Nagy filmek: A hetedik pecsét (1956)
2004/05/12 08:00
3802 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.
Az ötvenes évek közepén készült svéd alkotás beírta magát a klasszikus filmtörténetbe. Igen, igen, ez az a film, amiben a háborúból hazafelé tartó lovag sakkozik a halállal. S bizonyos értelemben nyer is vele szemben. De ezen kívül még rengeteg minden történik, ezért igazán érdemes megtekinteni!
A lovag

A látomások meghatározó szerepet játszanak az emberi életben. Legyenek akár sorsfordító történetek vagy csak hanyag legyintések a következményei, de ritka felbukkanásaikkal vagy gyakori megjelenéseikkel végigkísérik életünket. A Jelenések könyve szerint egy látomásban János Istent látta trónusán, angyalaival körülvéve. Jobb kezében egy hét pecséttel lezárt könyvet tartott, amelyet senki nem tudott kinyitni, csak a Bárány. Miután ő felnyitotta a pecséteket, bepillantás nyílt a jövőbe.

Az első négy pecsét felnyitásakor megjelennek az Apokalipszis lovasai. A fehér lovon ülő lovas a világ meghódítására indul, a tűzvörös, a fekete és a zöldeshalvány lovon ülő lovasok (a háború, az éhség, a halál jelképei) pedig szörnyű pusztításokat visznek véghez a földön. Az ötödik pecsét felnyitásakor vértanúk jelennek meg, a hatodik pecsét felnyitásakor földrengés támad és természeti csapások sújtanak a földre. A hetedik pecsét felnyitásakor az angyalok megfújják a harsonákat, és szörnyű katasztrófák szakadnak a világra. A hétpecsétes titokként őrzött jövőbe csak a kevés számú kiválasztottak pillanthatnak bele. A Teremtő gondosan elrejtette azt az avatatlan szemek elől. A realista csatlós Az embert kíváncsisága hajtja előre. A vágy a megszerzett titok felfedésére, a miértekre vonatkozó válaszok megkeresésére akkor is, ha az árat végzetes katasztrófával vagy saját életével kell megfizetni.

A XVI. század Svédországában sok minden megesett. Keresztesháború, inkvizíció, boszorkányégetés, kétségbeesés, pestis, mi megzavarta az embereket, és sok esetben hit és bizonyosság nélkül hagyta őket. A történetben megelevenedő jellemek és sorsok azonban időfelettiek. Mint ahogy időfelettinek mutatkozik a kezdő képsorokban látható őselem, az élet kezdetét szimbolizáló háborgó tenger is, mely ezúttal senkinek nem sejteti a csendes újjászületését. Inkább érezni belőle a tehetetlen haragot eltévedt teremtményéért. A vízben két alak bandukol. A teremtmények két archetípusának megtestesítői. A racionalista - már-már cinikus - csatlós és gazdája, a hit, az Isten, a túlvilág gondolatával foglalkozó, megtört lelkű, megfáradt lovag. Hazafelé tartanak. Talán nem is gondolják, mennyire. Ingmar Bergman

Ingmar Bergman, az 1957-ben 35 nap alatt leforgatott film rendezőjének élete szintén nem mentes az Isten keresésétől. Apja protestáns lelkipásztor volt, így gyermekkora a szigorú vallásosság, a feltétlen engedelmesség, a gyakori megaláztatások légkörében telt. Erősen hatottak rá a bibliai történetek és példabeszédek templomi ábrázolásai, ezek keltették fel benne a gondolatok vizuális kifejezésének igényét. Filmjeinek hőseit is többnyire valamilyen erkölcsi mérce vagy ítélet keresése foglalkoztatja, gyakran maguk is kegyetlenek, sokszor magányosak és még hitük sem segít rajtuk. Talán Bergman mutatott meg legtöbbet az ember vágyaiból, érzelmeiből, ösztöneiből, a hitehagyott emberek kínjaiból, szeretetéhségéből és szeretetre való képtelenségéből. Az idők során alkotásai fokozatosan egyszerűsödtek, és az ember emberhez és Istenhez való viszonyára szorítkoztak.

A '80-as évek elején leforgatta utolsó mozifilmjét (Fanny és Alexander), és egy szigetre vonult vissza. Úgy hírlik, hogy azóta házi-mozijában filmeket nézeget. Ennek már több mint húsz éve. Bizonyára mellette sokat olvas, és - talán - ír is. De valahogy úgy képzelem, keveset beszél. Mert amit kellett szólni emberről és Istenről, valamint arról, hogy mi dolgunk a létben addig, amíg el nem ragad bennünket a Halál, azt többnyire elmondta filmjeiben. A létezés talán a külvilággal való találkozásban, a cselekvésben, s az azokból szerzett tapasztalatokban ragadható meg leginkább. Ezek talán olyan szükséges velejárói a létnek, mely nélkül az nem is létezhetne. Akkor pedig természetesnek kell lennie annak, hogy néha bizonytalanok vagyunk és szorongunk. S csak akkor lehet baj, ha ezekkel nem tudunk szembenézni.

