Móra Ferenc: Aranykoporsó
2002/08/12 08:00
3361 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.

Móra Ferenc Aranykoporsó című alkotása a tőle megszokott meseszerű történetektől eltérő, rendhagyó. Ez a nagyon érdekes történelmi regény a harmadik évszázad végére kalauzol bennünket, s tanúi lehetünk Diocletianus császár uralmának, valamint a keresztény hit elterjedésének, beleszőve fiának, Quintipornak szerelmi történetét és tragikus végződését. A regény egyszerre izgalmas, szomorú és romantikus. 

Szereplők:

Diocletianus; Domina Prisca; Quintipor; Galerius; Valeria; Titanilla; Maximianus; Maxentius; Constantinus, Constantius; Quintus és felesége; Bion; Lactantius; Mnester, Tages, Trulla, Varanes, Hormizda, Nonnus; Pantaleon

Helyszín:

szíriai császári palota, Nikmédia, Antiochia; Valeria; Salona; Apate; Alexandria; Nílus, Líbiai sivatag; Bajae; Anulinus-palota; Byzantium

A rövid tartalom

I.

A történet a szíriai császári palota márványfalai között kezdődik. Mindenki erejét vesztett és bágyadt a hatalmas hőség miatt. Hangot egyedül az apródok tanulószobájából lehet hallani, ahol Nonnus tart órát az apródoknak. Az udvar nagy része a székvárosban, Nikmédiában van a császárral, míg a másik része Antiochiában a császárnéval, akik tavasz óta várják a császárt és az udvar másik részét, de az útjuk hónapról hónapra csak tolódik.

Nonnus éppen az új római alkotmánytant próbálja az apródok fejébe verni. Az óra kellős közepén egy ijedt páva rikácsolva rohan be az ajtón, maga után húzva egy kislányt, aki fél kezével a farktollaiba kapaszkodik, a másik kezében egy pogácsát tart. A páva kikapja a pogácsát a kezéből és kiszabadítja a farktollait is. A kislány lehuppan a földre és sírni kezd. Szerencsére hamarosan a dajka is megjelenik, s mivel a kislány nem igazán szándékozik abbahagyni a toporzékolást, meglehetősen erélyesen rákiált. Erre persze mind a negyven tanú összerezzen, hiszen a kislány a szentségesek családjához tartozik, ez látszik a ruházatán, a használt hangnem pedig felségsértésnek számít.

Valaki azonban rászól az ajtóban állva, a hadi tribunusok viseletében, de arany nyaklánca a császár medalionjával utal rá, hogy a felségek közül való. A gyerek azonnal elhallgat, és bátyusnak szólítva mindjárt átkéredzkedik hozzá. Ő pedig menyasszonykámnak szólítva a dajkát, már el is mennek. Nonnus pedig tovább folytatja az órát és a rengeteg rangfélét kezdi kifejteni, ki mit csinál, mi a feladata és hogyan kell szólítani.

Az órát azonban ismét félbeszakítja valami, jelen esetben a kapu felől hangzó tompa bőgés. Nonnus először azt hiszi, a medvék, melyeket Galerius caesar rendelt meg Sirmiumból. A kapuhoz közeledve azonban kiderül, hogy csupán egy szamár, akit egy piszkos testű paraszt üt, ahol csak éri. Nonnus néhány rézpénzt odadob a parasztnak, hogy minél előbb takarodjon innen, és ezzel véget vessen a rendbontásnak. A paraszt azonban elégedetlenkedni kezd és tudatlanságában elkezdi a császárt szidalmazni az anyagi helyzet miatt, bár fogalma sincs róla, hogy kit ócsárol. A helyzet elfajul és Nonnusszal tettlegességig fajul a helyzet. Két tudós jelenik meg, az egyik Bion, a matematikus, aki egyben csillagjósa Diocletianus császárnak, a másik Lactantius, a rhetor. Az utóbbi sokkal temperamentumosabb, így ő lép közbe. Úgy ítélve meg a helyzetet, azt javasolják, hogy engedjék el a parasztot, aki már úgy is megkapta a magáét. Távozás előtt azért még kikönyörög egy kis pénzt tőlük, majd el is megy.

II.

A két tudós nevetgélve vesz búcsút Nonnustól. Velük tart a titkár, Quintipor is, aki kisegítette őket, amikor pénzt adtak még a parasztnak, mert náluk nem volt egy fitying sem. Bionnak Quintipor olyan, mintha a saját fia volna. Bion ebédelni hívja őket, de Lactantius nem tarthat velük, mert a püspökhöz, Mnesterhez hivatalos. Így Bion és a fiú együtt indulnak be elfogyasztani az ebédjüket.

III.

A világ négy ura között semmi sem zavarja az összhangot, székhelyeik között pedig óriási a távolság. Hosszú időre pedig nem hagyhatták magára országaikat. Uralkodásának 18. évében Diocletianus szükségét érzi egy személyes összejövetelnek, melynek színhelyéül Antiochiát jelöli ki. A négy uralkodó közül elsőként Constantinus érkezik meg, ő jön a legmesszebbről. Apjával kilovagol, hogy kicsit beszélgethessenek. Az anyjáról kérdezősködik, akitől egészen pici gyermekként elszakították, de az apjától nem tud meg semmit. Ő sem látta már jó ideje. Aztán elmeséli, hogy a menyasszonya nem Fausta, akit az apja gondol, hanem egy volt rabszolgájuknak a lánya, Minervina, a dajka, aki ráadásul keresztény. Így megvásárolni nem tudja, csak akkor lehet az övé, ha feleségül veszi. Az apja nem örül a hírnek, hiszen őket a császár már egészen kicsi gyerekként, Fausta születésekor egymásnak rendelte. Az apja figyelmezteti, hogy ha kitart a döntése mellett, el fogják venni tőle a lányt, s a lánytól az életét.

IV.

Valeria városában nagy a nyugtalanság, mert a jazigok betörtek. Elakad a gabonaszállítás, mindent megdrágítanak a kereskedők. A jazig betörés azonban otthon tarthatja Galeriust, így megakadályozhatja az uralkodók találkozóját, amire már fél éve készül a város. A rhetor, szomorkodik különösképpen, hiszen olyan sokat készült a beszédére. Bion, a matematikus barátja nyugtatja meg, hogy lesz találkozó, ne idegeskedjen emiatt.

