A nabateusok lefolyást hasznosító gazdálkodása a Negev sivatagában
2002/02/07 00:00
1134 megtekintés
A cikk lejárt! Valószínű, hogy már nem aktuális információkat tartalmaz!
A nabateus uralkodók nagy összegeket áldoztak a mezőgazdaság egy speciális, a helyi klímához, topográfiához és talajtani adottságokhoz legjobban alkalmazkodott formájának fejlesztésére. Ez a lefolyást hasznosító gazdálkodás, melynek részleteire az elmúlt negyven évben, Michael Evenari botanikus és sivatagi ökológus vezetésével folytatott kutatásoknak köszönhetően derült fény.

Leon Uris Exodus című könyvében írja a Negev-sivatagról: "A legnagyobb része pusztaság volt, kopársága itt-ott a Hold felszínét idézte. Ez volt Szin és Párán pusztája, ahol Mózes barangolt, keresve az Ígéret Földjét. Lepusztult, izzó sivatag, ahol a végtelen palamezőkön, a mély szakadékokban, szurdokokban árnyékban is ötvenfokos a hőség. A sziklafennsíkok kilométereken át egyetlen fűszálnak sem adtak életet. Ide élőlény nem merészkedett, még a keselyű sem."

Tipikus sivatagi taj a Negevben A Negev sivataga a mai Izrael legdélebbi részén terül el, és egy kis része annak az óriási száraz térségnek, amely a Szaharától egészen Közép-Ázsiáig húzódik. A Negevet (héberül sivatagot, száraz földet jelent) északon a Gáza-Be'er Sheba-En Gedi képzeletbeli vonal, keleten az Araba-mélyföld, nyugaton az egyiptom-izraeli államhatár és a Gazai övezet szegélyezi. Alakja így egy olyan (csúcsára állított) háromszöghöz hasonlítható, melynek csúcspontjain a Földközi-tenger partján fekvő Gáza, a Holt-tenger partján fekvő En Gedi, valamint az Akabai-öböl partján lévő Elat városok találhatók.

Petra A mediterrán klímazóna legdélebbi részén elhelyezkedő Negev éghajlatilag két részre osztható: a Be'er sheba-i völgy és a Negev-hegyek környéki szemiarid éghajlatú övezetre, és a Paran-sivatagtól délre húzódó arid övezetre. A csapadék mennyisége a tengertől távolodva, déli és keleti irányban egyre csökken. A Negev északi részén, Be'er Sheba környékén 200-350 mm az évi átlagos csapadékmennyiség, ettől az átmeneti zónától délre azonban már csak 50 mm körüli ez az érték. A 400 és 1000 m közötti magas Negev-hegyekben átlagosan évi 100 mm csapadék esik a téli időszakban, amely azonban mezőgazdasági termeléshez nem elegendő. A kevés és kiszámíthatatlanul érkező csapadéknak, valamint az igen változékony, kevés erőforrással rendelkező környezetnek köszönhetően különösen kockázatos élőhely a Negev, melyet a legtöbb emberi csoport, legfőképpen a mezőgazdasági termesztést folytatók, elkerülnek. Azoknak, akik mégis itt telepednek le, szükségszerűen olyan fenntartható erőforrás-használatot kell kidolgozniuk, mely hosszú távon stabil.
A Kr. e. 300 és Kr. u. 650 közötti időszakban virágzott leginkább a mezőgazdaság a Negevben. Ennek az időszaknak a története szorosan összefügg az arám nyelvet beszélő szemita népcsoporttal, a nabateusokkal, kiknek Kr. e. 2. század végén alakult ki erős királyságuk, amely egy időben a Damaszkusztól egészen Petráig húzódó hatalmas területet is uralta. A Nabateus Királyság számos építészeti emléket hagyott maga után, amelyek bizonyítják hatalmát. Gazdaságuk két, egymást kiegészítő tevékenységre épült: az állattartásra és a karavánkereskedelemre. Az állatok biztosították egyrészt az élelmiszert, másrészt pedig mint teherhordók, a szállításban volt szerepük. A királyság stratégiai szempontból ideális földrajzi fekvése a külföldi kereskedelem ellenőrzésében kiváltképp nagy jelentőséggel bírt. Komoly vagyont halmoztak fel, melyet idővel a települési infrastruktúra kialakítására fordítottak. A tengerparti görög városi kultúra által erősen befolyásolva, a nabateusok Petrában (ma Jordánia területén fekszik) építették fel impozáns fővárosukat. Kereskedelmi útvonalaik mentén további városokat emeltek: többek között Avdatot, Shivtát, Kurnubot (Mamshitot), Nizzanát és Haluzát.

