Interjú Szinetár Dórával
Szendrei Judit
2003/05/09 11:27
1699 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.
"Amióta megnyugodtam, elégedett vagyok." Nem is gondolnánk, hogy már 15 éve annak, hogy Szinetár Dórát először láttuk színpadon, a Nyomorultak című musical egyik szereplőjeként. Ma sokat foglalkoztatott színésznő, magánéletében pedig gondos anyuka, akinek nagy valószínűséggel nincs sok unatkozással tölthető ideje. Találkozónkra pontosan s nagy-nagy nyugalommal érkezett.

- Azt mondják, ha valakinek megszületik a gyermeke, attól kezdve elsősorban minden róla szól. A Te esetedben azonban bőven szólhat rengeteg egyébről is az élet. Nem lehet egyszerű beosztani az időt. Vagy csupán szervezés kérdése?

- Szerintem olyan nincs, hogy az embernek valamire nincs ideje. Ez csak kifogás lehet. Mert elhatározás és szervezés kérdése. Az ember attól, hogy olyan dolgokkal foglalkozik, amiket muszáj megcsinálni, azt még épp úgy élvezheti, mintha szórakozna. A Bankban ülni szórakoztató is tud lenni, az én foglalkozásomnál pedig nagyon hasznos, ha figyelem az embereket. Úgy próbálom megélni azokat az órákat, amiket muszáj mással tölteni, mint amivel szeretném, hogy azokat is hasznosítom valamire. Ez nagyon pozitívan hangzik. Ha az ember rá tudja kényszeríteni magát, sokkal kellemesebben telnek a hétköznapjai. Nekem sem mindig sikerül.

- Ezt tanulni kellett?

- Szép lassan rájöttem. Megtapasztaltam. Még nem megy mindig. Ha az ember csak azzal foglalkozik, hogy "jaj, mi lesz, jaj, mi lesz", akkor a lesz is már a volt. S akkor mi értelme az egésznek? Ha mindig azzal foglalkozunk, hogy mi az, ami nincsen, akkor nincsen semmi soha, és az nem jó. Lehet a dolgokat élvezni. Hogyha az ember mindig azért küszködik, hogy az a valami majd legyen, amikor megkapja, úgy érzi, hogy el is múlt. S pont ezért gondolom, hogy az ember tudja élvezni az akkor és ott pillanatát, s mindig megpróbálok találni valami élveznivalót abból, amit csinálok.

- Pedig egyszer azt mondtad magadról, hogy türelmetlen vagy.

- Igen. Épp ezért próbálom leállítani magam. Azt vettem észre, hogy időnként - főként ünnepekkor - van olyan érzésem: mióta várom már ezt a napot, annyira messze volt, s tulajdonképp elmúlt. És mindig az jut eszembe, hogy egyszer csak ott fogok feküdni a gödörben, s ennyi volt. Valamit mindig vártam, aztán kész, vége. Az ember egyszer csak a végére ér, és észre sem veszi. Ezek fura gondolatokat indítanak el. A jót és a rosszat is meg kell tudni, és merni megélni. S azt gondolom, hogy az, hogy rossz történik az emberrel, az hozzáállás és megfogalmazás kérdése. S ha megpróbálom megfejteni a dolgokban, hogy miért kellett ez nekem, akkor sokkal könnyebb a nehéz helyzeteket is elviselni. Épp a közelmúltban jöttem rá arra, hogy vannak az ember életében olyan dolgok, amitől retteg, hogy majd megtörténik vele. S aztán amikor megtörténik vele, rájön, hogy az a dolog nem olyan borzasztó. Mert lehet kezelni, abból lehet építkezni, s attól lehet többnek lenni és másképpen látni a világot. S ennek meg kell történnie az emberrel. Amikor azt kérdezik, hogy "nem gondolom-e, hogy korán mentem férjhez, korán szültem stb.", nyilván, persze, de nem lehet magától bölcs valaki, amíg nem él meg dolgokat. Én ezt akkor, úgy gondoltam helyesnek, és senki nem tudta volna elmagyarázni az ellenkezőjét, mert ez nem hit kérdése, ezt meg kell élni. Vannak érzések és vannak helyzetek, amikbe bele kell kerülni ahhoz, hogy az ember lássa, hogy az úgy van. Vagy be kell tölteni bizonyos kort. Azt gondolom, nem kell feltétlenül várni a házassággal, hogy az ember átessen súlyos, csúnya szerelmi csalódásokon, mert lehet az embernek a házassága az első szerelmi csalódása. Akkor pedig el lehet válni. Hál' istennek, 2003-ban már el lehet válni. Szörnyen hangzik amit mondok, mert hiszek a házasságban, abban, hogy az tud működni és örökkön-örökké tart, de ismerjük a történeteket, hogy hány ember élete ment tönkre csak azért, mert nem vált el, mert félt a környezete véleményétől.