Quintipor el kell hogy menjen átadni egy üzenetet Maxentiusnak, Maximianus fiának, aki szintén ott nevelkedik a császár udvarában. Bion Titanillához, Galerius lányához irányítja, biztosan ott megtalálja. Addig elkíséri barátját, majd elmegy. Quintipor meglehetősen kínos helyzetben találja őket és Varanest, s kis időbe beletelik, mire észreveszik őt. Maxentius lánynak nézi az ifjút és gúnyolni kezdi, majd provokálja. Amikor elkezdi simogatni a fiút, hogy meggyőződjön róla, valóban lány-e, akkor a felgyülemlő indulattól az akkorát lök rajta, hogy Maxentius elesik. Hála Titanillának, elvicceli a dolgot, így Maxentius megbékél.

V.

Titanilla elküldi Maxentiust és Varanest is, mert már unja mind a kettőt. Kettesben marad Quintiporral, és meglehetősen kínos helyzetbe hozza. Kacérkodik vele, olyan, mintha el akarná csábítani. Majd odaviteti a ládikáját, kinyittatja a fiúval, amiből egy véres kéz esik ki. Quintipor megretten. A kéz egy borbélyé, akinek Titanilla ócsárolta a munkáját, ezért a kedvéért Maxentius levágatta. Quintipor elrohan.

VI.

A császár feleségét, Domina Priscát, szinte sohasem lehet látni, talán egy évben egyszer. Biztosat senki sem tud. Udvarhölgyeket nem tartanak, csak ápolónőket, de azok is vele együtt elzárkózva élnek. Nem őrült, csak néha hatalmába keríti a szörnyű fejfájás, ilyenkor napokig nem tud se enni, se aludni, csak járkál fel-alá, s azt sem veszi észre, hogy az ápolónők kísérik. Aztán gyermekaltatókat kezd énekelni. Majd leguggol, s úgy tesz, mintha egy tipegő gyereket tanítani járni, végül felsikolt, s addig rohangál, amíg el nem zuhan és álomba nem sírja magát. Majd napokig alszik, s kiabálva ébred. Amikor először történt vele ez, azt hitték, meghalt, de vert a szíve. Állítólag egy démon szállja meg ilyenkor, melyet ki kell űzni. Már mindennel próbálkoztak. Mindhiába. Végül az udvari főorvos azt tanácsolta, forduljanak a főgyógyító istenhez, Aesculapiushoz, akinek a pergamumi szentélyét személyesen kell felkeresni a betegnek. Nekivágnak hát a hosszú útnak.

Valéria és az anyja beszélgetnek a beteg egy józanabb pillanatában. Valéria is nagyon boldogtalan, amiért belekényszerítették egy házasságba Galeriusszal, akit sosem fog férjének tekinteni, csak urának, és sosem akar neki gyereket szülni.

Galerius megérkezik. Véres történeteket mesél a keresztények gyilkolásáról, amitől a császárné rosszul lesz, így Titanilla orvosért szalad. Pantaleon jön, aki keresztény orvos. Ekkor derül ki, hogy a császárné egyik gyermekét egykor azért ölték meg, mert azt hitték, keresztény. Az orvos beszéde megnyugtatja a két nőt. Ad nekik egy fakeresztet, hogy tegyék a párnájuk alá, ha alszanak.

VII.

Diocletianus megérkezik Antiochiába. Hatalmas lelkesedéssel fogadják, a parasztok ünneplőbe öltöznek. A császár elégedett. A menet Pessinushoz közeledik, Galateia városához, ahol csatlakoznia kell Maximianusnak is. A két társcsászáröleléssel, és csókkal üdvözli egymást. A tömeg kettéválik és megérkezik Tages, a főpap. Üdvözlésül egy bíborszínű lúdtojást hoz, melyet az egyik szent lúd tojt aznap reggel. Maximianus vállalja, hogy viszi, de ahogy int a kezével, már el is ejti, s hiába ugrik érte a főpap, az már szét is törik a kövön. A tojás azonban üres, ami állítólag azt jelenti, hogy a bíborhéj magába szívta a tojás belsejét. Ez azt jelenti, hogy az istenek akarat az, hogy az egész birodalom a két császár szolgálatára legyen.

Már majdnem elérkeznek Antiochiához, de még egy Apate nevű falucskán át kellett menniük. Feltűnően üres a falu, egy lélek sincs az utcákon. A falu végén egy vályogházból kutyaugatás hallatszik, ezért a császár parancsot ad az átvizsgálására. Vagy húsz rongyos férfit és nőt hurcolnak ki onnan. A beszélgetésből hamarosan kiderül, hogy keresztények, s az egyik Quintusnak, a császár kertészének a testvére. A császár először mérges lesz, de Anthimus, a kertész testvérének őszintesége, és a látvány, hogy nem jelenthetnek veszélyt rá nézve, megnyugtatja, s parancsot ad, hogy lássák el őket ennivalóval és ruhával.

VIII.

Elterjed a hír, hogy a császárnét Pantaleon, a keresztény orvos kezdi gyógyítani mindenféle kuruzslással. Mindenki képtelenségnek tartja, hogy holmi keresztény varázslat ejtse hatalmába a palotát. Egyelőre azonban semmit sem lehet tenni. Hamarosan kiderül, hogy Pantaleon valóban nagy mágus és a császárné már az ágyát is elhagyta, sőt, még a hálószobáját is. Pár nap múlva már egy órát sétál a palota kertjében és beszélget a kertésszel is. Láthatóan javul az állapota.

Közben megérkezik a menet Diocletianusszal és Maximianusszal. A rhetor elkezdi köszöntő beszédét, melyre úgy készült. A császár hatalmas meglepetésére lányával felesége is ott ül, hogy fogadja őt. A tömeg őrjöngve köszönti a császárt. Elindulnak a palota felé. A császárné azonban visszafordul, vele a tömeg is. Hátul egy embercsoport áll a lovasok elé. Látni akarják a császárt, legalábbis Diocletianus nevét kiabálják. A császár int és a katonák elé lép. Egy falusi ember pálmaággal a kezében a császár elé fektetve elkiáltja magát: "Dicsőség Dávid fiának!". A ruháikat a földre terítik, a császár azon lépked feléjük.

IX.