Pedig ezek elfogadásának minden tudás megszerzésénél fontosabbnak kellene lennie. Ilyen fontos tudást sejtet a fehér arcú Halál megjelenése, ki már régóta követi a lovagot, és most végre elérkezettnek látta az időt a szemtől-szembeni találkozásra. Nem a rettegett és kérlelhetetlen kaszás ő (vagy csak ezúttal hajlik egy kis alkura?), bár fellépése határozott és sallangmentes, de szóba áll választottjával, legalábbis meghallgatja és reagál a hozzá intézett kérdésekre. Ebben a helyzetben a lovag talán nem is bátorságáról tesz tanúbizonyságot, sokkal inkább arról a megtörtségről (fásultság?), ahol már az sem okoz meglepetést, ha személyesen a Halál találkozik vele. A találkozás mégsem múlik el hagyományt törő cselekvés nélkül, mert ésszerű alku, szellemi erőpróba kerül kilátásba, mely - egyelőre - mindkét fél számára szórakoztató: sakkozni kezdenek. A jelenet némiképp emlékeztet Faust találkozására Mefisztóval. Arra, amikor az életben már sokat próbált tudós mégsem találta meg földi létezésének valódi, elfogadható értelmét, hiába kutatta. Akkor jelent meg egy másik oldal képviselője, ki a változás reményével kecsegtette. Bár abban a történetben az ördög állt elő az alkuval, itt a lovag próbál haladékhoz jutni, mert azt reméli, hogy így lesz ideje megtalálnia hitét, vagy legalábbis halálának tud értelmet nyerni. A lovag a létezés négy dimenziójának, a fizikai, társas, pszichológiai és szellemi rétegének megtapasztalása után tudást vár.

A Halált szórakoztatja az ajánlat - vesztenivalója épp neki nincs - hajlik a játékra, színt és térfelet választanak.

- Tiéd a sötét. - közli a lovag.

- Az illik is hozzám, nem igaz?

Ma már kiszámítható reakció, de az ehhez hasonló megnyilvánulások - mik főként a csatlós szájából hangzottak el - mindenképp oldják a film amúgy igen nyomasztó légkörét. Mai szemmel nézve néha túlságosan mesterkéltnek, hatásvadásznak, talán kissé lassúnak is tűnik a film, melyben néhol túlzónak érezzük a mimikát (különösen Jof-ét, a színészét), modorosnak a játékot. De ez csak mai szemmel nézve róható fel túlzásnak. Az egyébként ügyes, pontos, kimunkált képszerkesztés, a szimbolikus képelemek, a zenei aláfestések a maguk korában (az ötvenes években) minden bizonnyal erősen hatottak, s újszerűek voltak.

A játék kihívás, megtiszteltetés a lovag számára, mi eleinte még szórakoztatja is. De mindenek előtt remek lecke, mert partnerétől a játék során könyörtelen válaszokat kap tévhiteire, vágyaira, identitáskeresésére, szinte lépésről lépésre. Ő pedig fürkészi a választ, változatos módon próbálja kicsalogatni a Halálból, mert ha valakinek, akkor neki biztosan ismernie kell azt. Már beérné némi kis vigasszal is, vagy csak a tudás érzésével, ami alátámasztja a bűntelen bűnök létezését. Próbálja a kimondatlan ígéretek és a ködös csodák mögé búvó Istent megtalálni, de rosszul közelíti meg. Sehol nem találta meg a helyét, se otthon, felesége melegítő szeretete mellett, se a háborúban. Talán nem is kereste jó helyen és talán nem is keresztényhez méltó módon. Pedig egész életét ennek kutatásával töltötte. Hitet akart, ezért ment a jó ügy védelmező burkában a Szentföldre, a keresztes háborúba.