- Pedig ez még így tisztességes megoldás is lehet.

- Igen. S az egész világ körülöttünk egy kicsit el van torzulva, s nem lenne fair dolog elvárni magunktól, hogy olyanfajta normát képviseljünk, amin a világ már túlhaladt.

- Hiába próbálunk a játékszabályok szerint élni, senki nem él annak megfelelően?

- Már egy másik játékot játszunk. Tudomásul kellene venni, hogy a játékszabályok, melyeket párkapcsolat címén lefektettünk, visszavezetnek a XVII. századra, azóta pedig már semmi nem működik úgy. S itt nem a nyitott házasságra gondolok, s nem is a férfiak férfiakkal, nők nőkkel folytatott kapcsolatára, amiket ma már szintén fel lehet vállalni. Hanem arra, hogy semmi sem úgy működik, ahogy akkor, s ideje lenne kitalálni valami olyan formát, amiben az emberek boldogabban tudnak élni. Mert én ezt látom magam körül, s nyilván a válásom miatt gondolkodom ezen.
- Keményebbé tett kicsit a válásod?

- Nem keményített, csak először azt gondoltam, hogy "jaj, de bűnös vagyok én, s milyen szörnyű, hogy otthagyom az én férjemet, pedig én megesküdtem magamnak", s azt gondoltam, hogy ez milyen szörnyű. Aztán ilyenkor az ember rájön, hogy "nem csináltam én semmi rosszat". S ilyenkor az elkezdünk gondolkozni, hogy mi az, ami nem stimmel, mert valami nem stimmel. S ha körbenézek, manapság a legtöbb házasság válással végződik. És némi rosszindulattal hozzáteszem, hogy ami nem végződik válással, az sem végződik boldog együttéléssel. Nem úgy működik ez a világ, ahogyan ez az intézmény kitaláltatott. S nagyon sokan abba roppanunk bele, hogy attól, hogy kimondják: elváltunk, elhagytam, elhagytál; iszonyú súlyt és terhet vesz magára az ember. Pedig nem gondolom én ezt akkora bűnnek, mint ahogy azt 200 évvel ezelőtt gondolták.

- Nemrég Czeizel Endrével beszélgettem, aki azt mondta, hogy a szerelem 3-4 év után elmúlik, s el kell dönteni, hogy keresünk-e egy másik szerelmet, vagy élünk tovább választott partnerünkkel, csak kicsit takaréklángon. Erre pedig nem készítettek fel bennünket, de még talán a szüleinket sem.

- Most mondd meg, a mai világban ez abszolút zsákutca! Az ember borzalmasan szerelmes lesz. Én nagyon szerelmes lettem 17 évesen. S ott álltam 18 évesen egy nálam 20 évvel idősebb emberrel, akit úgy szerettem, hogy leugrottam volna érte a háztetőről, vagy bármit megtettem volna érte. Akkor miért ne menjek hozzá feleségül? Pontosan tudtam én is, ő is, hogy az életemből kimaradt a tapasztalatszerzési időszak. Na de az nem működik, hogy "figyelj édes, várj meg itt, én másfél évre eltűnök, addig összeszedek mindenkit, aztán visszajövök". Ez így nem megy. Egyéb szerelmet nem lehet megélni, amikor az ember szerelmes. Olyankor férjhez kell menni. S ha az ember férjhez megy ahhoz, akit szeret, miért ne szüljön neki gyereket? Arra nem tudok berendezkedni, hogy a szerelem majd úgyis elmúlik, hiszen mindenkinél el szokott múlni. Ő tudta, nekem is mondták, elhittem, hogy ez így lesz, de az kevés, ha az ember elhiszi. Aztán megtörtént. S amikor megtörtént, akkor nem azt éreztem, hogy itt van az a csúnya érzés, amiről korábban beszéltek.
- Mit lehet ilyenkor tenni?

