A Jugoszláv Királyság
Farkas Zoltán
2005/04/24 21:05
2653 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.
A Jugoszláv Királyság (Szerb-Horvát-Szlovén Királyság) megalakulásától az állam felosztásáig tekinthetjük át a délszláv népek történetét. Antant-barát államból német-orientációs állam lett, majd szétesett a történelmi erők ütközőpontjában. Miért is?

Dolgozatom a Jugoszláv Királyság /Szerb-Horvát-Szlovén Királyság/ megalakulásától tárgyalja a délszláv népek történetét az állam felosztásáig. Hogyan vezetett a Balkán biztonságát és békéjét biztosítani hivatott erős antant-barát állam a harmadik Német Birodalom irányította "új európai rend" kiszolgálójává, gazdasági gyarmatává majd feldarabolt koncává. Tanulságos történet, ahogyan a nagyhatalmak által a versailles-i békékben erősen megtámogatott és bátorított állam hogyan veszti el belső kohézióját és válik könnyű prédájává más nagyhatalmak pillanatnyi érdekeinek.

Hiszen ha Németország érdekeit és álláspontját vizsgájuk, arra a következtetésre juthatunk, hogy a hitleri külpolitikának, mely ekkor a kontinentális Európa legmeghatározóbb akarata volt, egészen 1941. március 27-i puccsig nem volt célja a Jugoszláv Királyság feldarabolása . A másik érdekelt erős európai nagyhatalom, kinek még beleszólása lehetett a térség geopolitikájába, a fasiszta Olaszország, ugyan bírt területi igényekkel a hatalmi szférájának nyilvánított térségben , azonban ezt már nem realizálhatta Hitler akaratával szemben. A következőkben tehát először igyekszem bemutatni a Jugoszláv kül- illetve belpolitikát, majd statisztikai adatok kíséretében láttatni magát a feldarabolást.

I. Jugoszlávia története a II. világháborúig

1. Belpolitika

A Szerb-Horvát-Szlovén Királyságot 1918. december 1-én alakult meg, az uralkodó a szerb király, I. Sándor (1921-1934) lett. A nem szerb délszláv nemzetek közül elsősorban a horvátok és a szlovének akarták a közös ország megalapítását, mert csak ebben az új, egységes, erős délszláv államban láttak megfelelő biztosítékot az első világháború után magát "győztes vesztesnek" tartó olasz állam adriai expanziós törekvéseivel szemben. A Szerb Királyságnak is volt félnivalója: Romániával erőteljes érdekellentétben állt a Bánát és Temesvár hovatartozásának kérdésében. Macedóniának Bulgáriával szemben támadt területi konfliktusa is a fenyegetettség érzést erősítette.

Ily módon erőteljes akarat volt a délszláv nemzetek területi integrációja a háború után, azonban az egyesülés túl hirtelen, feltételek rögzítése nélkül, amolyan "majd kialakul" módon valósult meg. Az új állam, a Szerb Királyság intézményrendszerére épült, melynek keretei túl szűkek voltak a területileg és lakosságában is nagymértékben gyarapodott állam irányításához. 1921-ben a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság területe 247 542 km² volt.

Ezen a területen nagyszámú nemzetiség élt:

  • Szerbek (montenegróiak): 43%
  • Horvátok: 23%
  • Szlovének: 8,5%
  • Macedónok: 5%
  • Bosnyákok: 6%
  • nem délszlávok (németek, magyarok, albánok, zsidók, stb.): 14,5%

A nemzetiségek 84,5%-a délszláv eredetű volt ugyan, de ezek is nagyon különböztek egymástól gazdaságilag, kulturálisan, tradícióikban, vallásukban, ami sokszor szinte lehetetlenné tette az együttélést. A szerbek a politikai életben valamint a hadseregben erősen felülreprezentáltak voltak, és ezen pozícióikat nemcsak megtartani, de bővíteni is akarták a többi nemzetiség rovására. A politikai élet is igen sokszínűnek és zavarosnak mondható, a két világháború között mintegy 40 politikai párt működött az országban . A szerbek legjelentősebb pártja, az örökös kormánypártnak mondható Radikális Párt volt Nikola Paąić vezetésével, ki 1926-ban bekövetkezett haláláig a politikai élet egyik legmeghatározóbb személyiségeként tartottak számon, ki egyedül volt képes arra, hogy ha csak átmenetileg is, de konszolidálja főként a szerb, de az országos közéletet is.

