálózatát. Az ARPANET-et elsősorban a katonaság számára tervezték, de a számítógépek ilyen összekapcsolása az egyetemi kutatók számára is lehetővé tette, hogy eredményeiket megosszák egymással. Hamarosan számos kutatóintézet is csatlakozott az ARPANET-hez, 1972-re már 37 csomóponttal működött a rendszer.

Van, de mire használjuk?

A civil felhasználók különösen hasznosnak találták, hogy a hálózatban „elektronikus küldeményeket” továbbíthatnak. 1971-ben Ray Tomlinson, egy massachusettsi vállalat programozója küldte el az első ilyen üzenetet az ARPANET-hez kapcsolt két számítógép között. Ugyancsak ő volt az első, aki a címzéshez használta a @ jelet. A ma is használt e-mail protokoll már ugyan elavultnak tekinthető, de olyan elterjedtté vált, hogy hatékonyabbra körülményes lenne lecserélni.

A levelezés mellett persze a fájlok továbbítása is megvalósulhatott az ftp révén, és az ekkor még kevés számítógép közelében sem kellett lenni ahhoz, hogy dolgozhassunk rajtuk: a távol elhelyezett terminálok és a műveleteket végrehajtó gépek közötti kapcsolatot a telnet szolgáltatás tette lehetővé.

Egyre több hálózat épül

A korai hálózatok szakembereinek egyik legégetőbb feladata azoknak a módszereknek vagy protokolloknak a finomítása volt, amelyek előkészítik az információt a továbbításhoz, és lehetővé teszik a küldemény fogadását. A legkorábbi protokollok még arra készültek, hogy egyetlen hálózaton belül működő számítógépeket kössenek össze. Egy hálózatot más hálózatokhoz kapcsolni újabb, nagy kihívást jelentett. 1974-ben a Stanford Egyetemről Vinton Cerf a protokollok lényeges átalakítását javasolta, ennek köszönhetően létrejöhettek a „hálózatközi" kapcsolatok, azaz az internet. Az elgondolás szerint az átvitelért felelős vezérlő protokoll (TCP) csomagokra bontja az átviendő adatokat, majd össze is illeszti a célban azokat; míg a hálózatok közötti internet protokoll (IP) pedig azt felügyeli, hogy a csomagok eltaláljanak a megfelelő célponthoz. Hosszas finomítás után 1983. január 1-jén tértek át a TCP/IP alkalmazására, amely ezután nagyon gyorsan a hálózatok szabványos protokollrendszere lett, és mindmáig az is maradt.

Magyar kezdetek

Nem a TCP/IP volt az egyetlen megoldás a gépek összekötésére. Európában sokáig az X.25 elnevezésű szabvány hódított, ez lett elsőként elérhető hazánkban is, oktatási intézmények kapcsolódhattak így össze. 1986-tól az MTA SzTAKI építette ki saját hálózatát a nagyobb intézményei között, de már középiskolák is csatlakozhattak a hálójukhoz. Az ELLA nevet viselő levelező programmal más hálózatokba is lehetett üzenni.

Hivatalosan 1991-ben jelent meg hazánkban az internet, és mint ahogy a világban is, nagyon gyorsan háttérbe szorította a többi megoldást. A magánszemélyeknél lévő hazai géppark persze ekkoriban főleg olyan otthoni számítógépekből állt, amelyek alkalmatlanok lettek volna a hálózati munkára. Ezzel szemben a kilencvenes évek elején már egyre több intézményben hoztak létre helyi hálózatokat korszerűbb gépekből, és ezeket szerették volna a külső világgal is összekapcsolni. Az akkori egyetlen telefonszolgáltató, a MATÁV kissé lassan reagált az igényre, így 1994-ben egy Odin nevű cég tette lehetővé elsőként bárki számára a csatlakozást a hálózatok hálózatához.

Mindent besző a pók

A nyugati világban már 1988-ban megjelentek azok az első internetszolgáltatók, amelyek bárki számára hozzáférést biztosítottak a hálóhoz. De ekkor még senki nem sejtette, hogy születőben van már az „információs társadalom”. A társadalmat átformáló új szolgáltatás a genfi székhelyű Európai Atommagkutatóból (CERN) született meg. Az 1980-as évek végén a brit, később lovaggá ütött Sir Timothy John, azaz ekkor még Tim Berners-Lee azt kapta feladatul a CERN-ben, hogy egy hatékony módszert dolgozzon ki a világ részecskefizikusai számára kutatásaik eredményének megosztásához. Berners-Lee felismerte, hogy az információk megosztásában az a fő gond, hogy a számítógépek lineárisan működnek, és így is dolgozzák fel a nekik juttatott információt; az emberi agy viszont asszociációk segítségével gyűjti össze és építi fel ismereteit, és rugalmas módon választja meg az információ útvonalát. Egy ilyen rendszer megvalósításának az alapgondolata már 1965-ben megszületett Ted Nelson agyában: ez volt a hipertext. A hipertext technológiáját és a kiválasztást segítő eszközt, az egeret Douglas Engelbart, a Stanford Kutatóintézet munkatársa dolgozta ki még ugyancsak az 1960-as évek közepén.