Salamon oszlopai A Nabateus Királyság politikájának részét képezte, hogy a letelepedést és a mezőgazdálkodást támogassa. A Negev északi részének települései ebben az időszakban tekintélyes növekedésnek indultak. A királyságban - a karavánkereskedelemnek köszönhetően - biztosított volt a pénzügyi háttér: városokat, farmépületeket, utakat, teraszokat építettek, valamint a szakmunkát is megfizették a kereskedelemből származó profitból. A munka legnagyobb részét rabszolgák és katonák végezték. Kr. u. 106-ban a Nabateus Királyság a Római Birodalom részévé vált Provincia Arabia Petraea néven. A római légiósok nem csak a határmenti térségeket biztosították, hanem részt vettek az építkezések munkáiban is. A birodalom által biztosított nagyobb védelem továbbra is kedvezett a farmerek letelepedésének a Negev északi részén. A mindenkori uralkodó hatalom által nyújtott anyagi háttér, munkaerő és katonai biztonság kulcsfontosságú volt a mezőgazdaság sikerességében, amíg ezek a peremfeltételek teljesültek, addig a mezőgazdaság is virágzott. Mind a Római, mind a Bizánci Birodalomban támogatták a határmenti településeket. Az e mögött meghúzódó ok az volt, hogy a termékenyebb tengerparti síkságot megvédjék a sivatagi nomád törzsek támadásaitól. Így mint pufferzóna működött a Negev északi térsége egészen a Kr. u. 7. század közepéig, amikor is az iszlám térhódításakor hanyatlásnak indult. Bár az arabok fejlett öntözéskultúrával rendelkeztek, mégis hagyták, hogy az itteni öntözőberendezések tönkremenjenek.

A nabateus uralkodók nagy összegeket áldoztak a mezőgazdaság egy speciális, a helyi klímához, topográfiához és talajtani adottságokhoz legjobban alkalmazkodott formájának fejlesztésére. Ez a lefolyást hasznosító gazdálkodás (angolul: runoff farming), melynek részleteire az elmúlt negyven évben, Michael Evenari botanikus és sivatagi ökológus vezetésével folytatott kutatásoknak köszönhetően derült fény.

Vádi a Negevben A rendszer azon a megfigyelésen alapult, hogy természetes körülmények között a csapadék mind területileg, mind időben túlságosan változó és megbízhatatlan ahhoz, hogy mezőgazdasági tevékenységet lehessen folytatni. Bár a csapadék nagy része kis mennyiségekben hullik le (kevesebb, mint 10 mm csapadékeseményenként), előfordulnak nagy záporok. A záport kísérő felszíni lefolyás igen pusztító, hirtelen áradást, valamint eróziót okozhat. A megoldandó feladat az volt, hogy valamilyen módon azokra a helyekre koncentrálják a csapadékot, ahol a legnagyobb hatásfokkal használható fel, miközben az áradások pusztító erejét minimálisra csökkentik. Ebből a szempontból a Negev északi részének hegyvidékei és előhegységei alkalmatlanok voltak termesztésre, mivel lejtőik túl meredekek, kövesek, talajaik túl sekélyek és kis víztartó-képességűek. A természettel való harcolás, a természet meghódítása helyett a nabateusok egy olyan erőforrás-használatot dolgoztak ki, amely a környezet korlátait figyelembe vette: mezőgazdasági tevékenységüket a Negev időszakosan - a ritka esőzéseket követően - vizet vezető folyómedreibe, vízmosásaiba (vádi) koncentrálták.

