A. Smith és Hegel gazdaságfilozófiája
Farkas Zoltán
2005/04/27 21:11
2116 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.
A. Smith A nemzetek gazdagsága c. művében megalapozta a szabadversenyes kapitalizmust, amit Hegel filozófiai rendszerében is felhasznált, s kellő bírálattal látott el. Nyomon követhetjük azt a folyamatot, amikor gazdaságtanból gazdaságfilozófia lesz.

"Az önző cél a maga megvalósulásában, amelyet így az általánosság határoz meg, egy minden oldalú függés rendszerét alapozza meg, amelyben az egyes ember megélhetése, jóléte és jogi helyzete összeszövődik mindenkinek megélhetésével, jólétével és jogával, rajta alapszik, s csak ebben az összefüggésben valóságos és biztonságos. - Lehet ezt a rendszert elsősorban mint külső államot tekinteni, - mint szükségállapot és az értelem által elgondolt államot." (Hegel: A jogfilozófia alapvonalai, Bp. 1971. 184.o.)

Bevezetés

David Ricardo

Adam Smith, és egyáltalán az újkori angolszász gazdaságfilozófia közvetlen hatással volt Hegelre. Adam Smith-en kívül David Ricardot említi többször Hegel, bár a legfontosabb mindenképpen Smith. A dolgozat főleg Hegel jénai korszakának írásaira és a Berlinben született Jogfilozófiára támaszkodik, míg Smith esetében "A nemzetek gazdagságára" és a "Vizsgálódás a nemzetek jólététének természetéről és okairól" című művekre. Smith munkássága mindenféleképpen egyfajta alapanyagnak tekinthető Hegel gazdaságfilozófiájához, mindez akkor is igaz, ha - mint majd arra kitérek - néhány dologban nem is ért egyet a gazdasági liberalizmussal. Hegelnél a gazdaságtan, s még inkább a gazdaságfilozófia csak egy része, fejezete és összetevője egész filozófiai rendszerének, mely ugyan fontos, de nem elsőrendű probléma, míg Smith szinte csak ezzel foglalkozott.
Megkísérlem dolgozatomban a hegeli gazdaságelméletet interpretálni, egy folyamatot próbálok meg bemutatni, mely során a gazdaságtanból gazdaságfilozófia lesz. Természetesen nem szakíthatom ki a gazdaságról alkotott elképzeléseit egész rendszeréből, de mivel dolgozatom témája a gazdaság, nem térek ki ebből adódó más jellegű filozófiai gondolatokra.

Dolgozatom nem teljes, s nem is lehet az, hisz hiányzik belőle annak tárgyalása, hogy Hegel mily hatással volt az utókorra, s ezen belül főleg Marxra, s Marx elgondolásainak ismertetésére sem teszem meg. Erre magyarázatul az szolgál, hogy Marx kívül esik a szigorlat által átfogott időtartamon, és ezzel a dolgozatom túl hosszúra nyúlt volna. Ezért ez az írás nem lehet befejezett, de nem is szántam annak, remélem a jövőben módomban áll majd pótolni hiányosságaimat, melyek e rész megírását meggátolták. Hegel gazdaságfilozófiájának interpretációit sem dolgozom fel hiánytalanul, hisz annak hatása oly nagy és szerteágazó, hogy ez meghaladná lehetőségeimet. Ehelyett Hegel és Smith szövegeinél próbáltam maradni és ezek egymás mellé állításával szándékozom valamiféle rendszert felépíteni.

Smith az angol polgári forradalom /1688/ után fellendülő angol gazdaság teoretikusa. Írásai nem születhettek volna másutt, kizárólag Angliában. Ez a kijelentés akkor is igaz, ha az ekkor igen fejlett holland gazdaságot is figyelembe vesszük. Ugyanis nem elég egy fellendülő gazdaság, ha nincs szerző, ki ezt elemezné. S Hollandiában nem voltak hagyományai a gazdaságfilozófiának. A filozófia élő, de inkább a teológiával foglalkozik. Ezzel szemben Angliában a gazdaság fellendülésének kezdetétől fellelhető az érdeklődés irányába, hisz már Locke is alkot egyfajta munkaelméletet. Hegel korában a német gazdaság - ha egyáltalán beszélhetünk német gazdaságról ily átfogóan ebben az időben - legsúlyosabb válságát éli. Egyértelműnek kell venni az angolszász hatást, hisz átfogó következtetéseket a német gazdaság esetében még semmiféleképpen nem lehet levonni.Németföldön domináns még a feudalizmus, mely minden eszközzel próbálja magát védeni a francia forradalom által felvetett gondolatoktól.