Quintipor szalad Quintusért, hogy siessen gyorsan, mert a Dominus hívatja. Hatalmas lakomát rendeznek a császár tiszteletére, ott van Balsas is, a főkóstoló. Biztos, ami biztos. Az asztalnál a császár és a császárné felidézik, hogy éppen ma lenne a fiuk 18 éves, akiről 16 éve nem tudják, hogy hová lett. A császárné újra elmesélteti vele a fiuk halálának történetét, hogy meggyőződjön ismét arról, hogy tényleg meghalt. Akkor Pessinus körül táboroztak, s reggel a császár kilovagolt a gyermekkel, hogy elvigye a jósnőhöz, aki az ő jövőjét is megmondta, hátha megmondja a gyerekét is. Mire a császárné felébred, gondolta, visszaérnek. A ló azonban megbokrosodott. A gyerek a szakadékos patakparton legördült, egyenesen a patakba, ami már el is ragadta, csak az egyik szandálkája kavargott még egy ideig egy örvény tetején.

Megérkezik közben Quintus és Quintipor. Rövid beszélgetés után a császár Quintipor tisztjéről érdeklődik, s mikor kiderül, hogy még nincs neki, kinevezi a saját titkárának, s megparancsolja neki, hogy egy óra múlva legyenek nála Bionnal, a matematikussal. A császárné újra sírva fakad, mikor megtudja, hogy a fiú 18 éves, éppen annyi, amennyi az ő fiuk lenne, ha élne.

X.

Bion és Quintipor megérkeznek a császár dolgozószobájához. Amíg a császár és Bion beszélgetnek, Quintipor az erkélyen várakozik. Titanillában gyönyörködik. Eközben a császár Biont a csillagok állásáról faggatja, s arról, jelent-e ez valami változást.

Majd hívatja Quintiport és aludni küldi, Bionnal viszont még tovább beszélget. Kiderül a beszélgetésből, hogy Bion annak a jósnőnek a fia, aki annak idején a császárnak megjósolta, hogy ő lesz a világ uralkodója. S most kiderül az is, hogy azon a napon, amikor a kisfiúval a jósnőhöz rohant, az azt jósolta, hogy a fia csak akkor fog bíbort viselni, ha senki nem tudja róla, hogy ki ő, még ő maga sem. A császár akkor elrohant és nem hallgatta végig a jósnőt, pedig az még mondani akart valamit. Most megdöbbenve hallgatja Biont, hogy megtudta, ki is ő valójában. A jóslat második része szerint a császárt maga Bion fogja eltemetni, olyan aranykoporsóban, amilyen nem lesz több a világon. Még két év, és a fiú betölti a 20. életévét, amit a jóslat szerint meg kell várni. Tehát a császár mindenkinek hazudott a gyermek halálával kapcsolatban. A fia nem más, mint Quintipor, akit Quintus, a kertész és felesége, Sapricia nevelt fel. Őket azonban valahogy el kell távolítani a fiú közeléből. Elhatározza, hogy Salonába fogja küldeni őket, hogy rendezzék be az új palota kertjét.

XI.

A császári család még mindig vacsorázik, mikor a császár dolgozószobájában kialszanak a fények.

XII.

Constantinus Apatéba utazik szerelmével, a dajkával, hogy találkozzon oly régen látott édesanyjával, akitől kisgyermekkorában elszakították. Az asszony kezdetben nagyon kimért és távolságtartó, majd lassan kezd feloldódni. Velük van Mnester, a püspök is, aki ott helyben, Constantinust és Minervinát Constantinus anyja, Helena jelenlétében megáldja.

XIII.

Titanilla az előző este a kelleténél több elfogyasztott bortól zúgó fejjel ébred. A szíve is üres, aminek örül. Egyedül Quintipor jut eszébe, s ekkor elmosolyodik. Ő olyan ártatlan és tiszta. Aztán váratlanul megjelenik az apja, és beszélgetésbe elegyednek. Az előző este tett észrevételi alapján Titanilla megkérdezi apját (ami régen soha nem mert volna megtenni, hiszen Galerius nem a türelméről volt híres), hogy miért utálja a Dominust. Az apja elmesél neki egy régi történetet, egy csatáról, ami Carrhaetben volt. Ott Diocletianus megalázta őt, és ő a díszkocsiján utazott Constantiusszal, Galeriusnak pedig, a római birodalom caesarának futnia kellett utánuk a légiók szeme láttára bíborcipőben és bíborpalástban a fején a caesari koszorúval. Ezt már üvöltve meséli, s tör-zúz mindent, ami az útjában került. Megfogadta, hogy ezért a megaláztatásért kegyetlen bosszút fog állni. Szóba kerül az is, hogy Titanillának jóban kell lennie Maxentiusszal, Maximianus fiával, hogy Galerius a markában tudja őt tartani, bár a lánynak ez csöppet sincs ínyére.

XIV.

Bion Alexandriába utazik, sőt, Quintipor már azt is tudja, hogy Quintusék, a nevelőszülei is elhagyják, mert Salonába rendelte őket a Dominus. Titanillát sem látta már két hete, és az igazat megvallva sokat gondolt rá. A császár mellett rengeteg munkája van, ez minden energiáját leköti. Azt is látja, hogy a császárnak mennyi dolga van, néha még késő este is, éjszakába nyúlóan járkál a dolgozószobájában.

Elérkezik az utolsó nagy tanácskozás a társuralkodókkal és a hét miniszterrel. A császárnak nagyon rossz kedve van. Minden napot azzal kezd, hogy áldozatot mutat be az isteneknek. Eddig minden ülés előtt kedvezőek voltak a jelek, ma azonban Tages rosszkedvűen jelenti neki, hogy az istenek valamiért neheztelnek, mert a belek lyukacsosak és a máj pereme hiányzik. Kiderítik, hogy az istenek azért haragszanak, mert valaki a jelenlévők közül nem tiszta szívvel áldozik. A császár a gyülekezetnek felteszi a kérdést, ki az, aki nem hisz az istenekben. Ketten is jelentkeznek, mondván, hogy ők keresztények. A császár megkéri őket, hogy hagyják el a helyiséget, a főpapot pedig arra kéri, hogy gondoskodjon új áldozati állatról. Az ülésen Galerius előáll a kérdéssel, hogy mi legyen a döntés a keresztények dolgában, de Diocletianus azt későbbre tervezi, arra egy külön ülést akar szánni. Maximianus szerint az istenteleneket (ahogy ők a keresztényeket nevezték) legalább a hadseregből el kéne távolítani. Egyébként is nagyon elgondolkodik magában, hogy nagy istene lehet ezeknek a keresztényeknek, biztosan nagy a hatalma, s végiggondol több olyan esetet is, melyben a keresztények az istenük hatalmára hivatkoztak, és valóban nagy erő állt mellettük. Ráadásul ő az első olyan isten, aki tiltja a gyűlöletet, ami pedig az ő isteneik közül egynek sem jutott eszébe. Továbbá feleségét is elsőként ennek a keresztény orvosnak sikerült valamilyen szinten meggyógyítani, de legalábbis javítani az állapotán. Hosszas és egyre komolyabb vita alakul ki az ülésen a keresztényekről és arról, milyen sorsot kellene nekik szánni.