Főként Szerbiában bírt nagy támogatottsággal a Demokrata Párt és az Agrárpárt. A horvátok közt a legnagyobb támogatottságot Stjepan Radić Horvát Parasztpártja élvezett, ellentmondásos vezetőinek irányításával a párt számos válságot okozott. A harmadik legjelentősebb nemzetiségnél, a szlovéneknél meghatározó pártként a Szlovén Néppártot említhetjük, mely Koroąec vezetése alatt állott /Koroąec több kormányban is működött mint keménykezű, határozott belügyminiszter, egyébként katolikus pap volt, így némileg a horvátok is támogatták/.Ezek a pártok gyakoroltak csak igazán jelentős hatást az országos belpolitikára, a többi, általában vallási, nemzetiségi, avagy regionális alapon szerveződő párt /pl.: Jugoszláv Muzulmán Szervezet/ nem, legfeljebb helyi szinten tudták meghatározni azt.

Az egyetlen nemzetiségek feletti jelentős párt, a kommunista párt ugyan az 1920-as választásokon a harmadik helyet szeri meg, de a megalakuló Paąić-kabinet még a következő évben betiltja, működését lehetetlenné teszi, így az meggyengülve illegalitásba vonulni kényszerül, és állandó belső feszültségekkel terhelve fokozatosan gyengül, amit elősegít a szovjet politika is a Kominternen keresztül. A nem délszláv nemzetiségek nem élveznek politikai jogokat ekkor. Az 1920-ban győzelmet alkotott Radikális Párt 1921. június 28-án új alkotmányt fogadtat el a Horvát Parasztpárt heves protestálása ellenére. Ez az ún. "vidovdani alkotmány" rögzíti az új állam centralizált, Belgrád központú törvényhozását és a decentralizált közigazgatást. Ez az alkotmány állandó botrányköve lesz a politikai életnek, legfőképpen a Horvát Parasztpárt támadja igen hevesen, ami igen megnehezíti a biztos kormányzást. Az állandósuló válságot jól szimbolizálja, hogy egyik törvényhozás sem tudja kitölteni négyéves mandátumát, előrehozott nemzetgyűlési választásokat kell tartani 1923-ban, 1925-ben valamint 1927-ben.

A közéletet Paąić 1926-os halálával erőszakhullám borítja vérbe. Paąić személyében némileg konszolidálni volt képes a belpolitikát. Az erőszakhullám legfontosabb áldozata Stjepan Radić, a Horvát Parasztpárt vezetője volt, kit egy szerb honatya lőtt le a szkupcstinában 1928. június 20-n, a merényletben életét vesztette egy másik horvát honatya, valamint súlyosan megsebesült másik két személy. A horvátok vezetője ezután Vladko Maćek lesz, ki jóval radikálisabban képviseli a horvát érdekeket.

A hivatalos királyi politika a jugoszlavizálás volt. Vissza akarták szorítani a helyi nacinalizmusokat, és helyette egy új, "jugoszláv"-tudatot elhinteni a lakosság körében. Megszüntetni igyekeztek a helyi nemzeti tudatot, a tradicionális intézményeket, pl. a horvát báni tisztséget. Az eldurvuló közélet, és az egymást követő kormányválságok, valamint a nemzetiségek feletti politika arra készteti az uralkodót, hogy nagyobb szerepet vállaljon a hatalomban, így 1929. január 6-án kihirdeti a királyi diktatúrát. Számos programot hirdet és próbál végrehajtatni az általa kinevezett hivatalnokon segítségével, pl.: erőteljes fellépés az elharapódzó korrupció visszaszorítása érdekében. Hogy hangsúlyozza az ország egységes délszláv jellegét az ország hivatalos elnevezését 1929. október 3-án Jugoszláv Királyságra változtatja.

