Érettségi tételek - A szóképek fajtái és jellemzői
2014/05/15 08:00
41909 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.

A költői képek használata sokkal szélesebb körű, mint gondolnánk! Hogyan csoportosíthatók ezek a nap mint nap használt stilisztikai jelenségek?

metafora-horizontal

A szóképek (vagy trópusok) a költői nyelv jellemző kifejezőeszközei. Azonban hiba lenne azt gondolnunk, hogy metaforát, metonímiát vagy éppen szinesztéziát csak költők, írók használtak; a mindennapi beszélgetésekben, szóhasználatban is rendszeresen használunk szóképeket. Amikor a csésze füléről beszélünk, a huszonegyedik század vívmányairól diskurálunk vagy a rádióban a két állomás közti zúgásról, a fehér zajról beszélünk, a fent említett költői képekre hozunk példákat.

A tétel kifejtése

Szóképek, trópusok, költői képek – ezek a fogalmak ugyanarra utalnak: a nyelv azon viselkedésére, hogy a megnevezett dolog önmagán túl valami mást jelent. Szóképeknek nevezzük a képszerű kifejezésmódnak azon változatait, amikor egy fogalomról a másikra névátvitel történik. A névátvitel egy kiinduló és egy céloldalt feltételez: az előbbit fogalmi síknak (vagy egyszerűen fogalomnak), az utóbbit képi síknak (egyszerűbben: képnek) nevezzük. A fogalmi és a képi sík kapcsolatának jellege határozza meg a szókép típusát. Ezen stílusjelenségek többféleképpen is osztályozhatók; jelen cikkben egy egyszerű, a legfontosabb költői képeket magába foglaló rendszerezést követünk. Eszerint a szóképeket két nagyobb csoportba sorolhatjuk: a metafora típusú és a metonímia típusú képek közé.

A metafora típusú képek esetében a fogalmi és a képi oldal között hasonlóságról beszélünk valamilyen közös jegy alapján. A csoport névadója a metafora (gör. ’átvitel’), amelyben két dolgot azonosítunk egymással: az egyik dolog nevét átvisszük a másikra. Két altípusát különböztethetjük meg szerkezeti szempontból. Teljes metaforáról beszélünk, ha mind a képi, mind a fogalmi sík jelen van a szövegben, mint például Petőfi híres versének refrénjében (A természet vadvirága): „A korláttalan természet / Vadvirága vagyok én.” A lírai én önmagát (én; fogalmi sík) azonosítja a korláttalan természet vadvirágával (képi sík), kettőjük között az azonosítást lehetővé tevő közös jegy ugyanis a szabadság, a kötetlenség. A metafora másik típusában, az egyszerű vagy egytagú metaforában csupán a képi sík van jelen, a fogalmi oldalt nekünk kell kitalálnunk; jó példa erre az imént idézett vers felütése: „Mit ugattok, mit haraptok / Engemet, hitvány ebek!” A hitvány ebek megnevezés, amint a vers mottójából („Dardanus-féle kritikusaimhoz”) kiderül, a költőt elmarasztaló kritikusokra vonatkozik. Metafora továbbá a bevezetésben említett csésze füle is, hiszen az edény részének (fogalmi oldal) megnevezése (fül; képi oldal) a testrészre utal, mivel alakja hasonló (közös jegy).

A metaforával rokon képek a hasonlat, a megszemélyesítés, az igei metafora és a szinesztézia. A hasonlat tulajdonképpen abban különbözik a metaforától, hogy a fogalmi és a képi oldal között nem azonosítás, hanem kevésbé szoros kapcsolat, hasonlítás érhető tetten. „Szeretlek, mint anyját a gyermek, / mint mélyüket a hallgatag vermek…” kezdi sorjázni hasonlatait József Attila az Óda című nagy versében, mintegy megfelelő eszközt keresvén a szeretett lény iránti érzelmének kifejezésére. A hasonlat egyszerre hordozza magában az azonosítás lehetőségét és egyszersmind tagadását: te nem az anyám vagy, én pedig nem a gyermeked, hanem olyan, mintha az anyám lennél, én pedig a gyermeked.

A megszemélyesítés és az igei metafora fogalmi oldalán élettelen dolog (tárgy, természeti jelenség, elvont fogalom stb.) áll, képi síkján pedig vagy ember (megszemélyesítés), vagy az embertől különböző dolog (igei metafora). Az előbbire példa Weöres Sándor Harmadik szimfóniája első részének felütése: „Madárka sír, madárka örül, / míg piros gerendái közül / néz a hatalmas --” (a megszemélyesítés aláhúzva).; igei metafora is található az idézett Weöres versben, kicsit később: „Kinyílik a táj, / lehunyódik a táj”.

A metafora típusú képek közé soroljuk még a szinesztéziát (gör. ’együttérzés, összeérzékelés’) is, amelyben olyan benyomásokat kapcsolunk össze, amelyek különböző érzékelési területről származnak. A bevezetésben példaként felhozott fehér zaj is szinesztézia, hiszen a látás- és a halláseffektust egyesít magában. Metaforikus jellegű, mert a zaj a fehér jelzőt hullámtulajdonságának jellemzői alapján kapta. Irodalmi példa József Attila Holt vidék című versének sora: „Sűrű csönd ropog a havas mezőben”.