Közel volt Istenhez, mégis annyira távol tőle, mert célja nem szentesítette. Nem tudott szeretni. Eszével akarta megközelíteni és felfogni Isten mivoltát, pedig tudnia kellett volna, hogy a lovagoknak erejükkel és hitükkel kell szolgálniuk az Urat. Egykori csillogó idealizmusa mára annyira megkopott, hogy szinte minden mindeggyé vált, s csak passzív szemlélője lett a valódi történéseknek, értékeknek, melyek mellett közönyösen haladt volna el, ha csatlósa nem botlik rendre beléjük. Így találkoztak útitársaikkal, kikkel a közös sors elviselése láthatatlan köteléket font az élet és a belenyugvás között. A történet itt a nietzschei Zarathustra keresésével vonható párhuzamba. Vagyis miként lehet boldogulni egy olyan világban, ahol az embert magára hagyta az Isten. Jof és Mia

Épp akkoriban járja a vidéket egy szerény, ám szabad vándortársulat is, kik önfenntartásért szórakoztatják a népet, akiknek nem sok öröm jut ki mostanság. Számolatlanul szedi áldozatait a pestis. Jelenlétük üde foltja a szabadság érzetét csempészi a filmbe. A prófétikus érzékenységgel megáldott Jof (József) és a szeretetével körül ölelő Mia (Mária) boldogságban élnek, kiegészítik egymást, s nagy odaadással nevelik fiukat, a kis Michaelt, kit a jövő nagy artistájának szánnak. Olyannak, ki majd képes lesz a levegőben megállítani a labdát. Társulatuk vezetője testesíti meg a vérbeli komédiást, ki annak rendje s módja szerint hiú (gyönyörű ábrázolása ez a hivatás képviselőinek), s ki a kulisszák mögött gondolkodás nélkül old kereket a falu kovácsának kacér feleségével. Komédiások Jöns, a csatlós realista, már-már cinizmussal szemléli a világot és a hétköznapi kapcsolatok jelentős részét. A történet aktív részese, feloldó, szórakoztató figurája. Afféle játékmester, ki természetes könnyedséggel bogozza ki, de gabalyítja is a szálakat. Az alak, ki intézi a dolgokat, közvetlenül találkozik az élettel, így már jól ismeri azt. Pálinkázgatás közben tudja meg, milyen kínokkal jár a pestis, melyet arrafelé isteni eredetűnek tartanak, s épp vízért megy, mikor régi ismerőst talál új (ám hozzá lényegesen jobban illő) szerepkörben, holtakat fosztogatva, hajadonokat rémisztgetve. Jöns a gyengék védelmére kel, az igazság sértetlen, egyenes útján jár. Így veszi maguk mellé házvezetőnek a magára maradt lányt, új célt adva kifosztott, elárvult életének, kivel hétköznapi, mégis, a rezdüléseken alapuló, nagyon meghitt kapcsolata lesz.

Ő az, ki megmenti az ivóban medvetáncot járó Jofot, ki regulázza régi (de jól megjegyzett) ismerősét, s később ő juttatja vissza a féltékenységtől elvakult együgyű, ám erős kovácshoz elkóborolt feleségét. A lány A tengerparton pedig a lovag találkozik Miával és gyermekével. A feledhetetlen napnyugta során a lovag felismeri az élet folytonosságában rejlő szeretetet. A mindent mozgató erőt. Az ő szíve pedig üres. Üressége tükör, mi a szívét mutatja. Közönye kirekeszti a közösségből. Önmagának sem jó társasága. Idegen. Ki már csak passzív szemlélője a történéseknek, látszólag talán közönyös is, pedig belül marcangolja magát, haladékában keresi értelmét az életének. (Itt pedig Camus "Idegen"-jére hasonlít. Akinek rezzenéstelen arcát elhiszi a külvilág, s érzéketlennek gondolható, pedig érez ő, csak az átlagostól eltérően.) Még meg is gyónja, pechére, épp a Halálnak, kinek jelenléte mindvégig érződik a levegőben, a legönfeledtebb pillanatban is megremegteti a néző gyomrát, a felbukkanástól tartva, és mégis meglepetésszerűen tud hatni a megjelenése. A Halál mégsem egy rettegett "mumus"-t képvisel jelenlétével, mert úriemberként viselkedik, még a gyónás végén is felfedi kilétét, s mikor Antonius Block játékának taktikáját árulja el, arcába nézve közli: megjegyzem!

Kellemes fordulatot mutat a filmben itt megjelenő szerepcsere. Ahogy a lovag közli - szinte fenyegetően - a halállal, hogy "Még találkozunk!" S így is lesz, mert a játszma folytatódik. Majd mindenki végzi a dolgát. A kis csapat folytatja útját az erdőn keresztül, a kovács visszakapja feleségét, a csábító komédiás pedig éjszakai menedékként felmászik egy fára, ahonnan a Halál (itt már nincs alku, és a közlés is csak a legszükségesebbre korlátozódik) lefűrészeli őt. Kérlelhetetlenül, de nem gonoszan. Olyan természetességgel, mint ahogy az erdei mókus ugrott fel a kivágott fa rönkjére. Nincs kifogás, hogy "nincs időm", hogy "nem érek rá", még el kell végezni ezt-azt. Színészeknek sincs kibúvó a halál alól. Csak újrajátszás. Ezúttal közönség nélkül. Az már mindegy is, hogy utolsó hallucináció vagy valóság a Halállal folytatott társalgás (ha van ilyen), mert a lényegen semmit sem változtat. Talán csak a hozzáállást, a halál elfogadását módosítja kicsit.