A sokat támadott "vidovdani alkotmány" helyett új alkotmányt fogadtat el 1931. szeptember 3-án. Ez bevezeti az új kétkamarás törvényhozást.Azonban a gazdasági világválság hatására ekkora már nagyon nehéz helyzetbe kerül az ország, fő exportcikkének számító mezőgazdasági termények valamint a bányászatból származó természeti kincsek világpiaci ára erőteljesen lecsökkent. A belpolitikai válság ismét felüti fejét, minek következtében a királyi reformok veszítenek kezdeti erejükből és tömegtámogatottságukból. A király fokozatosan feladja állásait. Az ellene elkövetett sikeres marseille-i merénylet , melyet német-olasz-magyar támogatással rendelkező horvát usztasák megbízásából a macedón VMRO hajt végre, végleg lezárja a királyi diktatúra korszakát. Az ifjú trónörökös nagykorúságáig egy háromtagú régenstanács veszi át az ország irányítását, Pál főherceg elnökletével.

Az 1935-ös választások után Milan Stojadinović alakít kormányt 1935. június 24-én. 1939. február 4-i bukásáig felerősödött a német befolyás az országban, Jugoszlávia gazdaságilag a Német Birodalomtól függött teljes egészében, és ez kiszolgáltatta az országot a német törekvéseknek. Belpolitikában erősödtek a kormányfő autoriter törekvései, a fasizálódás irányába mutat a korporációs rendszer meghonosítása a gazdaságban, valamint a militarista szervek erősödése és kormány általi támogatottsága. Ennek ellenére a belpolitika nem nyugodott meg, sőt a feszültség csak fokozódott, főként a horvát önállósodási törekvések erősödtek fel. Ezt leginkább és legerőteljesebben a horvát usztasa mozgalom térnyerése hangsúlyozta. Az usztasák a félművelt, nacionalista "sértődött" hátrányos helyzetbe került horvátokból, bűnöző-zsoldosokból valamint ideológus értelmiségiekből rekrutálták soraikat.

Az 1938-as választások sem hoztak megnyugvást, a kormány nem tudott tömegbázist maga mögött, az egyre növekvő társadalmi elégedetlenség hatására a kormány megbukott, helyét a Cvetković-kormány vette át. Az új kormány a belpolitikai válság fő okát a horvát szeparatizmusban látta, s hogy ezt leszerelje, megegyezést keresett a Horvát Parasztpárton keresztül a horvát lakossággal 1939. augusztus 20-n megkötötték a Maček-Cvetkovič paktumot, más néven a "Sporazum"-ot. Ebben megállapodtak, hogy létrehoznak egy új horvát bánságot, melyben horvátok aránya 77%, így az jobban reprezentálja a horvát érdekeket. Az új bánság területe az ország 30%-t tette ki. Újra életre hívták a szabor és a bán intézményét, a bán a szabornak tartozott felelőséggel, s nem a belgrádi törvényhozásnak.

Azonban ez a megállapodás már nem igazán tudta orvosolni a veszélyes helyzetet, nem volt képes kifogni a szelet a szeparatizmus vitorlájából, mely törekvés leginkább a horvátok körében talált támogatókat. A belpolitikai fejetlenség áthatotta az egész Jugoszláv közéletet, mely majd megmagyarázza a külső támadáskor mutatott teljes zavarodottságot.