Az említetteket felhasználva Berners-Lee megoldása egy olyan képernyőn megjelenő rendszer lett, amely lehetővé teszi a géphasználó számára, hogy az egérrel kiemelt szavakra kattintva egy másik dokumentumba jusson. Azt javasolta, hogy a hipertext alkalmazásával hozzanak létre egy „kapcsolódási hálót". Ezt a rendszert világhálónak, angolul World Wide Web, röviden www névre keresztelte, amit ma már inkább csak webnek hívunk. Az ő találmánya a hipertext átviteli protokollja (HTTP), a hipertext jelölő nyelv (HTML), és az egységes erőforrás-azonosító (URL) néven ismert címkézési rendszer is, amely minden egyes webhelynek egyedi nevet ad.

A rendszer végül 1991-ben jelent meg az interneten, három évvel később pedig köztulajdon lett, amely lehetővé tette gyors elterjedését és nagyban segítette, hogy mindenki díjmentesen használhassa a világon. A CERN-ben dolgozó magyar kutatóknak köszönhetően szinte azonnal hazánkban is megismerhették a webet, így nem csoda, hogy szinte azonnal megjelentek a magyar webszerverek is.

Persze ahhoz, hogy az interneten keresztül elérhessük és megtekinthessünk világhálós, azaz webes tartalmakat, vagy éppen mi szolgáltassunk másoknak tartalmat, speciális alkalmazások kellenek. 1993-ban Marc Andreessen és Eric Bina, az illinois-i egyetem két egykori hallgatója hatékony és könnyen használható böngészőt tervezett, a Mosaicot. 1994-ben Netscape Navigator néven már a szabad piacon is megjelentek, és böngészőjük olyan népszerű lett, hogy a PC-használók szinte csak ezt használták, ezzel szörföztek a weboldalak között.

Az információs szupersztráda

Az Egyesült Államok kormánya egy közhasznú „információs szupersztráda” tervével állt elő, amely mindenki számára elérhetővé teszi az internet előnyeit a web szolgáltatás révén. A megvalósulást az segítette, hogy a személyi számítógépek egyre olcsóbbá és gyorsabbá váltak, a hálózatok átviteli sebességét folyamatosan tudták növelni, és olyan felhasználóbarát alkalmazások jelentek meg, amelyek már nem igényeltek speciális számítástechnikai tudást a használathoz. És eközben a személyi számítógépek is gyorsabbak, kezelhetőbbek és olcsóbbak lettek.

Az 1995-ben megjelent Windows 95 részeként a Microsoft piacra dobta az Internet Explorert, ami a későbbi rendszereibe is beépült. A HTML is fejlődött, szabványosodott, amely egyrészt biztosabb megjelenítést tett lehetővé a különböző böngészőkben, és persze egyre több multimédia elem is megjeleníthetővé vált.

Fenn van, de hol?

A gombamód szaporodó weblapok szinte rázúdultak a felhasználókra, egyre inkább látszott, hogy valamit a konkrét címének ismerete nélkül megtalálni szinte lehetetlen, és ebből káosz lesz.

A Yale Egyetem könyvtárosai, utólag már látható, hogy naivan, úgy gondolták, hogy a megjelenő tartalmakat a könyvekhez hasonlóan katalogizálni lehet, és ezután bármit meg lehet már a könyvekhez hasonlóan keresni. A Yahoo! keresője 1994-ben jelent meg, és kezdetben bírni látszott a versenyt, de hamar kiderült, hogy ez a küzdelem reménytelen, más megoldás kell. Ez az ember helyett egy automatizált, a hálózaton végigkúszó keresőmotor lett, amely eredményesen birkózhat meg a feladattal. Az Alta Vista 1995-ben, a Google 1998-ban jelent meg, ezek a keresők a megtalált oldalakat tartalmuk alapján kulcsszavazták, beindexelték, és így tették megkereshetővé. Azt, hogy ez hogyan történik és milyen sorrendben fognak a találati listában egy adott keresési kifejezésnek megfelelő oldalak megjelenni, ez minden kereső féltve őrzött titka.

A web azonos az internettel?

Kialakulóban lett ez a tévhit, amely mára már szinte kitörölhetetlen is lett. Persze nem ok nélkül. 1995-ben hétmillió számítógép csatlakozott az internethez, és több mint húszmillió weblap létezett. 2000-re már 95 millió számítógép férhetett hozzá a nagyjából egymilliárd weblaphoz. 2010-re az internetet a Föld lakosságának 25 százaléka használta, ami alig kevesebb, mint 2 milliárd használót jelentett világszerte. Ekkorra már a bejegyzett weboldalak száma is meghaladta a 200 milliót, a nem regisztrált oldalak, blogok stb. száma együtt már a legszerényebb becslések szerint is több tízmilliárdra rúgott. Mindez alig 10 év alatt, és azóta újabb 10 év eltelt! Napjainkban már nagyon becslések sincsenek, mert szinte követhetetlen a növekedés.

Nem csoda hát, hogy azok a felhasználók, akik leginkább csak a webet használják, egyre inkább kezdték összemosni a web szolgáltatását magával a hálózattal. Ezt a folyamatot erősítette az is, hogy a többi szolgáltatást, mint például a chatelést, a fájlküldést, a levelezést, a hírmagazinok elérését is nem külön alkalmazásokkal, hanem a böngészőn keresztül veszik egyre többen igénybe.

Kis történelem és hogyan tovább