XV.

A consistorium ülései titkosak voltak, de másnap már egész Antiochia tud valamit a határozatokból. Azt beszélik, hogy a császár össze fogja íratni az istenteleneket, azaz az összes keresztényt.

Esténként a cirkuszban nagy tüntetések vannak a szünetekben, ekkor lelkesen éltetik Krisztust és a püspököt. A kereszténység a városokban nagyon megerősödik. Titanilla és Quintipor újra találkoznak, és egyre kedvesebben beszélgetnek. A fiú mindig elpirul, és zavarba jön, amikor Titanilla dicséri, de láthatóan egyre nagyobb kettejük közt a szimpátia. A lány elhívja magával egy Ammonius nevű embert meghallgatni, aki állítólag Afrikából érkezett és mindig hatalmas tömeg állja körül, valami szónokféle. A tömegben azonban nagyon felfokozott hangulat uralkodott, megjelennek a csendőrök is, akik korbáccsal verik szét a tömeget, s jobbnak látják gyorsan elmenni onnan.

XVI.

Ammoniust a csendőrök elhurcolják, majd a püspök elé viszik. Mnester megtudja, hogy Ammoniust Nikodémia püspöke küldte hozzá. Mnester maga hinni akart a harmadik személy, azaz a Szentlélek létezésében, de azt nem ismerte el, hogy egyenrangú lenne az Atyával és a Fiúval. A templomba vezeti az új szónokot és az felmenvén az emelvényre, lelkes prédikálásba kezd. A gyülekezet megáldása után egy közös vacsora következik, ahol Ammoniust már nem találják, se másnap, se harmadnap.

XVII.

Quintipor hosszú levélben fejti ki Bionnak a vele történteket. Leírja azt is, ami az istenekkel kapcsolatban foglalkoztatja. Egyre többet morfondírozik a keresztények istenéről, kezdi érteni, de még sem tudják őt meggyőzni, sem az orvos, Pantaleon, sem Mnester, a püspök. Leírja, hogy megérkezett Galerius caesar, aki tettre akarja hívni a császárt a keresztények ellen, akik a lakosság úgy egy huszadát teszik ki. A császár azonban békés megegyezést akar. A császárnéról is úgy hírlik, hogy felvette a keresztséget, de a lánya Valéria, most eddig utált urának ad igazat, és azóta a császárné nem is engedi maga mellé.

XVIII.

Quintipor egyre azon töpreng, mi az a mámor, ami hatalmába kerítette. Ez az érzés idegen számára. Azzal már tisztában van, hogy szereti Titanillát, de másképp, mint az athénéi meg a korinthoszi lányokat. Egy nőt sem lát olyannak, mint őt, mindegyikben talál valamit, ami nem vetekedhet Titanillával. Már szívből gyűlöli Maxentiust és Varanest, akikkel látta. Quintipor soha, még gondolatban sem jutott volna oda, hogy a lány is szereti őt. Most is csak titokban incselkedett vele, s amikor meghallotta Maxentius hangját, gyorsan azt parancsolta a fiúnak, hogy tegyen úgy, mintha felolvasna neki.

XIX.

Bion, Lactantius, Heptaglossus, a múzeum- és könyvtárigazgató, valamint Mnester arról beszélgetnek, mi vár vajon a keresztényekre. De hogy rossz napok várnak rájuk, abban biztosak voltak.

XX.

A császár és Bion beszélgetnek. A császár nem hiszi, hogy feleségét a keresztény orvos meggyógyította, csupán úgy véli, elaltatta egy időre a szenvedéseit. Egyébként is sokkal inkább izgatják a nikodémiai összeesküvés ügyei. Majd Quintipor felől érdeklődik, s megkéri, figyelje a fiút. Aggasztja, hogy kevés időt tölt hasonló korú fiatalokkal. A csillagok azt jósolták, hogy egy nő megnyitja a szívét, de mindketten megnyugszanak, mikor arra gondolnak, hogy az egyetlen nő, akitől már nem szalad el, az Titanilla, ő pedig úgy sem jelent semmiféle veszélyt. Újra megkéri Biont, hogy tájékoztassa, amikor fia rátalál az igazira. Majd Galerius futárja érkezik, s a császár dühös, amiért már megint a keresztények gondjával zaklatják.

A császár összeszorított szájjal hallgatja végig a panaszokat, anélkül, hogy akár a felháborodásnak, akár a fölbátorításnak jelét adná.
A tárgyalás közben Quintipor lép be, s hozza a hírt, miszerint az úrnő le akarta magát vetni a mélybe a Paneum tetejéről. A császár azonnal távozik. Váratlan földrengésre lesznek figyelmesek.

XXI.

A földrengés szokás szerint tengerrengéssel járt együtt. Több omladékra azt a figyelmeztetést írták fel ismeretlen kezek: "Jaj nektek, ha meg nem tértek!". Hamarosan az a hír járja, hogy a figyelmeztetés a keresztényektől származik. A nép haragra gerjed, s kiáltozni kezdik, hogy halál a keresztényekre!

Nem lehet többé habozni. Nemcsak a nép lecsendesítésére, hanem a saját lelkiismerete megnyugtatására is ki kell bocsátani az új rendeletet, amely a polgárjogok elvonása alakjában erkölcsi halállal bünteti a keresztényeket. Nemcsak hogy minden keresztény szabad ember elveszti hivatalát, ha vonakodik az isteneknek áldozatot bemutatni, de a törvény előtt se jelenhet meg, se mint panaszos, se mint tanú, mert a törvénykezés mindig áldozatbemutatással kezdődik.

A császár némi töprengés után aláírja az edictumot. Mindössze annyi változást kívánt, hogy a keresztényekre még csak célzás se legyen benne. Elégnek véli, ha általánosságban szól mindenkihez, s fenyegetéseivel is általában fordul mindazok ellen, akik nem hajlandók áldozatot bemutatni a birodalom fejének. Ezt az intézkedést alkalmasnak találja a forrongó tömegek lecsendesítésére is, a keresztények észretérítésére is anélkül, hogy határozott beavatkozás volna az istenek harcába. Úgy tűnik, az intézkedés hatásos, s a császárt az is boldoggá teszi, hogy felesége állapota ismét jobb. Arról fogalma sincs, hogy felesége is felvette a kereszténységet.