2. Külpolitika

A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság külpolitikáját megalakulásától az erőteljes francia-, illetve angolbarátság jellemezte. Ezt fémjelzi az ún. antant államok erőteljes támogatásával létrejött kisantantban /Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia, szövetségi rendszere/ elfoglalt katalizátor szerepe. 1921. augusztus 14-én barátsági szerződést kötött Csehszlovákiával, 1921. január 7-én Romániával, mely ideiglenesen háttérbe szorította a két ország határvitáját, ami a Bánát és Temesvár okán mérgezte a két ország viszonyát. A kisantant szövetségi rendszer Magyarország esetleges revíziós igényei, Magyarország és Ausztria újraegyesülése és a Habsburg-monarchia helyreállítása ellen alakul. A francia kormány fontos szerepet szánt neki német- és szovjetellenes törekvéseiben, míg az egyes résztvevő országok saját nagyhatalmi ellenfeleik /Jugoszlávia esetében ez, a térségben nyíltan térnyerésre törekvő Olaszország/ ellensúlyozására is üdvösnek vélték. 1924. júliusában további barátsági szerződések köttetnek Lengyelországgal, végül 1928. november 11-én Franciaországgal.

Kezdetben igen feszült a viszony Olaszországgal, ez a veszélyezettség-érzés az egyik külpolitikai indoka a délszláv nemzetiségek integrációjának. A két ország viszonyát az 1920. november 12-i olasz-jugoszláv rapallói szerződés normalizálja. A szerződésben Olaszország elismeri a vitatott hovatartozású Dalmácia jugoszláv fennhatóságát, míg Jugoszlávia tudomásul veszi az olasz uralmat a szintén kétséges hovatartozású Isztriában. Fiumét szabad várossá nyilvánítják. A két ország kapcsolata rohamosan javult, 1934-ig Jugoszlávia legfontosabb gazdasági partnere, mezőgazdasági termékeinek legfontosabb piaca Mussolini Olaszországa. Albániával a kezdetektől nagyon feszült a viszony, így mikor Olaszország annektálja az országot, Jugoszlávia nem emeli fel a szavát ez ellen. A két ország kapcsolatának kihűlését mutatja, hogy Olaszország megköti 1934. március 16-17-n az ún. "római egyezményt" Ausztriával és Magyarországgal.

Ez komoly fenyegetettséget jelent Jugoszláviának, hisz mindhárom államnak lehetnek területi törekvései vele szemben, ezt leginkább a magyar kormány hangoztatja., Ausztriának és Olaszországnak inkább a német térnyerés visszaszorítása a célja. A Jugoszláv kormány, bár fenntartani igyekszik az antant-barát külpolitikát egyre inkább Németország felé tolódik. A gyorsan fejlődő német gazdaság fizetőképes piaca a jugoszláv mezőgazdasági terményeknek, bányaterményeknek. Azonban a két ország között köttetett gazdasági szerződések egyre inkább Németország gazdasági gyarmatává teszik Jugoszláviát, és a gazdasági kényszert a német külpolitika igyekszik politikai fegyverként használni . A folyamat főként Milan Stojadinovič miniszterelnöksége alatt erősödik fel.

II. A II. világháború és Jugoszlávia feldarabolása

1. Jugoszlávia 1941. április 17-ig

Csehszlovákia 1939. március 15-i végleges feldarabolása fenyegetően hatott Jugoszláviára is. Egyrészről egy kisantant szövetséges állam tűnt el Európa térképéről, másrészt Jugoszlávia legfontosabb hadi szállítóját, a Skoda-műveket veszítette el, ami alaposan csökkentette a jugoszláv hadsereg utánpótlását, harmadrészt a Kárpátalja magyar katonai megszállása veszélyérzettel töltötte el a vezetést, hiszen Magyarország területi igényekkel lépett fel vele szemben is. Azonban a német külpolitikának ekkor még nem volt célja Jugoszlávia feldarabolása, sőt inkább egy erős, egységes és vele szoros szövetségben álló délszláv állam fenntartása állt érdekében, mely biztos nyersanyagforrásként szolgál a háborúra készülő német hadigazdaságnak, a német akarat pedig parancsolóan hatott ekkor már a kontinensen.