A metonímia típusú képekben a fogalmi és a képi sík között a kapcsolatot az érintkezés teremti meg. Az érintkezés különféle jellegű lehet: jelölhetünk egy dolgot a helyével (alszik az egész ház – azaz a házban lakó emberek!), idejével (a bevezetésbeli a huszonegyedik század vívmányai szószerkezet jelentése: ’a huszonegyedik században élő emberek vívmányai’), anyagával (a rabot vasra verik). Metonímiának tekintünk még egyéb asszociációs kapcsolatokat is, mint például a mikor egy műre a szerző megnevezésével vagy egy tananyagra a tanár megnevezésével hivatkozunk (Olvastad az Orwellt? – vagyis az 1984-et; Felelünk holnap Mátraházyból? – vagyis a Mátraházy tanár úr/tanárnő által tanított tananyagból). Ezen asszociációs kapcsolatok közül néhány jellemző esetet külön néven is szoktunk emlegetni; leggyakrabban a szinekdochét és a metalepszist.

A szinekdoché (gör. ’együttértés, veleértés’) olyan metonímia, amelynek lényege a rész és az egész felcserélése. Amikor az iránt érdeklődünk, hogy hány főre számíthatunk a házibuliban, szinekdochét használunk, hiszen (fej) alatt embert, ismerőst értünk. Kölcsey Ferenc a Himnuszban így ír egy népcsoportról: „Most rabló mongol nyilát / Zúgattad felettünk”, noha nyilvánvaló, hogy nem egyetlen mongolról van szó, hanem az összes, a tatárjárásban részt vevő tatárról.

A metalepszis (gör. ’felcserélés’) olyan metonímia, amelyben az okot fejezzük ki az okozattal, tehát felcseréljük az előzményt és a következményt: isszák a mámort, arca verítékével keresi kenyerét – ezekben a példákban a mámor és a veríték már a cselekvés következményeként értelmezhető.

Végül lássunk két olyan képet, amelyek az eddig tárgyalt szóképeknél összetettebb szerkezetűek! Az allegória (gör. ’másról beszélni’) a metaforára hasonlít, azonban mind a fogalmi, mind a képi sík több elemből áll, amelyek egyesével megfeleltethetők egymásnak. Petőfi Sándor Föltámadott a tenger… című verse a tenger = nép metaforára épül, ez adja a kulcsot a tenger és a nép viselkedése közti összefüggésekhez: „Reng és üvölt a tenger, / Hánykódnak a hajók, / Sűlyednek a pokolra, / Az árboc és vitorla / Megtörve, tépve lóg.” A hajók a felsőbb társadalmi rétegeket jelentik, akiknek sorsa ily módon a néptől függ.

A stilisztikai értelemben vett szimbólum (’ismertetőjel, jegy, bélyeg’) is rokonítható a metaforával, azonban a fogalmi és a képi oldal kapcsolata nem annyira szoros, sokszor el is szakad egymástól, és az olvasón, befogadón múlik, hogy képes-e azt rekonstruálni. A szimbólum nem engedi meg az egy az egyhez megfeleltetést, mint az allegória, a fogalom-kép kapcsolat inkább asszociatív, mint hasonlóságon alapuló. Ady Endre híresen enigmatikus verse, A fekete zongora a szimbólumteremtés egyik csúcsteljesítménye: „Bolond hangszer: sír, nyerit és búg. / Fusson, akinek nincs bora, / Ez a fekete zongora.” (részlet az első versszakból) – a hangszer nyugtalanító hangja egy különös felkiáltással kapcsolódik össze, a képözön pedig (természetesen kiegészülve a vers további soraival) inkább éreztet, sejtet valamit az ábrázolandó valóságról, mintsem egyértelműen lefordítsa azt képi nyelvre. A költői képek közül a szimbólum igényli leginkább a befogadó aktív hozzájárulását a képalkotáshoz.

A tétel összegző leírása

A szóképeket két nagyobb kategóriába sorolhatjuk: a metafora és a metonímia típusú képek közé. Az előbbi esetében a képi és a fogalmi sík közötti kapcsolatot a közös jegy alapján történő hasonlóság teremti meg (ilyen a metafora, a hasonlat, a megszemélyesítés, az igei metafora és a szinesztézia), míg az utóbbiban a kapcsolat alapja a térbeli, időbeli, anyagbeli, ok-okozatisággal vagy rész-egész viszonnyal kapcsolatos érintkezés (ilyen a metonímia, a szinekdoché és a metalepszis). Az allegória fogalmi és képi síkja egyaránt több elemből áll, amelyek megfeleltethetők egymásnak, a szimbólum esetében a kapcsolat sokkal távolibb, inkább képzettársításon alapszik.

A cikkhez nagy segítséget nyújtott Fenyő D. György Poétai iskola című tankönyve (Korona Nova Kiadó, Budapest, 1997).

Kerek Roland

Tananyagot ajánlunk

Fejleszd a szókincsed!

Készülj a nyelvvizsgára!

Sulinet a Pinteresten!