A kőolaj és a történelem
Farkas Zoltán
2002/11/09 16:57
4152 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.
Már az ókorban is hasznosították a kőolajat: szobrok díszítésére, a gyógyszergyártásban, kozmetikumok előállításánál. Meghatározóvá azonban energiaforrásként vált az újkorban. Manapság pedig egyre gyakrabban ökológiai katasztrófák kapcsán kerül a hírekbe.

Az univerzális alapanyag

Isteni tüzek

Mezopotámiában a természet gondoskodott arról, hogy a kőolajszármazékokhoz a sumérok könnyedén hozzáférhessenek. Sziklamélyedésekben olaj és földgáz "buzog", források képlékeny aszfaltot hoztak a felszínre. Ezt a bitument a sumérek az égetett téglák kötőanyagaként használták, emellett a tetőket szigetelték és a hajókat kenték be, hogy védelmet biztosítsanak a víz szivárgása ellen. Ebből a megfontolásból bélelték ki aszfalttal vízvezetékeiket is. De művészeti célzattal is alkalmazták, mert szobraik szeme, szemöldöke, illetve szeméremszőrzete is bitumennel "színesített". A templomok és paloták padlózatához, utak és gátak építéséhez nélkülözhetetlen anyagnak bizonyult. Ezen alkalmazási módok közül néhányat a Gilgames eposz is megemlít, Hérodotosz pedig megerősíti az aszfalttavak létezését, melyeket még napjainkban is lehet látni. Mózes legendás megmenekülésének leírásából pedig megtudhatjuk, hogy egy bitumennel vízhatlanított gyékénybödönben, guffában úszott le az Eufrátesz vizén, amikor a fáraó lánya rátalált.
A kőolajforrásokból nyert olajat főzésre és világításra általánosan használták, de nagy szerepe volt a gyógyításban is. Orvosságok alapanyagaként alkalmazták köhögés és asztma, valamint fogfájás ellen, de alkalmas volt a gyulladásos, gennyes sebek kezelésére és fertőtlenítésre is. Kozmetikai célokra is alkalmas volt, többek között a szempillák színesítésére és kiegyenesítésére.

Az elrettentés és a háború eszköze

Patakokban folyik az olaj.

Asszíriában büntetőeszköznek is használták, forró szurkot öntöttek a rettegett bűnösök fejére.
Az örökké égő (olaj)tűz szakrális célokat szolgált Perzsiában, Zarathustra hívei a "tüzes kardokat" istenként tisztelik. Az egyiptomi kopt keresztények is felhasználták az olajat misztikus szertartásaikhoz.
Felszíni olajlelőhelyek voltak a Holt-tenger mellett és a Kaszpi-tengernél is.
Az olajat nem csak békés, hanem hadi célokra is fel kívánták használni. Tüzes nyilakat készítettek, vagyis a nyílhegyet olajba mártott kóccal látták el, s ezzel gyújtották fel az ellenség házait a kínaiak, a mongolok, a tatárok, a perzsák, a rómaiak, a görögök, a bizánciak, jóval később pedig az indiánok. A puskapor feltalálásáig (1350 k.) azonban a legfélelmetesebb hatást "görögtűz" formájában nyerte el. 650 táján ugyanis Kallinikos bizánci építész felismerte, hogy kőolajat és égetett meszet kell összekeverni, mert ha ez vízzel érintkezik, akkor azonnal lángra kap. A perzsák égő görögtűzzel felmálházott tevéket tereltek a hinduk elefántjaival szemben, az arabok pedig már "kézigránátokat" is bevetettek, vagyis égetett mésszel és naftával megtöltött agyagkorsókat dobtak az ellenségre. Az I. és II. világháborúban alkalmazott lángszórókhoz is kőolajat használtak fel. Harcászati célokra még napjainkban is használják, többek között a benzines palackok ("Molotov-koktél") formájában. Irak 1991-ben Kuvait olajkútjait gyújtotta fel, hogy megállíthassák az ellenséges páncélosokat.

A kitermelés első lépései

Mezopotámia, Baku környéke, Burma, valamint Ázsia számos vidéke már az ókortól kezdve gazdag kőolaj- és bitumenlelőhelynek bizonyult, s nagy tömegben termeltek ki kőolajat. A mintegy 60 m mély kutakat kézzel ásták ki, majd fapalánkokkal kibélelték. Kínában is kb. 2000 év óta ásnak kutakat a tengertől távol, hogy sót nyerjenek. Az 1200-1300 m mély, ütvefúrásos technikával "ásott" kutakból a sóoldatot a földgáz préselte a felszínre, ahol a sóoldatot és a földgázt szétválasztották. A kutakat bambuszcsövekkel bélelték egészen 1951-ig. Ez a módszer Európán át eljutott az USA-ba, majd korszerűsítették (pl. az izomerőt gőzgépekkel helyettesítették).
Japánban már i.e. 615-ben találtak és termeltek ki olajat, s 1877-ben már 522 kézzel ásott kút működött, melyek napi nyolc liter olajat adtak.