A vádikban teraszosan, a folyásirányra merőlegesen, alacsony kőfalak sorozatát építették, melyek perforált gátakként működtek. Esőzés alkalmával a lefolyás vizét a kőfalak gátolták el. Ennek két fontos következménye volt: a kőfalak lecsökkentették a vízfolyás sebességét, ezáltal az eróziós veszélyt is a völgy hosszában; valamint elegendő idő állt rendelkezésre, hogy a visszatartott sekély vízben a környező lejtőkről lehordódott talajrészecskék leülepedjenek, ezáltal a vádik alján mezőgazdaságilag jobban hasznosítható, vastagabb talajréteg képződhetett. Ezek az egymástól 12-15 m-re lévő keresztirányú teraszfalak 30 cm magasak voltak. Ez a gátmagasság megengedte, hogy - miután a föntebb elhelyezkedő terasz talaja elegendő nedvességet kapott - a fölösleges víz az alacsonyabban fekvő teraszra folyjon.
A teraszokat tápláló lefolyás az adott vádi vízgyűjtőjéről érkezett. Bár a vízgyűjtő lejtői alkalmatlanok voltak termesztésre, fontos szerepet játszottak a nabateusok gazdálkodásában, hiszen az innen érkező vízmennyiség szolgáltatta azt a többletet, ami lehetővé tette egyáltalán a termesztést. A vízgyűjtőn összegyűlő lefolyás olyan körülményeket teremtett, mintha ötször annyi csapadék esett volna. Korabeli írásos följegyzések alapján tudjuk, hogy a nabateusok és későbbi római és bizánci követőik a mediterrán térségben mind a mai napig általános búzát, árpát, szőlőt és olajbogyót termesztették, melyek egyike sem képes kiegészítő öntözés nélkül megélni a Negev szélsőséges éghajlati viszonyai között.

A nabateusok a lefolyás vízmennyiségének felfogásán túlmenően igyekeztek azt növelni is, oly módon, hogy a hegyoldalakról mind a talajt, mind pedig a csapadékot a nagyobb termékenységű völgyekbe irányították. A teraszokhoz kapcsolódó hegyoldalakon halmokba hordták a felszínen talált köveket. Egy korábbi elképzelés szerint a harmat összegyűjtése volt a funkciójuk. Az alapjukhoz ültetett, és a felszínükre felfuttatott szőlő a halom alatti magasabb talajnedvességből táplálkozott. Kísérletek bizonyítják azonban, hogy ez az elképzelés nem állja meg a helyét, mivel a szőlő termesztéséhez nem elegendő az a vízmennyiség, amelyet a harmat a kőhalmok felszínén, illetve alatt képez. A kövek összegyűjtésének szerepe az volt, hogy a felszín érdességét csökkentsék, és ezáltal megnöveljék a felszíni lefolyást.
A Negev északi részének talaja finom szemcséjű, kis pórustérfogatú löszön képződött, mely nedvesség hatására könnyen duzzad. Ennek eredményeképpen esőzéskor hamar kialakul egy eltömődött réteg, amely szinte teljesen megakadályozza a további beszivárgást, így a csapadék nagy része elfolyik. A nagyobb kövek felszínről történő eltávolításával a felszíni érdesség csökken, így nagyobb terület válik kitetté a gyors duzzadásnak, illetve a kéregképződésnek, mely végső soron a lefolyást növeli. A nabateusok tehát elősegítették a víz lefolyását és a talaj erózióját. Egy további elem is elősegítette a víz lejtőkről teraszokra jutását: a lejtővel valamilyen szöget bezárva lefutó falak. Ezek a lejtő vagy a vízgyűjtő egy bizonyos részéről vezették a vizet a teraszrendszer egy kijelölt részére.

A Kr. u. 6. században hanyatlásnak indult a térség. Ez nem hirtelen következett be, hanem lassan, fokozatosan. A földművesek egyre kevesebbet invesztáltak a teraszrendszer fönntartására, a hangsúly eltolódott az állattartás irányába. A mobilisabb nomád életmódra való áttéréssel párhuzamosan, a farmokat, településeket elhagyták. A mezőgazdaság virágkorát követő tizenhárom évszázadon keresztül ez a nomád életmód vált uralkodóvá, mindazonáltal a legkönnyebben kezelhető teraszrendszereken továbbra is termesztettek, és a működő ciszternákat is használták ivóvízszükségletük kielégítésére. Ezek jelentették azokat a stabil pontokat, amelyek a térség lakóit minden időben odavonzották. A használat intenzitása és módja változott csak időről időre.

Bádonyi Krisztina

Csatlakozz hozzánk!

Ajánljuk

European Schoolnet Academy Ingyenes online tanfolyamok tanároknak
School Education Gateway Ingyenes tanfolyamok és sok más tanárok számára
All you need is code Minden a kódolás tanulásához
eBiztonság Minősítés Minősítési rendszer oktatási intézményeknek