Majd megérkezik Galerius, tarisznyájából egy véres fejet húzva elő. A császár alig jut szóhoz a döbbenttől, mikor megtudja, hogy Pantaleoné, az orvosé. A császár maga hívatta az orvost, de nem így gondolta. Galerius próbálja meggyőzni, hogy ez volt a felbújtó Nikodémiában.

Mindenütt arról beszélt, hogy a császár az Antikrisztus, akit a keresztények istene minden ivadékával el fog pusztítani.

A császár pedig szó szerint értelmezve a történteket, úgy gondolja, igaza van Galeriusnak, hiszen a saját fiáról beszélhetett az orvos, Quintiporról (de ezt nem mondta meg Galeriusnak). Szóba kerül Anthimos neve is, aki Quintusnak a testvére. Talán ő szólta el magát a fiúról. Úgy dönt, Quintusról ő gondoskodik. Többé nem beszélhet. A császár egy hétig lázban fekszik, majd miután felépül, azt tanácsolják neki, tegyen hosszabb hajóutat a Níluson. Az udvari személyzeten kívül úgy dönt, még Quintiport és Titanillát viszi magával.

XXII.

A nílusi úton a császár csak a fiával szeretett volna együtt lenni. Ő viszont távolságtartó, ugyanakkor roppant tisztelettudó. Éppen úgy, mint ahogyan egy szolga viselkedik az urával. Titanilla, akit éppen állandóan derűs jókedve miatt hozott magával a császár, szintén lehangolt és unott, tőle szokatlan módon. A császár mit sem sejt abból, ami a fiú és a lány közt zajlik. Hiszen még ők maguk sem tudják. Játszadoznak egymással, dacosan hol egymást nézik, hol gyorsan elfordítják fejüket. Egyikük hidegsége azonban csak erősíti a másikét. A császárt pedig egyre nagyobb aggodalom fogja el, mert nem tudja, mi lehet az oka annak a végtelen nagy szomorúságnak, amit fia szemében lát.

Éppen a líbiai sivatagban járnak, amikor hirtelen hatalmas homokvihar kezd tombolni. Menekülni már nincs idő. Látni és hallani semmit nem lehet. A császárnak még annyi ereje van, hogy magához rántja a fiát, s vele együtt temeti be őket a homok.

Mikor magukhoz térnek, már bent fekszenek a szakadékban. Titanilla vidáman újságolja a császárnak, hogy mindenki megvan. Valamiért megfordult a rossz kedve, s ugyanígy Quintiport is mintha kicserélték volna. Másnap a császár hálaáldozatot mutat be, amiért megmenekültek.

XXIII.

A salonai építésvezetőség átadja szokásos havi jelentését az asztalra. A jelentésben az is benne áll, hogy Quintus, a kertész lezuhant egy körtefáról és halálra zúzta magát. Felesége, Sapricia pedig rokonaihoz költözött Apatéba. Majd jelentkezik Tages, a főpap, aki nagyon gondterhelt. A keresztények ügyéről van szó. A börtönök már úgy tele vannak, hogy néhány állami gyárat is ki kellett üríteni a foglyok számára. Sok ezren vannak, mégsem lehet hozzájuk se érni egyetlen keresztény miatt. A császár haragjában azonnal tudni akarja, ki az, aki az útjában áll. Megtudja, hogy nem más, mint a saját felesége, a császárné. A császár azonnal hozzá siet. Tudja, hogy felesége húz az új istenhez, de afelől sincs kétsége, hogy nem fog ellene játszani. Beszélni próbál vele, s mivel keményen összeszólalkoznak az istenekről, a császár véletlenül elszólja magát a fiukról. Nincs mit tenni, most már mindent el kell neki mondani. Beavatja hát a titokba, a császárné pedig hallva mindent, átadja férjének a keresztet és a pergament, amit a keresztény orvostól kapott, jelezve ezzel is, hogy lemond új hitéről és ismét a régi isteneknek él. A császár azt tanácsolja neki, hogy ezek után utazzon el Bajaeba, hogy ne legyen fiuk közelében, nehogy elárulja magát véletlenül. Bion, a matematikus fogja oda elkísérni.

XXIV.

Lactantius, akinek a helyét Mnester jobbján jelölik ki, elbúcsúzik keresztény testvéreitől, mivel a császár rendelete küldi Rómába, akit szerintük mostanában az Isten teljesen átengedett a Gonosz hatalmának. A szertartás alkalmával Mnester odalép a kereszt lábához, és mirtáját megemelve imára szólítja fel testvéreit meghalt nővérükért, Priscáért, a császárnéért. Diocletianus császár feleségét, a hitehagyott Prisca nővért eltemette tehát a keresztény egyház.

XXV.

Diocletianus reggeltől estig dolgozik minisztereivel, mérnökeivel, hogy tökéletes birodalmat adhasson majd át fiának. Titanilla időközben enged gőgjéből, s így Quintipor is nagyobb bizalommal mer hozzá közeledni. A császár örül annak, hogy legalább egyvalaki van a császári családban, akin keresztül a fiú hozzájuk kapcsolódik. Aggódik a közelgő idő miatt, amikor Quintiport is Bajaeba kell küldenie. A császárné már megerősödött, és Bion is alátámasztotta, hogy kész arra, hogy a fiával legyen anélkül, hogy véletlenül elárulja magát.

Lactantius olyan üzenetet is visz Rómába, melyet nem ismer, s köztük szerepel az is, hogy a keresztény foglyok közül az erős, szálas férfiakat tartsák fenn a cirkuszi játékok számára, így majd csak vadállatokat kell hozatniuk Afrikából.

A császárné egyik fő gondja az, hogy találnak-e olyan lányt, aki majd méltó fiukhoz, Quintiporhoz. A császár tudja, hogy Varanesnek, a félkezű perzsa királynak van egy húga, Hormizda, akit szépsége miatt egy toronyban tartanak elzárva. Elhatározza, hogy ő lesz a megfelelő nő fia számára. Olyan valakit küld érte, aki már elkötelezettje valakinek, s rábízhatja a gyönyörű nőt. Ezért dönt Maxentius mellett, akinek a szívét Titanilla már rabul ejtette. A császár Titanillát küldi el átadni a hírt Maxentiusnak. A lány Quintipornak csak annyit mond, meddig lesz távol, de az okát az utazásnak nem árulhatja el. Az viszont egyértelműen látszik rajta, hogy feltűnően rosszkedvű és sápadt.

XXVI.