- Nehezen szántam rá magam arra, hogy kimondjam: váljunk el. S ebbe az is biztosan belejátszik, hogy az én szüleim nagyon szép és hosszú házasságban élnek. Ők a Czeizel-féle "B" megoldást választották, hogy amikor a hatalmas lángolás elmúlik, attól még lehet borzalmasan szeretni egymást, s az ember újra és újra beleszerethet a másikba. Ez nagyon jól működhet. Az a probléma ezzel a dologgal, hogy az ember férjhez megy, lesz egy gyereke, s egyszer csak elválik. Na most olyan világban élünk, amiben minden azt mondja nekünk, hogy az ember igenis mindent megkaphat. Másrészt pedig úgy kell élni, hogy mindent meg akarjál kapni, és nincs olyan, hogy megöregszel. Mert ha még mindig kerek a feneked - most csak azt mondom, ami a médiából és mindenhonnan áramlik - és még mindig eszed a nem tudom milyen zöld salátát, akkor lehetsz 50 éves, akkor is lehetsz szerelmes, csak meg kell venned a megfelelő magazint, s megtudod, hogyan. Tehát az egész világ arról szól, hogy nem addig tart a lányságod, amíg férjhez mész, a nőséged, amíg anya leszel, hanem az ember örökkön örökké nő tud maradni.

- Vagy inkább tini.

- Igen, ezt magyarázzák az embernek, s nem is biztos, hogy nem így van. Egy ilyen világban, hogy lehet elvárni egy nőtől - mint én voltam 20 éves koromban - az elkövetkezendő 60 évet takaréklángon élje le? Mert ez lett volna a tisztességes. Hogy az elkövetkező 60 évben férfire nem fogok "úgy" nézni, ahogy rá már nem tudok. Na most ez nem megy. S van a másik lehetőség - amit megtettem -, hogy az ember összerámol, tovább áll, s azt mondja, hogy itt egy másik ember, akire "úgy" tudok nézni, s vele megpróbálom.

- Másképp áll hozzá az ember egy másik kapcsolathoz?

- Ebből az adott esetben az következik, hogy az ember három évente pakol és odébb áll, s hatvan évesen lesz tizenhét gyereke tizenhét apától, de ez nyilván nem megoldás. Minden ilyen alkalommal érik és tanul valamit az ember. S, hála istennek, csak egyszer kellett ahhoz elköltöznöm, hogy most azt merjem mondani, most már tudok annyit erről a dologról, vagyok annyira tapasztalt, hogy már nem kell elbútorozzak ahhoz, hogy újra megtalálhassam ezt az érzést. S nem ijednék meg attól, ha ez az érzés nem otthon érne utol. S ez nem azt jelenti, hogy el kell menni, s nyitott házasságban kell élni. Még csak azt sem. Hanem azt, hogy van több síkja az életnek. Egy szerelemnek nem az a legfőbb kiteljesülése, hogy összebútorozunk valakivel. Csak az ember először megijed. Az én házasságom is ott kezdett elromlani, amikor én megéreztem azt, hogy valaki tetszik. Vagy valakibe beleszerettem. S akkor azt gondoltam, hogy azzal össze kell költözni, s neki kell reggelit készíteni, mert most belé vagyok szerelmes. Aztán az ember egyszer csak rájön, hogy ez nem így működik. Lehet annak örülni, ha havonta egyszer látja, s aztán haza lehet menni ahhoz, akivel élni szeret, adott esetben akár éppen takaréklángon, amit fel tudnak erősíteni. Csak ehhez nyilván hinni kell abban, hogy ez menni fog, mert takaréklángon nem lehet ötven évig élni. Abban nem hiszek. Csak ahhoz meg kell egy partner, aki ugyanezt gondolja az életről. S van olyan szerencsém, hogy a párom is valami hasonlót gondol erről. Valószínűleg, ha neki megtetszene valaki, nem fogná a bőröndjét, és nem költözne el hozzá, viszont nem is kapna sírógörcsöt, hogy valakit észrevett. Szépen megélné magában ezt az érzést, s elmenne egy olyan szintig, ameddig nem bánt senkit. Hogy ez a szint kinél hol van, az megbeszélés és elhatározás kérdése. Aztán haza lehet menni, és lehet takaréklángon élni, egészen addig, amíg újra fel nem lehet tekerni. Azt gondolom ez egy működőképes eljárás tud lenni. Másképp nem lehet. Főleg a mi szakmánkban, ahol arról szól az életünk, hogy háromhavonta bemegyünk egy színházba és gőzerővel, s teljes erőbedobással elkezdünk azon erőlködni, hogy meg tudjuk szeretni azt a valakit, akit a rendező épp most nekünk szánt, s adott esetben hosszas csókcsatákba bocsátkozunk vele a heverőn, ami után persze felállunk, és hazamegyünk.

- Előfordul, hogy beleszeret az ember a partnerébe?