A háború kitörésekor a Jugoszláv vezetés ugyan nem emelte fel szavát Lengyelország, mint vele barátsági szerződésben álló állam lerohanása ellen, de a lengyel menekülteknek szabad mozgást engedett az országban. Újabb veszélyt jelentett az országnak, mikor Magyarország 1940. november 20-án, Románia november 23-án, Bulgária 1941. március 1-én csatlakozik a háromhatalmi egyezményhez, ami azt jelentette, hogy az országgal majd minden határos ország csatlakozott egy agresszív-fenyegető szövetségi rendszerhez, mely az akkor győztesnek tűnő európai "új rend" szövetségi rendszerének tűnt. Ez arra ösztönzi a jugoszláv vezetést, hogy maga is csatlakozzon a szerződéshez, mivel Európában nem mutatkozott olyan erő, ami a háromhatalmi egyezmény országaival szemben garantálhatta területi épségét és biztonságát, Görögország Olaszország általi megtámadásakor Jugoszlávia ismét semlegességét hirdeti, és kínosan ügyel hogy ennek látszatát fenn is tartsa.

Hitler szándéka, hogy rávegye Jugoszláviát az egyezményhez való csatlakozásra, hogy ezzel biztosítsa a Balkánt a Szovjetunió elleni támadáskor. Azonban Olaszország támadása Görögország ellen némi zavart okoz a hitleri politikának. Hitler Olaszország segítségére akar sietni, ám ezt a Jugoszláv semlegesség meggátolja. A probléma megoldása Jugoszlávia csatlakozása lenne a háromhatalmi szerződéshez. Hitler Jugoszláviának kedvező ajánlattal fordul a Berlinbe látogató jugoszláv küldöttséghez. Az ajánlat garanciát vállal az ország területi integritásáért, nem kötelezi a görög hadjáratban való részvételre, megígéri hogy nem állomásoztat majd külföldi hadsereget az országban, és biztosít Jugoszláviának egy kikötőt, Thesszalonikét az Égei-tengeren, valamint egy hozzávezető szárazföldi korridort.

Szorult helyzetében, az egyre kisebb belső támogatottságot élvező Jugoszláv kormány csatlakozik a háromhatalmi egyezményhez 1941. március 25-én. Ez a lépés hihetetlen elégedetlenséget vált ki az országban, tömegtüntetések és zavargások törnek ki az egész országban, főként Szerbiában. Horvátországban az usztasa mozgalom kezd erőteljes szervezkedésbe, 1941. március 27-én Borivoje Mirkovič, a légierő dandártábornoka katonai puccsal megdönti a kormányt. A Pál herceg vezette régenstanácsot eltávolítják, tagjai külföldre menekülnek. Pétert, a fiatalkorú trónörököst nagykorúsítják és királlyá nyilvánítják. Új miniszterelnökké Duąan Mirkovičot, volt vezérkari főnököt nevezik ki. A tömeg akaratát elfogadva a kormány nem ismeri el Jugoszlávia csatlakozását a háromhatalmi egyezményhez.

Ez a Jugoszláv lépés feldühíti Hitlert, ki még 27-én este elhatározza hogy megszállja Jugoszláviát, hogy pacifizálja a Balkánt, kénytelen elhalasztani a Barbarossa-tervet. A Jugoszláv vezetés ugyan megpróbálja kibékíteni a németeket, azonban Hitler hajthatatlan, és tárgyalásokat folytat az érdekelt államokkal /Olaszország, Magyarország, Bulgária, valamint a horvát usztasák/ Jugoszlávia felosztásáról. Teleki Pál magyar miniszterelnök a tervezett magyar részvétel elleni tiltakozásul április 3-án öngyilkosságot követ el.

