Érettségi tételek 2014 - A nyelvi jelrendszer
2014/03/12 08:00
10906 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.

Nap mint nap használjuk, akár beszélünk, akár írunk, de még akkor is, ha csupán gondolkodunk: a nyelv jelek összességéből áll, amelyek bizonyos szabályok szerint rendbe szerveződnek.

nyelvi-jelek-horizontal

Bevezető gondolatok

Mint minden rendszer, a nyelvi rendszer is két alapvető összetevőből áll: elemekből és az elemek elrendeződését meghatározó szabályokból. Harmadik összetevőként még megemlíthetünk egy sajátos jelenséget, a szokást, ami arra hívja fel a figyelmet, hogy a nyelv elsősorban nyelvhasználat közben létezik, alakul.

Fontos tehát az is, hogy a nyelv időben létezik, vegyis van jelene, múltja, jövője, és folyamatosan változik. A változás az egész rendszert érinti, úgy a szabályokat, mint az elemeket; noha kétségtelen, hogy bizonyos fokú állandóság is jellemzi a nyelvet, e nélkül ugyanis nem értenénk meg egymást, nem lenne egy a nyelvhasználók számára közös alap, kód, amelyet – egy-egy beszélőközösségen belül – mindegyikük ismer. No de mi is változik akkor, amikor nyelv elemeinek változásáról beszélünk? Tulajdonképpen mik a nyelv elemei?

A tétel kifejtése

A nyelvi jelek: mesterséges jelek. A nyelv: jelrendszer, vagyis jelek szabályok szerinti elrendeződése. A nyelv elemei: a nyelvi jelek. (a szabályok összessége pedig nem más, mint a nyelvtan – ha pontosak akarunk lenni tehát, akkor a magyarnyelv-óráknak csak egy kis részét nevezhetjük nyelvtanórának). A minden jelnek két része van: a jelölő vagy jeltest, egy érzékelhető dolog (a nyelv esetében például a hangalak), valamint a jelölt vagy jelentés, az a mélyebb tartalom, amire az érzékszerveinkkel felfogható dolog utal. Emellett természetesen fontos az is, hogy egy jelet jelnek tekintsünk, sőt ne csak mi tegyünk így, hanem a közösség is, amelyhez tartozunk. Ekkor tudunk ugyanis jelek segítségével információt továbbítani egymásnak, más szóval kommunikálni. A jelek egy részét éppen az ember alkotta, kommunikációs céllal; a jelek másik része természetes, csak éppen az ember jelnek tekinti őket, tehát valami olyannak, ami önmagán túl utal valami másra.

Az ilyen természetes jelekre, amelyeket szimptómának is szoktak nevezni, jó példa a távoli égzengés (jelentése lehet: ’vihar közeledik’) vagy a nap állása (’dél van’). A mesterséges, ember alkotta jeleket három nagy csoportba sorolhatjuk aszerint, hogy a jelölő és a jelölt között milyen jellegű viszony áll fenn: az ikonikus jelek hasonlóságon alapulnak (ilyen például az igazolványkép); az indexikus jelek esetében valamiféle ok-okozati, logikai, térbeli vagy időbeli összefüggésről beszélhetünk (a mérget tartalmazó üvegcse címkéjén található halálfej az üveg tartalmának elfogyasztásával járó valószínű következményre utal); míg a szimbólumok jelentése megegyezés eredményeként kapcsolódik valamilyen jeltesthez (a vörös szín mint jeltest kapcsolódhat a tiltáshoz mint jelölthöz, de akár a szerelemhez is).

Önkényesség és hasonlóság. A nyelvi jelek az ember alkotta, mesterséges jelek csoportjába tartoznak, ezen belül pedig a legnagyobb részük önkényes, megegyezés szerinti, vagyis szimbolikus viszonyt mutat jelölője és jelöltje között, vannak közöttük azonban olyanok is, ahol valamiféle hasonlóságról beszélhetünk (tehát ikonikusak). A hangutánzó és hangfestő szavak esetében ugyanis nem teljesen önkényes, hogy az adott hangsor (például a magyar vau, az angol woof vagy az olasz bau) éppen az adott jelentéshez (például a kutyaugatáshoz) kapcsolódik. A nyelvi jelek többsége viszont nem ilyen: hogy a magyar kutya, az angol dog vagy az olasz cane szavakhoz tartozó hangsor miért éppen a ’kutya’ jelentést takarja, azt sem hasonlóság, sem bármiféle logika nem indokolja.

