Ősz, logosz, Parti Nagy Lajos
2013/12/09 08:00
1149 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.

A tavaly hatvanéves Parti Nagy Lajosnak éppen tíz éve jelent meg kötetben az Őszológiai gyakorlatok című versciklusa. Söpörjük le róla az avart, és nézzük meg, mi történik, ha találkozik egymással az ősz, a kórház, a nyelv és az irodalom!

  parti-nagy-lajos Forrás: wikipedia.hu

Két, irodalmi szempontból jelentős aktualitás konstellációja figyelhető meg így 2013 október-novemberének tájékán. Az egyik az, hogy Parti Nagy Lajos, a kortárs magyar epika, líra és dráma egyik legsokszínűbb alkotója, emellett szerkesztő és kritikus – hatvan éves lett. A másik, hogy ősz van. Ilyenkor akarva-akaratlanul az ősszel foglalkozunk: akkor is, ha leveleket gyűjtünk, akkor is, ha influenzánkat pihentetjük, és akkor is, ha a kellemetlen időjárást szidjuk, vagy a kellemest élvezzük.

Akik tudományos igénnyel foglalkoznak ezzel a híres évszakkal, őszológusoknak nevezhetnők. Csak hát az a bökkenő, hogy e tudományág nem létezik, és mindössze egyetlen irodalmi helyet tudunk felmutatni, ahol név szerint szerepel. Ez a mű Parti Nagy 2003-as Grafitnesz című kötetében szerepel, és a címe: Őszológiai gyakorlatok. A mintegy tízéves versciklus izgalmasan jellegzetes alkotása a nyelvakrobatának.

Egy eleve lerántott álarc

Az Őszológiai gyakorlatok kötetbeli helye és a címhez kapcsolódó megjegyzés és mottó rendkívül beszédes. A Grafitnesz szövegkorpuszának mintegy egyharmadát teszi ki a kötet végén, és a címadó szójáték is itt szerepel. Hangsúlyos pozíció, várakozást kelt; itt valami fontos következik. Megjegyzendő, hogy többek között olyan emblematikus Parti Nagy-vers után, mint a Rókatárgy alkonyatkor. A ciklus címe után zárójelben azt olvassuk: részlet, utána pedig jobbra igazítva, idézőjelek között, kurzívan: „Írta Dumpf Endre”. Részt kapunk tehát, töredéket, és egy különös szerepjátékot. Az idézőjelek között közölt mottó mintha egyszerre állítaná és tagadná Dumpf szerzőségét, mintha a valódi szerző egy nagy mozdulattal le is rántaná figurájáról a leplet, figyelmeztetvén: ez a Dumpf is olyan, mint Sárbogárdi Jolán, egy írói (költői) maszk, de ezúttal egy pillanatra sem merülhet fel a különös szerzőség gyanúja, mint az 1997-es A test angyalai című kisregény esetében. Dumpf eleve a fikcióba van taszítva, az olvasó eleve távolságtartással kezdi böngészni a cím nélküli rövid versek sokaságát.

Hagyományok között

Talán nem árt e ponton helyesbítenünk: az Őszológiai gyakorlatok böngészés helyett sokkal inkább szoros olvasást kíván. Már a ciklus kezdetén kirajzolódik egy pizsamás kórházlakó, aki az intézmény folyosójának kövét koptatva és udvarának avarában gázolva szemlél, érez, von összefüggéseket. Később azonban ezek a látszólag csak úgy nagyjából odakent verspacák különös narratívává állnak össze, melynek központi szereplői Dumpf, a lírai én, illetve a Büfés néni vagy Büfésnő, cselekménye pedig az előbbinek az utóbbi iránt való vágyódása mentén alakul. Parti Nagy-szövegeket olvasni izgalmas nyelvi és irodalmi kaland, azonban a sok szójáték, allúzió, rímcsilingelés közepette észrevehető, hogy voltaképpen nagy hagyománnyal rendelkező toposzok öltöznek itt új köntösbe; nevezetesen egyrészt az ősz mint kronotoposz és a „kórháztoposz”. Az ősz már az antikvitás kezdetén is olyasféle képzeteket idézett fel, mint az elmúlás, a halálra való készülődés, a számvetés. A kórház mint toposz története pedig talán nem olyan patinás, mint az időtoposzoké, a tizenkilencedik-huszadik század folyamán azonban nagyon fontos szöveghellyé vált; kiemelkedő példákként Csehov A 6-os számú kórterem című elbeszélését és Thomas Mann Varázshegy című regényét említhetjük. Dumpf is egy efféle intézmény (elmegyógyintézet? szanatórium?) lakója, aki annak ellenére (vagy éppen azért) képes a legkülönfélébb regiszterekben verselni és a magyar- és világirodalom jelentős műveit megidézni, hogy élményanyaga meglehetősen korlátozott: mindennapos tevékenysége kimerül a büfélátogatásban, a chipsevésben, a viziteknek való készséges alávettetésben, a madártejevésben és más efféle kórházrutinokban.