Elérkezik a nap, amikor Titanillának vissza kell érkeznie. Quintipor ki akar menni elé a kikötőbe, de pont elkerülik egymást. Visszasiet, és figyeli a lány ablakát. Amikor kialszanak a fények a lány szobájában, követi őt, s vár, amíg a lány a császárral beszél. Egy óra is eltelik, amikor nyílik az ajtó, s a fiú elszalad. Újra a lány ablakát figyeli, de az hirtelen a háta mögött terem, s ezzel Titanilla rajta kapja. A nyolc napos egymástól való távolság felbátorítja a fiút, s le sem tudná tagadni mérhetetlen örömét, hogy újra látja a lányt, s ez viszont is így van. Ezen az estén felszínre törnek az érzelmeik, és először az életben megcsókolják egymást. Kiderül, hogy nemcsak a fiú, de Titanilla is Bajaeba utazik.

XXVII.

Bajaeba érkezve a császárné első dolga az, hogy a fiatalokat elválasztja egymástól, s egy másik villában biztosít szállást a lánynak. Titanilla gyűlöli ezért a császárnét, de nem tud mit tenni, s közömbösséget színlel. Hiszen, ha kiderülne, hogy van köztük valami, abból nagy botrány lehet, mivel Quntipor csak egy rabszolga (egyelőre mindenki ezt tudja róla). Így csak délutánonként tudnak egy-egy órácskára találkozni. Egyre jobban eluralkodnak rajtuk az érzelmeik és egyre inkább nehéz számukra az egymás nélkül töltött idő. Néha már a kétségbeesésig hiányoznak egymásnak.

XXVIII.

Constantius fiával Alexandriába menet útba ejti a császárnét. A Domina azon töpreng, mit csináljon addig a fiúval, amíg a Flaviusok ott időznek. Közben a császár megírja, hogy már meg is vásárolta a fiú számára a palotát a Via Nomentanán, melybe hamarosan Hormizda is beköltözik, aki már úton van Maxentiusszal a görög tengeren.

A császárné úgy dönt, Quintipor mégis legyen köztük a vacsorán, öltsön díszruhát és legyen jelen, mint tálaló. A fiú nagyon dühös, hiszen ott lesz Titanilla is apjával, Galeriusszal, és látni fogja őt, amint rabszolgamunkát végez. A vacsora alatt már megnyugszik, mert Titanilla lopva többször is ránéz, de egy váratlan pillanatban, amikor szóba kerül Maxentius neve, a fiú zavarában melléönti a vörösbort, és rámegy a ruhájára. Kimegy, s a lány, hogy utánamehessen, szintén magára önti pár perc múlva a saját poharát, mintha véletlen lenne. Megnyugtatja Quintiport, majd Trullától, a dajkájától kér olyan port, amivel a fiú ruhájából a foltot kiveheti.
A vacsora után Constantius megjegyzi a császárnénak, hogy a szolgálófiúja mennyire hasonlít őrá. A császárné azonban gyorsan elterelte a szót és elhessegette a gondolatot a caesar fejéből.

XXIX.

A császárné másnap korán hívatja Titanillát, s megkéri, hogy kicsit fesse ki őt, mert nem akar Constantiusék előtt olyan sápadtan mutatkozni. A caesar tele aggodalommal hozza szóba előtte a keresztényeket és az üldöző rendeleteket, ugyanis ideutazva Maximianus országain keresztül, csak korbácsokkal, kínpadokkal, és karóba húzott asszonyokkal, valamint vadállatok elé dobott gyermekekkel találkozott. Csupa borzalommal találkozott, melyek nagyon megviselték. A császárné kifakad, s úgy dönt, velük utazik Alexandriába, hogy segítségükre legyen a császárnál. Nehezére esik, de úgy dönt, nem viheti magával Quintiport, ezért rábízza Titanillára, amíg ő odalesz. A lány örömében életében először megcsókolja az Augusta lábát.

XXX.

A császári gálya éppen hogy elhagyja a kikötőt, mikor Tit (mert Quintipor már csak így szólítja) már keresi a fiút (akinek pedig Gránátvirág a beceneve, ha kettesben vannak). El sem lehet szakítani őket egymástól, csak úgy isszák egymás jelenlétét és az együtt töltött perceket. Érzelmeik pedig egyre csak erősödnek. Szinte reggeltől késő estig együtt vannak. És ez így megy egy héten keresztül. Egyik nap egy olajfaerdőnél kötnek ki, ahol véletlenül egy férfiba akadnak, akiről kiderül, hogy Tit ismeri őt. Gyorsan odébbállnak, de amikor Quintipor ezt megtudja, elkezdi gyötörni valami rossz érzés, arra gondol, mi van, ha más köze is volt annak idején a lánynak ehhez a férfihoz. Rosszkedvűen mennek haza. A rosszkedv még másnap is tart, de aztán megenyhülnek. Hazafelé menet Quintipor megcsúszik, s legurul egy törmelékes lejtőn, amitől meghúzódik a lába.

XXXI.

Mivel Quintipornak még másnap is igen fáj a bokája, úgy döntenek, bemennek a piacra és vesznek neki egy botot. A fiú folyamatosan amiatt aggódik, mi lesz, ha valaki meglátja őket. Aztán már semmivel sem törődnek. El sem engedik egymás kezét. Betérnek egy Olajbogyó nevű helyre, behúzódnak egy sarokba, és ott ücsörögnek nagyon sokáig. Fiatal házasoknak nézik őket. Nem törődnek senkivel egymáson kívül. Fültanúi lesznek egy új vendég elégedetlenkedésének, aki orvosi gyógyfüvekkel és varázsszerekkel kereskedik. Benyúl a zsebébe és elővesz egy levágott ujjpercet, mely egy római püspök segédjéé volt. Ott volt ő is, amikor sütögették a rostélyon. Állítólag hatalma van ennek az ujjpercnek, s szükség lesz rá, ha jön a világ vége. Tit reszket a félelemtől, és azonnal távozni akar. Mivel már későre jár és a csontkereső is útonállókról beszélt, keresnek egy öszvérfogatot, azzal mennek vissza Bajaeba. Hazaérve Quintipor levelet talál az asztalán, melyben az apjának hitt Quintus halálhírét tudatja vele a császár. Quintipor azonban nem szomorodik el. Minden, az egész világ távol áll most tőle, nem létezik számára más, csak Titanilla.

XXXII.