A különösség és az általánosság a gazdaságban és a társadalomban

Hegel

Az ember, mint különösség csak a társadalomban érheti el célját, hisz csupán itt nevezheti az ember /eddig különösség/ embernek magát: "A jogban tárgyunk a személy, a morális állásponton a szubjektum, a családban a családtag, a polgári társadalomban általában a polgár (mint bourgeois) - itt a szükségletek álláspontján a képzet konkrétuma, amelyet embernek nevezünk. Így tehát csak itt és tulajdonképpen csakis itt van szó az emberről ebben az értelemben." A különösség tehát csak az általánosságban mozoghat, fejlődhet, mely azonban alapja, hogy elérhesse végső célját. "A magam célját előmozdítva, elmozdítom az általánost, ez meg viszont előmozdítja az én célomat." Ez az általánosság a népszellem, mely elnyel magában minden egyes tudatot. A népszellem tevékeny szubsztancia, tagjai tevékenységének eredői. A népszellem totalitása jelenik meg a munka és a birtok magáértvalóságában. A munka magáértvalóan "az egyesnek, mint olyannak a szükségletére irányul, aminthogy a birtok éppenséggel egyes ember birtoka; a munkából saját egyediségében önmaga lesz, aminthogy a birtokból valami általános."

A munka nem lehet ösztön, hanem inkább valamiféle ésszerűség, mely tanulás révén elsajátítható. Ez teszi - mármint a tanulás - a munkát a társadalomban általánossá. Az ember, miközben munkát sajátít el, azt egyfajta körmozgás során egyre magasabb szintre emeli. Először, mint különös szembehelyezi magát az általánossal, elválasztja magát attól, megpróbál "ügyesebb lenni", jobb szerszámot feltalálni, készíteni. Ez azonban valami általános felfedezése lesz, amely lassan átkerül a köztudatba: ezzel megszűnik különössége és általánossá válik. A különös cél kielégül, és egyben mások javát is szolgálja. /Ide gyakorlati példaként megemlíthetjük Adam Smith által leírt találmányokat /pl.: repülő orsó/, melyek iparosemberek leleményei, kik munkájukat akarták jobbá és hatékonyabbá tenni, és amelyek igen gyorsan átmentek a közhasználatba./ Az ember azonban azzal, hogy szerszámokat és gépeket használ, egyre inkább eltávolodik a természettől, hisz önmaga és a természet közé gépekből húz sáncot, a gépekkel munkája ugyanis nem szűnik meg, az ember maga is egyre inkább gépszerűvé válik. A munkát csak az általánosság oldaláról csökkenti, a különösségnek éppen, hogy több munkát kell végeznie.

Itt jelenik meg szerintem a Jénai reálfilozófiában leginkább Adam Smith munkaérték-elmélete. Itt ugyanis egyértelműen arról van szó, hogy "minden áru csereértékének az igazi mértéke a munka belefektetett mennyisége." A gépek megjelenésével az áruk értéke csökkent, tehát a munkás is kevesebbet kap érte. S mivel nem készterméket gyárt, hanem csak annak egy résztermékét, összességében ugyanaz eléréséért többet kell dolgoznia. A résztermékek csereértéke a gépek megjelenésével leesett, és ezzel együtt használati értékük sem növekedett. Mivel többet kell termelnie a mikrogazdaságnak, hogy fenntartsa színvonalát, a makrogazdaság gyarapodásnak indul. Az ember immár sokkal inkább ráutalt a társadalomra mint azelőtt, céljait a nagymérvű munkamegosztás miatt, csak a makroszint figyelembevételével tudja elérni. A polgári társadalom minden ember közös műve, a szükségletek és a munka közössége. "A nép [ polgári társadalom ] élete ki- és belégzés, különválás; mint tevékeny lép szembe magával mint tétlennel. A népszellem eggyé válik, a tevékeny épp a tétlen oldal egységévé, a művé, ám ebben a műben maga a tevékeny és a tétlen oldal megszűnt.

A munka és műveltség

A. Smith

A hegeli filozófia munkafogalmának gyökereztetése vitatott, általában vagy a gazdaságból vagy a jogfilozófiából eredeztetik. Az elsőre Lukács György hívja fel a figyelmet, míg az utóbbira Sándor Pál. Az azonban biztos, hogy a munka értelemszerűen centrális probléma minden gazdaságtanban. A munka fontos kategória Hegelnél a gazdaságtan kifejtése során, de a természetjog tudományos tárgyalásmódjához írott értekezésekben is. Hegel a gazdaságtani munkafogalmat gazdaságfilozófiává teszi, ez egyfajta metamorfózis, mely során a munka új tartalmi rétegeket vesz fel. Ezt a munka és a műveltség egymásra reflektálásával éri el a filozófus. Hegel munkafogalmát a munka, a műveltség és a szellem reflexiós viszonyával, e három kategória egymásra vonatkoztatásával és rendszerük rekonstruálásával írhatjuk le." A munka szerepe az, hogy a szellem elkülönüljön a természetitől, de egyben vonatkozzon is rá. A munka ezért szabadság, a felszabadulás közege, és ez a jelenség különbözteti meg az embert az állattól.