Az új jugoszláv kormányt még tesz egy reménytelennek látszó lépést az ország biztosítására, 1941. április 5-én barátsági és megnemtámadási szerződést köt a Szovjetunióval. Azonban ez már nem sokat segíthet az ország szorult helyzetén, az országot a tengelyhatalmak inváziója egyre nyíltabban fenyegeti.

1941. április 6-án a 25-ös vállalkozás keretében 56 német illetve olasz hadosztály indít támadást Jugoszlávia ellen, majd csatlakozik ehhez Magyarország és Bulgária is. A jugoszláv hadvezetésben fejetlenség uralkodik, a mozgósítást későn rendelik el, a bevonulók nem találják egységeiket, sokan, főként a horvát nemzetiségűek már nem teljesítik sorkatonai kötelezettségeiket. A hadsereg rosszul felszerelt, a vezérkar tehetetlen és tanácstalan. A számszerűen jelentős haderőt szétszórják a hosszú határok mentén, így a szétnyúlt fronton nincs esélyük a védekezésre. A támadó csapatok gyorsan haladnak előre, az ellenállás rendszertelen és szervezetlen, gyorsan összeomlik. Április 12-re elesik Belgrád, április 17-n a hadsereg vezérkara kapitulál a belgrádi Csehszlovák Nagykövetség épületében. Már április 10-n Zágrábban kikiáltják a Független Horvát Államot, a Neraviszna Drzsava Hrvatska-t /NDH/.

2. Az ország feldarabolása

A két nagyhatalom, Olaszország és Németország észak-déli irányban már előre két részre osztották az országot , melytől délre eső területeket Olaszország, az északiakat a német hadsereg száll meg.

a) Független Horvát Állam

A független Horvátországot az usztasa fasiszta-nacionalista mozgalom hozza létre Ante Pavelič poglavnyik irányításával. Az usztasa mozgalom már a húszas évektől erőteljes német-magyar-olasz kapcsolatokkal és támogatással szerveződött. Militarista szervezeteinek kiképzését ezek az országok vállalták, a szervezet anyagilag segítették és tagjainak búvóhelyet biztosítottak. A német és olasz külpolitika állandó nyomásgyakorlás eszközeként használta az usztasákat, hogy beleavatkozzon a jugoszláv belpolitikába.

Az állam április 10-ke után is teljesen a német politikától függött, mintegy német bábállamként. Politikájára a fasizmus és erőteljes katolizáció, és "elhorvátosítás" volt jellemző. Területét és határait nemzetközi szerződések biztosították: május 13-án Németországgal, 18-án Olaszországgal, június 7-és Szerbiával, végül október 27-én Montenegróval kötöttek szerződést. A volt Jugoszlávia 247 542 km²-ből Horvátország 41,5% 102 700 km² kapott, a volt Jugoszlávia lakosságából /ez 15 750 ezer fő/ 6 534 900 fő élt az új állam területén. Horvátország a volt Horvát Bánság valamint Bosznia területéből állt fel.Az 1943. szeptember 3-i olasz kapituláció után Horvátországhoz csatolták a delnicei körzetet, Susakkal egyetemben, az eddig olasz megszállás alatt álló adriai szigeteket, Közép-Dalmáciát, valamint a Cattarói-öböl környékét, ami különlegesen fontos haditengerészeti támaszpont az Adriai-tengeren, mai napig a Jugoszláv Hadsereg legfontosabb tengerészeti bázisa. Ezzel a Független Horvát Állam területe 106 400 km²-re növekedett.