Európa olaj-készletei

Agricola De re metallica c. könyvének borítója

Európa is korán hasznosította az olajat orvosságként, kocsikenőcsként és lámpaolajként. Nero katonaorvosa meglepetéssel fogadja azt a hírt, hogy a szicíliaiak nem olívaolajat égetnek lámpáikban, hanem bitumenből készült olajat. Modena mellett a középkorban "Szent Katalin olaja" néven gyógyszerként árulták. Emellett hosszú időn keresztül gázos, sós vizes fürdőket tartottak fenn, s ezekben földgázzal is világítottak.
Bajorországban 1430-tól "Szent Quirinus-olaj" néven forgalmazták hatásos gyógyszerként az olajat, de már 1300-tól ismerték a Seefeld melletti desztillált olajat.
Georgicus Agricola pedig már 1556-os De re metallica című művében leírta és szemléltette a bitumenlepárlás korabeli, araboktól átvett módszerét. Megemlíti a Hannover környéki, a szászországi és erdélyi kőolajszivárgásokat, illetve a kőolajnak világító, kenő- és vízmentesítő anyagként való alkalmazását. Elzászban már 1498 óta tudunk kőolajforrásokról, s már 1740-ben szabályos bányaműveléssel hozták a felszínre a kőolajjal átitatott homokot, majd a felszínen kifőzték. 1812-1860 között már 4 ezer tonna kőolajat bányásztak ezzel a módszerrel. 1857-63 között Christian Hunaust geológus professzor vezetésével már 13 kutat fúrtak geológiai módszerrel, de ezek közül csak három adott olajat.
1857-ben a svájci Le Bel család egy működőképes olajfinomítót állított fel. Nagy-Britnanniában bitumen tartalmú zsíros kőszénből tudtak lámpaolajat előállítani 1848-tól, később módszerét Skóciában tökéletesítette, s vegyipari benzint, kenőanyagokat és paraffint is képes volt előállítani James Young. Ezen a téren a francia Sellique már 1838-ban érdemeket szerzett, s lámpaolajat tudott bitumenes palából lepárlásos eljárással készíteni.
Lengyelországban, Romániában, Galíciában (Kárpátok) a 18. században vesszőfonatokkal bélelt aknákat ástak, s így nyerték ki a középkor óta ismert kőolajszivárgásból származó olajat. Majd a laza homokkőzetbe aknákat vájtak, s olajhomokot hoztak a felszínre. 1791-ben már 6678 liter kőolajat voltak képesek kitermelni, ami 21-22 napi olajtermelést tett lehetővé. 1854-ben már sikerült lámpaolajat is előállítani, majd 1863-ban kutat is tudtak fúrni.
A Daciában rejlő hatalmas készleteket az ókorban még nem ismerték fel, csak a földgáz szivárgására figyeltek fel.
Dél-Amerika gazdag olajlelőhelyei fontos szerepet játszottak a nagy földrajzi felfedezésekben is, mert a spanyol és portugál hajókat az itt nyert aszfalt segítségével sikerült a hosszú utakra felkészíteni.

A modern kőolajipar hazája

Az első Titusville-i fúrótorony

Az Amerikai Egyesült Államokban a Mississippi és a Sziklás-hegység környékén, valamint Kaliforniában már korai időktől kezdve észleltek kőolajszivárgásokat. 1656-ban egy jezsuita misszionáriust az indiánok egy ilyen olajforráshoz vezettek, majd kiderült, hogy egy időben maguk az indiánok is hasznosították az olajat. A betelepülők csak 1783-ban adnak hírt az olaj hasznosításáról, akkor is mint hashajtó és reuma elleni gyógyszerről. Inkább csak sókitermeléshez használták, mint a kínaiak.
Nyugat-Virginiában a Nagy-Kanawha folyó partján feltörő olaj égő forrásként vált híressé, még T. Jefferson is meglátogatta 1771-ben. 1775-ben pedig George Washington háborús érdemeire való tekintettel elővásárlási jogot kapott a területre, de végrendeletében a közösségnek adományozta ezt a jogot.
Ettől a helytől nem messze 1806-tól sósvízkutató fúrásokat végeztek, s az itt alkalmazott módszer ugyan sokkal kevésbé volt hatékony kezdetben, mint a kézzel ásott kút, de idővel a technikai és technológiai megoldást tökéletesítették, s ez vált a későbbi fúrások alapjává.
1854-ben Pennsylvaniában megalakult a New York-i Pennsylvania Kőolaj Társaság, majd 3 évvel később létrejött a rivális Seneca Oil Company, mely Titusville-ben sikeres fúrásokat követően hozzákezdett a kőolaj-kitermeléshez. Erre a hírre kőolajláz tört ki, Pennsylvaniába áramlott a meggazdagodásra vágyó emberek tömkelege (mintegy 350 ezer ember). Gyorsan felmentek a telekárak, s fúrótornyok lepték el a területet.
1861-ben igazi áttörésre került sor, mivel a polgárháború kitörése utáni héten megfúrták az első szökőkutat, gushert. Ezután pár hónapon belül még számos "szökőkutat" találtak. 1870-ben már 47 olajmezőt tartottak nyilván, mely 685 ezer tonna olajat volt képes kitermelni.
Mivel rohamosan csökkent a kőolaj világpiaci ára, ezért megnőtt iránta a kereslet, s újból fellendítette a piacot. Ezzel kezdetét vette a kőolaj világhódító útja.

Forrás

Szurovy Géza: A kőolaj regénye , Hírlapkiadó Vállalat Bp., 1993.
http://www.unileoben.ac.at/~bibwww/Bilder/agricola.gif
http://www.fe.doe.gov/education/oil_history.html

Csatlakozz hozzánk!

Ajánljuk

European Schoolnet Academy Ingyenes online tanfolyamok tanároknak
School Education Gateway Ingyenes tanfolyamok és sok más tanárok számára
All you need is code Minden a kódolás tanulásához
eBiztonság Minősítés Minősítési rendszer oktatási intézményeknek