Míg az őskorban, ókorban a látomások a mindennapi élet részét képezték (sőt a közösségek azon tagját, akik "látó emberek" voltak, papokká avatták, mágusokká, sámánokká emelték), addig a középkorban ez részben megváltozott. Noha a hallucinációk és látomások tényét még ekkor sem szankcionálta a társadalom, de a tartalmát már igen. Lehetett Szűz Máriát a kisdeddel sétálni látni a réten, lehetett csodás dolgokat hallani, beszélgetni Istennel, de ha valaki arról álmodott, hogy a Sátánnal hált, és ezt az állítását másnap is fenntartotta, annak könnyen máglyahalál lehetett a vége, mert a látomásokat már tartalmilag cenzúrázta a közösség. Ez a fenntartott állítás hitet remélt az utolsó pillanatra, arra, hogy mindegy, hogy Ördög vagy Isten, de legyen jelen valaki az utolsó percben, ki kiutat mutathat. Az elégetett lány úgy vélte, hogy az Ördög ott van vele, a személyében, de ha ott nem is, akkor minden bizonnyal mögötte, s megvédi, így rajta nem fog majd a tűz. De halálában magára maradt. Csak a félelem volt vele. Rémület volt a tekintetében. Még a mindig erős csatlós is megtört abban a pillanatban.

A sűrű, sötét erdő feltűnően csendes. Jof újabb jelenéslátása (a Halállal látja sakkozni a lovagot) ezúttal rémülettel tölti el Miát.

- Örömöd lelted a haladékban? - kérdezte a Halál Antonius Blockot.

- Igen. - felelte az, mert addigra már megtalálta értelmét végzetének.

A mindvégig passzív szemlélő ekkor végrehajt egy olyan cselekedetet, ami minden tudás nélkül egyedül hitelesíti egész életét. A sakkbábuk felborításával eltereli a Halál figyelmét a fiatal párról, hogy azok elmenekülhessenek. Ő pedig a többiekkel hazamegy, hol vár rá a felesége. De Antonius Block hazatérése után is ugyanolyan magányos marad, mint azelőtt. "Gyengék vagyunk, félünk és nem tudunk semmit." - hangzik el ekkor a filmben. Szótlanul vacsoráznak, a lovag felesége az utolsó ítéletről s az angyali harsonákról olvas, amikor látogató érkezik. Váratlan? Várt? Mindenki másképp éli meg. A kifejező arcú házvezetőnőnek alkalmazott lány ekkor szólal meg először: Bevégeztetett. A kis család megmenekülése ugyan jelképes, de az így nyert idő talán elegendő lesz arra, hogy a kis Michael híres artistává váljon, és képes legyen a varázslatra, hogy megállítsa a levegőben a labdát.

A kezdő képekben tomboló tenger most titkot sejtetően csendes. Jof látomásából pedig kitűnik, hogy a szigorú nagyúr miként kényszeríti táncra a korábban gyarlóként élőket, miközben a családban rejlő szeretet tovább folytatja útját a maga küldetése felé: amíg Michael képes lesz a labdát megállítani a levegőben.

  • A 96 perces fekete-fehér Svéd, feliratos filmnovella 1956-ban készült.
  • Írta és rendezte: Ingmar Bergman
  • Fényképezte: Gunnar Fischer
  • Zenéjét szerezte: Erik Nordgren
  • Szereplők: Max von Sydow (Antonius Block, a Lavoag), Bengt Ekerot (a Halál), Gunnar Björnstrand (Jöns), Nils Peppe (Jof), Bibi Andersson (Mia), Inga Gill (Lisa), Maud Hansson Witch, Inga Landgré (Block felesége), Gunnel Lindblom (lány).
  • A film a cannes-i filmfesztiválon 1957-ben elnyerte a zsűri különdíját.

Csoportot ajánlunk

Kapcsolódó linkek

hg.hu Online magazin az építészet, design és környezetkultúra témakörében.
MANDA - Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet honlapja Filmhírek, ajánlók, plakátok, fotók, programok, archívum.
Kreatív Művészet Kreatív ötletek, fotók, videók minden témában a dekorációtól a street artig.
Művész-világ.hu Hasznos információk, érdekességek a film, a színház, a zene, a tánc, az irodalom és a képzőművészet témakörében.
Napvilág.net Kulturális hírportál és online magazin.