A nyelvi szintek. A nyelvi jelszernek van még egy fontos tulajdonsága, tudniillik az, hogy hierarchikusan szerveződik. A beszédhangok (vagy fonémák) alkotják a nyelv legalacsonyabb szintjét. Ezek még nem is igazán nevezhetők jeleknek, ugyanis a jelölőikhez (b, f, a stb.) nem tartozik jelentés; persze úgy tűnik, vannak közöttük olyanok, amelyeknek mégis van jelentése – például az a mint határozott névelő a magyarban, vagy éppen határozatlan az angolban –, de ne hagyjuk magunkat becsapni: az aról mint névelőről már nem mint fonémáról, hanem mint szóról beszélünk. A fonémák építőkövek, amelyeknek fontos szerepe van a legkisebb már jelentéssel bíró nyelvi egységek, a morfémák vagy szóelemek felépítésében; mi több, előfordul, hogy egy-egy fonéma megváltoztatásával az egész morféma jelentése megváltozik! Olyan úgynevezett minimális párokkal lehet illusztrálni ezt a jelenséget, mint a bor és a por – a hangalak csak a legelső fonéma egyetlen megkülönböztető jegyében, a zöngésségben különbözik (a b és a p zöngés-zöngétlen párok), mégis két különböző jelentésről, következésképp különböző jelekről beszélünk. Ezért is nevezzük a fonémákat jelelemeknek: csupán részei a jeleknek. A magasabb szinteken pedig egyre összetettebb jeleket (vagy mondhatjuk úgy is: jelkapcsolatokat) találunk; a morfémák építik föl a szavakat (vagy lexémákat), a szavak a szószerkezeteket (vagy szintagmákat), a szintagmák a mondatokat, a mondatok a szöveget. Vannak kutatók, akik a szavakat nem tekintik önálló szintnek, és olyanok is vannak, akik a bekezdést is beillesztenék a mondatok és a szövegek szintje közé – az egyszerűség kedvéért tekintsünk most el ezektől.

A szójelentés. Magát a jelentést sokféleképpen közelíthetjük meg. Ha csak a szójelentésre koncentrálunk, akkor beszélhetünk denotatív, konnotatív, szintaktikai, lexikológiai vagy akár pragmatikai jelentésről is. A denotatív jelentés más néven az elsődleges jelentés: egy valóságban létező dolog (jeltárgy vagy fogalom) a jelentés alapja: katona ’hadseregben szolgáló ember’. Amikor a szó bekerül egy bizonyos szövegkörnyezetbe, sokszor nem az elsődleges jelentése kerül előtérbe, hanem az elsődlegessel ugyan valamilyen szempontból (például hasonlóság alapján) összefüggésben lévő, de attól már különböző jelentés: katonákra ’kisebb, falatnyi darabokra’ vágtuk a szendvicset – ez a konnotatív jelentés. A szintaktikai jelentés a mondatbeli szerepre utal (az előző példában a katona eredményhatározó, de egy másik mondatban lehetne akár alany, állítmány, tárgy vagy jelző is); a lexikológiai (szótári) jelentés tartalmazza a szó szokásos jelentéstartalmait és használati szabályait; végül a pragmatikai jelentés a szó felhasználási lehetőségeit hordozza.

A nyelvi jelrendszer áttekintésével ezen a ponton természetesen még közel sem végeztünk; például nem mondtunk semmit magukról a szabályokról. A nyelvtan körébe tartoznak például a mássalhangzótörvények (mint a teljes hasonulás), a toldalékok kapcsolódási rendje vagy a mellé- és alárendelő szókapcsolatok vagy tagmondatok esetei; ezek tárgyalása azonban túlnyúlik e rövid cikk lehetőségein.

A tétel összegző leírása

A nyelv mint jelrendszer tehát hierarchikus módon építkező elemek és szabályok rendszere. A nyelvi jelek a mesterséges jelek körébe tartoznak, és jellemzően szimbolikusak. Egy-egy szó jelentése többféle szempont mentén is értelmezhető.

Kerek Roland cikke

Tananyagot ajánlunk

Fejleszd a szókincsed!

Készülj a nyelvvizsgára!

Sulinet a Pinteresten!