Fölbátorodva az előző nap eseményein elhatározzák, hogy kiruccannak a lucrinusi tóra fürdeni. Egyre beljebb kerülnek az erdőben, s egyszer csak kutyacsaholás üti meg a fülüket. Egy öregember jön. Az elmondja nekik, hogy ez Diana Limantis szent erdeje. Van ott egy szentély, amit már szinte senki sem látogat. Kedvük támad megnézni. A lány áldozatot akar bemutatni Diana oltárán. Az öreg elmegy késért, hogy a ketrecben lévő galambokat feláldozhassák, ők viszont inkább szabadon engedik őket Diana tiszteletére, amíg az öreg távol van. Aztán gyorsan elszaladnak. Közben kitör a vihar, és ők nem tudnak tovább menni. Meghúzódnak, közben Tit elalszik a fiú karjaiban. Neki pedig cikáznak a gondolatai és másra sem tud gondolni, csak arra, hogy kihez lehetett már köze a lánynak úgy, mint őhozzá. Tit felébred, de már besötétedett. Visszasietnek Bajaeba, de Quintipornak nagyon rossz kedve van az iménti gondolatai miatt. A lány még be akarja hívni, de ő nem megy. Úgy érzi, a lány a lelkét eltakarja előtte, s amíg azt nem ismeri, s azt nem bízza rá a lány, addig nem tudja, ki is ő valójában.

XXXIII.

Négy napig nem találkoznak, mert Titanilla a viharban nagyon megfázott. Egyik nap, amikor már Tit jobban van, kisétálnak a romok mögé. Tudják, hogy a sok együttlétnek vége. Elválnak, de fél óra múlva már keresik is egymást. A lány megkéri Gránátvirágot, hogy kísérje be a piacra. A piacon azonban már egyre nyűgösebb, látszik rajta, hogy nagyon sápadt. Quintipor visszakíséri, és rábízza Trulláral. A fiú úgy gondolja, ez még a betegség utóhatása. A lány szinte ájultan esik az ágyba. Másnap korán ébresztik Quintiport, egy gyaloghintó várja, a cumeai praefectus hívatja. Ő nem érti az egészet, hiszen neki nem járhat gyaloghintó. Csak este ér vissza, de akkor Trulla már észveszejtve keresi. Kiküldi Titanilla után a tengerhez.

Amikor megcsókolja a lányt, észreveszi, hogy Titet rázni kezdi a zokogás. Ilyen még sosem fordult elő. Csak úgy ömlik a könny a szeméből. S amikor örömében elújságolja Titnek, hogy ma a császár felszabadította, és nem kell már titkolózniuk, felvállalhatják végre egymást, akkor a lány is felfedi a lelkét. Azt, hogy ő már Maxentius menyasszonya és holnap érte jön. Soha többé nem látják egymást. Azzal búcsúzik, hogy soha nem szeretett így senkit és soha nem is fog mást szeretni. A fiú feje lekoppan a padra, csak hajnalban tér magához.

XXXIV.

A helyszín az Anulinus-palota, ide költöztették Hormizdát és itt lakik már Quintipor is a másik épületszárnyban. Az őrök susmognak, amikor megérkezik Maxentius, aki állítólag összeszűrte a hosszú úton a levet a perzsa király lányával, s bár már feleségül vette Titanillát, ide jár titokban a másik nőhöz. Feleségét sápadt lárvának nevezi, aki elől ide menekül állandóan. Érdekes módon Hormizda kísértetiesen hasonlít Titanillára, ezt már Quintipor is megállapította. Maxentius azt szeretné, ha Hormizda jóban lenne Quintiporral, persze csak a kellő határokon belül.

XXXV.

Bion türelmes ember lévén most mégis bosszúsan gondol a császárra, amiért Rómához köti, hogy Quintiporra vigyázzon és hetente küldjön róla jelentést. Bion a császártól megtudja, hogy a Plaviusok és a császárné arra akarják rávenni Alexandriában, hogy adjon amnesztiát a keresztényeknek. A császár a kérést elutasítja. Azt akarja, hogy a fia legyen az, aki a bíbor felvételekor megadja a birodalom népeinek a teljes békét. Bion éppen Lactantiusszal beszélget, amikor megtudja, hogy a rhetor úgy dönt, feljelenti magát, mint keresztény. Ekkor lép be Quintipor, akivel ekkor nem is foglalkoznak. Biont elönti az indulat, de barátja, eldöntötte, hogy nem vár tovább. Bion ezt nem értheti, ő semmilyen istenben nem hisz, s hadakozása ellenére a rhetor lehajtott fejjel kisétál a szobából.

Bion ekkor fordul Quintipor felé, aki el akarja kísérni a színházba. Bion csodálkozik ugyan, hogy nem Hormizdával tölti az idejét a fiú, de elindulnak.

XXXVI.

A színházban Quintipornak máson sem jár az esze, csak Titanillán. Azon tűnődik, mi hajtotta őt Hormizdához, miért udvarol neki és miért esik jól neki az, ha hozzáérhet. Biztosan azért, mert annyira emlékezteti Titanillára. Miközben magában tűnődik, hirtelen nagy csendre lesz figyelmes. A színpadon egy kereszt áll, rajta egy meztelen ember, akinek szeme szamárfejbe van bújtatva. Oldalából vér csordogál. Valaki elkiáltja magát: "Genesius". Aztán már ezren ordítják ugyanezt dobogva és tapsolva. A színész ott, akkor este megtér. Valaki bekiabált: "Genesius, én követem a példádat!". Elszabadul a pokol, mindenki megindul a színpad felé, az öklét rázó tömeg őrjöng. Bion és Quintipor nem találják meg egymást, de mindketten szerencsésen kiszabadulnak és külön-külön hazamennek.

XXVII.

Quintipor nem tud elaludni, csak a színész megtérése jár az eszében. Ezen a napon ébred fel benne először a gondolat, hogy talán mégsem babona ez az egész keresztény hit. Valami nagy titokról lehet szó, ami annyira riasztó, mégis annyira vonzó. Aztán megint a kis Titre gondol. Beszélgetnek, s csak arra riad, hogy álmodta az egészet. Még sokáig képzeleg mindenféléről, míg végre elalszik. Reggel arra ébred, hogy Trulla van nála. Nem is akar hinni a szemének. A dajka elsírja neki, hogy Titanilla ura, Maxentius elkergette, azt hiszi, ő az oka annak, hogy nem jó a házasságuk. Elmondja neki, mennyire beteg Titanilla, s azért küldték el őt, hogy kerítse elő azt a gazembert, aki ezt a kórságot ráadta. Titanilla csak járkál fel-alá egész nap, közöny és kedvetlenség lett úrrá rajta. Nem érdekli senki és semmi. Ráadásul állítólag azóta köhög és félrebeszél, amióta még együtt eláztak abban a nagy viharban.