- Igen. Ez előfordul, csak ettől az ember először megijed. A volt férjem ezt nem tudta megérteni, ezért levontuk a következtetést, hogy velem van probléma, mert én nem éltem eleget, s én menjek és éljek. Hétfőn elköltöztem Tőle, kedden összeköltöztem a párommal, akivel ma is élek. Ez volt hát a nagy "élés", azóta neki adom a reggelit, csak az ilyenektől már nem ijedek meg. Az a furcsa, ha az ember először ki meri hangosan mondani, hogy nem ijedek meg ettől, akkor már nem is olyan fontos. Akkor már nem olyan drámai. S amikor rájössz, hogy valaki eszedbe jut, akkor tudod, hogy az elmúlik. Két hét. S tényleg elmúlik. Amikor kislány voltam, hosszú ideig hittem abban, hogy nekem valaki rendelve van. Most egyre inkább hiszek abban, hogy mi irányítjuk a sorsunkat, és nekem most is van egy ötletem arra, hogy kit rendelt nekem a Jóisten. S azt gondolom, megtaláltam. Csak az embernek elég bölcsnek kell lennie ahhoz, hogy azzal az emberrel együtt tudjon maradni. Mert ez a "neked rendelés" nem úgy van, hogy neked rendelik, és el is van intézve. Azért nagyon sokat kell dolgozni, hogy az úgy legyen.

- Miből derül ki, hogy őt rendelték Neked?

- A "nekem rendelés" abból derül ki, hogy mindent nagyon jó csinálni vele. Az, hogy ez úgy is maradjon, rajtam múlik. S nyilván rajta is. Na és, hogy vissza lehet-e hozni, fel lehet-e erősíteni azt az érzést. Csak ahhoz egyszer meg kell történnie, hogy legyen mit felerősíteni.
- Ez mind saját tapasztalat vagy látod a környezetedben is?

- Azóta látom, amióta bevallottam magamnak, hogy ez megtörténik velem. Addig nem láttam. Onnantól kezdtem ilyeneket meglátni másoknál, amióta tudomásul vettem, én így működöm.

- Úgy látom, hogy elégedett vagy.

- Amióta erre rájöttem, azóta igen. Furcsa, hogy épp most beszélgetünk erről, mert épp az idei évtől érzem magam felszálló ágban. Annyi mindent megértettem az elmúlt 3-4 hónap alatt saját magamból és a világból is. Amióta megértettem, megnyugodtam. S amióta megnyugodtam, elégedett vagyok. Mélységes nyugalommal várom a jövőmet. Az kell ahhoz, hogy az ember tudjon a MOST-tal foglalkozni, hogy ne féljen attól, hogy mi lesz. Illetve, hogy ne várjon extázissal. De nem szabad csak annak élni, mert az nem jó. El kell fogadni önmagát. Ha ezt más mondja, az ember csak bólogat, de sose gondol bele, hogy igazából az egész világot akkor tudom elfogadni, ha saját magamat már sikerült.

- Akkor van rend a környezetben, ha benned rend van.

- Igen. S azért volt nekem rengeteg problémám a világgal, mert saját magammal volt nagyon sok problémám.

- Ez miben nyilvánult meg?

- Agresszív tudok lenni, türelmetlen, negatív, ha bajom van a világgal. S ez mindenre vonatkozik.

- Pedig kifelé nem látszik. Már 11 éves korodban is meg volt ez a bölcs, nyugodt tekinteted.

- A tekintetemet apukámtól örököltem, időnként meg is szokták kérdezni, hogy "valami baj van?". A múltkor elmeséltem neki, jót nevetett, mert tőle hatvan éve mindenki ugyanezt kérdezi. Ilyen a szeme. Semmi baja nincs, csak így néz ki. Amúgy meg keserű voltam. Rettentően. Nem akarom senkire ráfogni, nem is lehetne, mert én keserítettem meg saját magamat. Biztos, hogy vannak szerencsés emberek, akik úgy élik le az életüket, hogy mire elérik a huszonötödik évüket, különböző problémák nélkül is valamilyen bölcsességre tesznek szert. Nekem meg kellett élnem dolgokat, hogy ki tudjak mászni a saját magam ásta gödörből, s most azt gondoltam, hogy sikerült. Jól vagyok. S ez látszik is az emberen, kívül-belül. Most már csak az kell, hogy az évek az én elméletemet igazolják. Remélem így lesz.


- Csomós Éva -


Képek forrása:
www.madachszinhaz.hu
www.zalaszm.hu
www.theater.hu
www.axel.hu
www.naprakész.hu

Csoportot ajánlunk

Kapcsolódó linkek

hg.hu Online magazin az építészet, design és környezetkultúra témakörében.
MANDA - Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet honlapja Filmhírek, ajánlók, plakátok, fotók, programok, archívum.
Kreatív Művészet Kreatív ötletek, fotók, videók minden témában a dekorációtól a street artig.
Művész-világ.hu Hasznos információk, érdekességek a film, a színház, a zene, a tánc, az irodalom és a képzőművészet témakörében.
Napvilág.net Kulturális hírportál és online magazin.