A magyar nyelv és irodalom tűzijátéka

Kit idéz meg ez az ápolt-poéta? Az ősz, az elmúlás, az elégikus hangoltság, a szeretet-, szerelem- és istenkeresés lírai nagymestereit, például Petőfit („itt van az ősz itt van ujjé / és szép mint mindig énekem”), Adyt („hazafelé ha száll a búszunk / egymás Colába belehúzunk / s büfézünk az őszi avaron”), József Attilát („e mély park fülig van madárral / kékítőt old az ég vizitkor”), Berzsenyit („még odakenve száján csöppnyi rúzsa / szemöldökén még ott a barna Lolli”), Babitsot („ó jaj meg kell halni meg kell halni”), Kosztolányit („elszisszenő szerelmes űrgiliszták / borítsátok rám égi tálatok / hisz minden este bál van nálatok”). De a megidézettek sora itt még korántsem ér véget, ráadásul az allúziók mondókát, gyermekdalt, ismert címeket is behív a nyelvi játékba. Valóban egy elmebeteg agyszüleménye mindez, akiben szemlátomást kontrollálatlanul buggyannak föl az irodalmi hagyomány legtöbbet idézett sorai? Aki látszólag gátlástalanul csűri-csavarja a nyelvet, olyan fiktív (illetve: eladdig nem létező) szóalakokat képezve, mint az „elmolyik”, a „hordatag” (levél) vagy a „tokaszalonba”? Polonius Arany János által közvetített szállóigéje juthat eszünkbe a Hamletből: „őrült beszéd: de van benne rendszer”. Megmutatja egyfelől a szépirodalmi szövegek végtelen kapcsolódási lehetőségeit, másfelől a nyelv kifejezőerejét: „elmolyik”, vagyis ’a moly pusztító tevékenysége révén elenyészik’, vagy valami ilyesmi. Egy-egy szóval, egy-egy ecsetvonással elképesztően határozott kontúrok jönnek létre.

Nagyszabású és lefokozott nyelv és szerelem

Dumpf Endre tehát egy fikcióba és kórházba zárt, onnan azonban a nyelv és az irodalom segítségével a világot bejáró költő. Költői nyelve egyszerre nagyszabású, kiterjedt hatáskörű és lefokozott, akárcsak szerelme. Látszólag szedett-vedett versciklusa (illetve annak részlete) kompozíciólezárásként értelmezhető gesztusokkal teljesedik ki az utolsó versekben. Dumpf búcsúzik beteljesületlen szerelmétől („az égen átgurul a hold / szemeimmel beléfogódzom / lehunytán is lobog / két golyósdezodórom / büfésnők emlékillata”), és utal a nyelvhez való viszonyára is („torokszorító kissé nyelni tán / de nem sírok az eszkimók után / a nyelv alatti kásás hómezőkön”).

További érdekes oldalak:

Kerek Roland cikke

Csoportot ajánlunk

Kapcsolódó linkek

hg.hu Online magazin az építészet, design és környezetkultúra témakörében.
MANDA - Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet honlapja Filmhírek, ajánlók, plakátok, fotók, programok, archívum.
Kreatív Művészet Kreatív ötletek, fotók, videók minden témában a dekorációtól a street artig.
Művész-világ.hu Hasznos információk, érdekességek a film, a színház, a zene, a tánc, az irodalom és a képzőművészet témakörében.
Napvilág.net Kulturális hírportál és online magazin.