b) Németország

Annektálta Észak-Szlavóniát, Maribor központtal. Itt igen magas volt a német nemzetiségűek aránya, és ez a terület esik legközelebb a Német Birodalomhoz. Ezzel Németország annektálta a volt Jugoszlávia területének 4,6%-t /11 300 km²/, lakosságából 800 ezer főt. Mivel a volt Szlovénia más részét Olaszország szállja meg, Szlovénia július 3-án megszűnik létezni. Hogy biztosítsa a területet, és az ottani nyersanyagok zavartalan áramlását Hitler okkupálja Szerbiát. Ez 55 100 km²-t tesz ki /a volt Jugoszláv állam területének 22,5%-a/ és lakossága 3 850 000 fő. A Szerb-Bánátban, melynek területén szintén igen magas a német nemzetiségűek aránya katonai közigazgatást vezet be. Ez azt a célt szolgálja, hogy elejét vegyék egy esetleges román támadásnak, mivel ezen területre Románia igényt tartott. Az itteni német nemzetiség birodalmi utasításoknak megfelelően szavazott a Jugoszláv választásokon a 30-as évek második felében, mindig azt a pártot támogatva, kinek politikája megfelelt a német politikának. A Szerb-Bánát területe 9800 km² volt, ez az ex-Jugoszlávia 4 %-a.c) Olaszország

Olaszország megszerezte Szlovénia déli területeit, melyet Ljubljanai Tartomány néven szervezett újjá, a delnicei körzetet Susakkal, Dalmáciát, Splitet és a környező szigeteket, Krk és Rab-szigeteit valamint a Cattarói-öbölt. Ez a volt Jugoszlávia 4,5%-a /11 200 km²/, lakosságából 750 ezer ember került hatalma alá.

Olasz protektorátust vezettek be Montenegróban, mely perszonálunió formájában valósítottak meg. Ez a terület 15 200 km² volt 435 ezer lakossal. Olasz-Albániához csatolták közigazgatásilag 14 900 km²-t /volt Jugoszlávia 6%-a/ 761 ezer lakossal. Ezek főként albánok lakta területek, az ország legelmaradottabb részei, bár jelentős természeti kincseket rejtett itt a föld, ezért stratégiailag fontosnak számított. Ezeket a területeket a németek mind elvették az olaszoktól mikor azok kapituláltak, azokat részben megszállták, részben a horvátoknak adták.

d) Bulgária

Bulgária 1941. július 4-én annektálja Kelet-Moráviát és a Vardari-Macedónia nagy részét. Ez a terület 28 000 km²-re tehető, ami az ex-Jugoszlávia 11,3%-a, 950 ezer lakossal.

e) Magyarország

Magyarország már régóta igyekezett revizionista igényeit kielégíteni Jugoszláviával szemben, amire a hadvezetés most kitűnő alkalmat látott. Néhány politikus véleményét figyelmen kívül hagyva Horthy a megszállás mellett döntött , ami Magyarországot véglegesen a Német Birodalom csatlósává tette. Magyarország annektálta Bácskát, a Baranya-háromszöget és a Mura-vidéket, ami 10 700 km²-es területnövekedést és 950 ezres lakosságnövekedést jelentett.

Összegzés

Jugoszlávia feldarabolása ugyan nem volt a német külpolitika igazán előre eltervezett lépése, inkább szükséges, ad hoc döntésnek mondható, azonban Jugoszlávia valószínűleg nem lett volna sokáig egyben tartható. A belső feszültségek - itt főként a horvát szeparatizmus említhető meg - túl erősek voltak, hogy egy hosszú ideig fennálló egységes délszláv állam életképes legyen. A jugoszlavizálás inkább csak egy erőltetett központi ideológia volt, tömegtámogatás nélkül, mint kohéziós erő a délszláv nemzetiségek közt. Ezt jól példázza Jugoszlávia története az 1990-es években.

Csatlakozz hozzánk!

Ajánljuk

European Schoolnet Academy Ingyenes online tanfolyamok tanároknak
School Education Gateway Ingyenes tanfolyamok és sok más tanárok számára
ENABLE pilot Program iskoláknak a bullying ellen
eBiztonság Minősítés Minősítési rendszer oktatási intézményeknek