Quintipor elkeseredettségében felkeresi azt a zsidót, Benonit, aki ott szokta árulni az isteneit. Tudja, hogy a férfi Jeruzsálembe készül, s megpróbál vele alkut kötni. Tudja, hogy Benoninak nincs pénze odautazni, s gyalog indulna el. Megkérdi tőle, vállalna-e egy keresztény útitársat, ha az minden költségét fedezné. Egy halott keresztényt kellene vinnie bebalzsamozva, kőszarkofágban. Az úti cél Nikodémia lenne. A következő héten kellene indulnia, amikor a kivégzések lesznek. A férfi beleegyezik, majd megkérdi, mi a neve annak, akit keresnie kell a lictoroknál, hogy kiváltsa indulás előtt. Quintipor csak annyit mond: "Gránátvirág". A címet pedig, ahová szállítani kell, az egyik erszényben majd megtalálja. Bionnak Quintipor csak annyit üzen, hogy el kell utaznia és Lactantiusnak igaza van. Majd elindul a bírósági palotához. A teremben éppen halálos ítéletet mondanak ki, majd csak a két lictor van már benn. Quintipor előrelép, és közöli, hogy ő keresztény. Először el akarják küldeni, hogy jöjjön vissza másnap, de ő nem enged. Megkérdik a nevét, mire bediktálja a Gránátvirág nevet. Beállítják a többi elítélthez!

XXVIII.

Galerius még éjszaka megérkezik beteg lánya hívására, de úgy összetorlódnak a hivatalos ügyek, hogy eszébe sem jut a lánya. Amikor az egyik orvos már ötödször megy érte, ráförmed, mert nem tudja, mit akar az. Az orvos figyelmezteti, hogy ha még akarja látni a lányát, siessen. Galeriusnak akkor világosodik meg az elméje, hogy mekkora a baj. Rohan mindenen keresztül, hiszen a maga módján ő nagyon szerette a lányát. Titanilla valóban nagyon rosszul van. Még a császárnét is látni kívánja. Megkéri, hogy nyissa fel neki a bulláját, mert ő már túl erőtlen hozzá. Egy keresztet vetet ki belőle. Elmeséli neki, hogy azt egyszer egy rabszolgától kapta, a tűje hegyén rajta is van a vére, azt is neki adta, s Titanilla is viszont odaadta a fiúnak a sajátját. Ekkor már alig lehet érteni a szavait. Alig érthetően még azt kéri a császárnétól, hogy tegye a keresztet a szájához, hogy megcsókolhassa. Annyi ereje marad még, hogy kimondja a fiú nevét, akiről eddig beszélt, Gránátvirágét. Majd a kezei lecsúsznak, s véget érnek a szenvedései.

XXIX.

A nobilissima halála mélyen megrendítette az udvari köröket, s elrendelték az udvari gyászt. A császárné ágynak esik, s az orvost nagyon nyugtalanítja az állapota. De Diocletianusnak is nagyon rossz kedve van. Már hatodik hete nem kapott hírt Quintiporról. Kibírhatatlan aggódás keríti hatalmába. Ezen a reggelen a római postával jön az a hír, hogy kétszáznegyvenheten adták fel magukat a törvény nevében, mint keresztények. Majd kicsapódik az ajtó és Bion jelenik meg összetörve, kócosan. Elmond mindent, Quintipor búcsúsorait, s azt, hogy már tűvé tette utána egész Rómát, s elmondja, nagyon rossz érzése van. Elmeséli, hogy Nikodémia kikötőjében egy zsidó partra szállt egy hosszú ládával, egy koporsóval. Kérdezték tőle, hogy mi van benne, mire ő elmondta, hogy egy halott, akit Gránátvirágnak hívnak. Ekkor már a császárné is ott van, s meghallva a nevet felsikolt. Bion idehozatta a koporsót, hogy megnézzék. Vésőket és feszítővasakat hozatnak. A két öreg halálra dermedten áll. Közben a zsidó elmondja, hogy a fiút, aki felkérte, már régóta ismeri. Először Antiochiában találkoztak, majd Alexandriában. Egy lány is volt vele akkor, nagyon csüngtek egymáson. Ő bízta meg, s Gránátvirágnak nevezte az illetőt, akit ide kellett szállítania.

Mikor kinyitják a ládát, megismerik Quintiport. A császárné belehanyatlik a ládába, a császár pedig erőtlenül összeesik. Közben Galerius beszól, nem tudva, mi zajlik bent, hogy a nép türelmetlen, nem szabad váratni.

A császár engedelmeskedik, de csak a díszpalástját viszi és a diadémet. Szinte ölben kell őt kivinni. A tömeg előtt kijelenti, hogy neki többé nem kell, amit az istenek adtak. Ledobja magáról a köpenyt is és a diadémet is. A tömegnek és Galeriusnak is eláll a lélegzete. Az eldobott köpenyt Galerius röptében elkapa, s már a vállára is teríti. A császár elhatározza, hogy a koporsót Salonába viszi, de mire felér, már nincs a dolgozószobában. A császárné már magához vitette, s közli, nem megy Salonába, itt marad a fiával, akinek a haláláért a férjét hibáztatja. Majd keresztényüldözőnek és Antikrisztusnak nevezi, s becsukja az ajtót. Bion ölben viszi a császárt végig a folyosón. Leviszi a kocsihoz, és betámogatja. Közben már érkezik Constantius is, hogy meghozza a hírt Galerius és Maximianus összeesküvéséről.

A császár az éjszakát már Byzantiumban tölti. Álmot lát. Állt előtte valaki, szárnyai vannak, fején csillagkoszorút visel, s kezében egy aranykeresztet tart.

XXX.

Bion levélben búcsúzik barátjától, Lactantiustól.
Forrás: sulinet.hu

Csoportot ajánlunk

Kapcsolódó linkek

hg.hu Online magazin az építészet, design és környezetkultúra témakörében.
MANDA - Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet honlapja Filmhírek, ajánlók, plakátok, fotók, programok, archívum.
Kreatív Művészet Kreatív ötletek, fotók, videók minden témában a dekorációtól a street artig.
Művész-világ.hu Hasznos információk, érdekességek a film, a színház, a zene, a tánc, az irodalom és a képzőművészet témakörében.
Napvilág.net Kulturális hírportál és online magazin.