A kukkolás izgalma
Farkas Zoltán
2007/09/29 12:29
1814 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.
Kegyetlen családi dráma zajlik a színen, miközben a páholyok rejtekéből lázas szempárok merednek a jelenetre. Itt nincs szükségünk egy félig elhúzott függönyre, vagy a balkonmuskátlik diszkrét takarására: kedvünkre leskelődhetünk ...

A kukucskálás legalizálása

A dobozszínpad

A dobozszínpad vagy német elnevezéssel Guckkastenbühne, ("kukucskáló színpad") a XVI. század szülötte. A színház önálló művészetté érésének első, az illúziókeltés igényével született szcenikai újítása volt ez. A dobozszínpad ugyanis zárt terével a színház világának, illetve a színpadon zajló események nézőktől elkülönülő létét tudatosította.

A dobozszínpad nevét onnan kapta, hogy felépítése leginkább olyan ládához hasonló, melynek egyik falát kiemeltük. E "rés" elé ültetjük le a nézőket, akik így az előadás néma tanúivá válhatnak. Az új színpadtípus megjelenésével egyúttal lezárul a színháztörténet immár egy évezredes gyakorlata is, azaz a színpad és a nézőtér "szereplőinek" interaktivitása.

Fecsegő kothornosz

Görög színdarabokban használt maszk

A (görög színházi) előadások nem az egyén privát szórakozásának, hanem az állampolgár nyilvános tevékenységének részét képezték. Ezt bizonyítja a színháztörténet első nagy bukása is: "Euripidész Kr. e. 430-ban bemutatott Phaidra-jában a hősnő nyílt színen megvallja mostohafia iránti bűnös szerelmét. Ez annyira felháborította az erkölcseire kényes athéni polgárokat, hogy hangos közbekiabálással, valamint minden mozdítható tárgynak a színpadra hajigálásával félbeszakították az előadást. A közönség ítélt." (Karsai Gy. Félre I. Hajónapló. III/1. 21.) A görög színház azonban - az egyenlősdi elve alapján - nem kímélte a közönséget sem! Arisztophanész komédiái például nemcsak a gyengébbik nemet bírálták előszeretettel, de pellengérre állították az athéni közélet jeles szereplőit is - személyre szabottan. Ráadásul "áldozatai" rendszerint ott csücsültek a közönség soraiban - így a színésznek elegendő volt csak rámutatnia az érintettre a színpadról. Máris mindenki tudta, ki a szóban forgó személy. (Nem csoda, ha az érintettek néha magát Arisztophanészt is "megérintették" - egy-egy jókora husánggal.)

A függöny legördül

A sok lehetőséget rejtő függöny

A kukucskáló színház - zárt tere mellett - hordozott még egy igen fontos újítást: a függönyt. A középkor és a reneszánsz színháza éppen a színész és közönsége között zajló közvetlen kommunikáció miatt nem ismerte e térelválasztó alkalmatosságot. A középkor világi színjátékába (pl. a farce) például maga a közönség is beleszólhatott, ízlése szerint terelgethette a rögtönzésen alapuló "darab" menetét. Később Shakepeare színházában már okozott némi nehézséget a takarás és a felvonások (= a függöny fel- és lehúzása szerinti tagolás) hiánya. Elegendő a reneszánsz tragédiák "hulláira" gondolni, akik a darab végéig (!) a színpadon maradtak. Ugyanakkor egészen a XX. századig nem találunk példát hasonlóan közvetlen színjátékra.

Dobozba zárva

A Napkirály jelenlétét szimbolizáló díszítőelem

A barokk színházában a hangsúly a színjátékról áttevődik a részletek (jelmezek, díszletek, stb.) kínos pontosságú kidolgozására. Akárcsak a barokk templom, Thália temploma is az ellenreformáció világképét tükrözi: állandóságot és erőt sugároz; elkápráztat, és példát mutat. A kora-barokk színpad is monumentális: valódi méretű épületekkel, komplett utcarészlettel, esetleg az előtérben valódi vízen (!) úszó hajókkal. A barokk az illúzió nagymestere, s mint ilyen, a kulisszaszínpad (mozgatható, fakeretes, festett vászon díszletelemek) megteremtője. A díszletezés, a süllyesztő és repítő szerkentyűkkel, gőz és tűz eregetéssel egyetemben a professzionális illúzió- valamint érzéki hatáskeltés eszközévé váltak. A franciák kulisszaszínháza valódi "teatrum mundi", vagyis az aktuális világszemléletet leképező színház volt. XIV. Lajos maga is szívesen fellépett balett-darabokban, s természetesen rangjának megfelelő jelmezben. Ilyen királyi szerep volt a Napé (!), aki a középpontból mindent bevilágít éltető sugaraival. Az uralkodó ilyenkor a színpad központi részén foglalt helyet, ahonnan mindenkit látott, s ahonnan mindenki láthatta őt. Pozíciója Istenéhez hasonlított, aki az emberi élet szemlélője, ura és rendezője is egyben. Kinek szeme mindent lát...

A színész visszavág

A rejtekadó és titoktartó páholy

A Napkirállyal szemben a színészekre - egészen korunkig - pusztán a "megfigyelt" szerepe jutott a színházban. Ám a XX. század színháza számos meglepetést tartogatott színésznek és nézőnek egyaránt. És persze Peter Handke, akinek Közönséggyalázás c. darabja végleg kimozdította békés, kukkoló pozíciójából a nézőt. Zárásként éljük át együtt e botrányos darab 1966-os bemutatójának kezdő pillanatait: A nézőtér felett lassan elhalványodnak a fények, a nézők elcsendesednek. A reflektorok a színpadra villannak. A néző belesüpped foteljébe. Ám ekkor a fény felgyullad a nézőtér felett, a színpadon pedig, a zárt függöny elé színészek lépnek. A nézőket bámulják: áthatóan és némán. ...a kör bezárult. A dobozszínpad lapjaira hullt. S a szitkozódás még el sem kezdődött... Ez azonban már egy másik történet.

Csatlakozz hozzánk!

Ajánljuk

European Schoolnet Academy Ingyenes online tanfolyamok tanároknak
School Education Gateway Ingyenes tanfolyamok és sok más tanárok számára
ENABLE pilot Program iskoláknak a bullying ellen
eBiztonság Minősítés Minősítési rendszer oktatási intézményeknek