A munka, mikor a műveltségre vonatkozik, már nem gazdaságtani fogalom, hanem energia, amelyben már nem csupán a munka meghatározottságai /termék, csere/ szerepelnek, hanem a szubjektum minőségei is. Itt már folyamatról /das Werden/ van szó, mely az ember szabadsága felé mozog. "A műveltség tehát abszolút meghatározásában a felszabadulás és a munka a magasabb felszabadulásért, nevezetesen az abszolút átmeneti pont az erkölcsiség végtelenül szubjektív szubsztancialitásához, amely már nem közvetlen, természetes, hanem szellemi, s éppúgy az általánosság alakjához emelkedett." Az ember a munka és a műveltség révén önmagának ad formát és így meghatározza magát. Hegel a műveltség tárgyalásánál elutasítja mind az aszketikus, mind a hedonisztikus felfogást, mivel ezek nem tartoznak a szellem természetéhez. A művelődő ember az objektív szellemben más-más alakban jelenik meg: az elvont jogban tett, a moralitásban cselekedet, a polgári társadalomban a szükségletekhez kapcsolódó szubjektív elemként élvezet, objektívként pedig a munka tevékenysége. A szellem célja a természet átformálása, annak mind külső, mind belső formájában. Az átformált természet az ember által az ami, maga az ember.

Az ember a munka és a műveltség révén válik általánossá, s lesz a polgári társadalom tagja. A polgári társadalom az értelem s nem az ész birodalma, így műveltsége sem lehet filozófia, hisz az a különös sajátja s nem az általánosé. Felmerülhet a kérdés, hogy hogyan kapcsolódik a munka és a műveltség egymáshoz? A műveltségnek két szegmense van: a gyakorlati és az elméleti műveltség. A gyakorlati műveltség magából a munkából származik.Hegel a munkafogalmat is a történetfilozófiába ágyazza, kialakulását történelmileg vizsgálja. A munkafogalom a társadalmiasulással együtt fejlődik, a rendek egymásra épülése a munkafogalom fejlődését is mutatja Hegel jénai korszakában. Itt a szükségletek és a munka nemének rendekhez kapcsolódásával a munka nem pusztán ökonómiai kategória lesz, hanem objektív struktúra. A paraszti rend még a földhöz kötött, tehát ezzel jobban kapcsolódik a természetihez, míg a polgári rend a maga ipartevékenységével már kevésbé, s a kereskedőrend a legkevésbé.

Az ipari tevékenység reflexió, mely most már nem pusztán a természet átalakításával együtt járó reflexió, hanem a polgári társadalomban meglévő is. A reflexió tehát a természetre és más emberekre egyaránt vonatkozó kétirányú közvetítő tevékenység. Az ipari tevékenység a kereskedelem révén behatol a polgári gazdaságba és a társadalomba. Az ember - mint már említettem - a saját munka révén determinálja magát, s a csere során az egyéni önellátó munkát szünteti meg, s így kilép önmagából.

Munkamegosztás

A XVIII. században bekövetkező ipari fellendülés - mely Nyugat-Európában és főleg Angliában volt jellemző - igen felgyorsította a munkamegosztás folyamatát, mely az újonnan létesített gyárak legfőbb jellemzője lett. Az eddig is létező manufaktúrák és a Verlag rendszerek - megjelenésük a XI. századi Észak-Itáliában volt először megfigyelhető - jellemzőit egyesítette és fejlesztette tovább a gyárrendszer. Ezen új rendszer leírásakor Hegel Adam Smith írásaira támaszkodhatott, hisz e korban a német területek ipara még elmaradott volt az angliaihoz képest, s így nem adhatott lehetőséget a Hegel által levont következtetésekre.

Mikor Adam Smith a nemzetek gazdagságának okairól ír - melynek mértékében ekkor kezd látszani a szakadék Európa keleti és nyugati része között - annak fő okául az ipart említi meg. A mezőgazdasági termelésben, és az abból származó jövedelmekben nincs nagy különbség Európa régiói közt. A gazdagság tehát elsősorban az iparból és az ahhoz kapcsolódó pénzügyi szférából eredt. Ahogy fentebb írtam, az ipar legfontosabb jellemzője a munkamegosztás. Ez onnan eredeztethető, hogy a növekvő igényeket csak növekvő munkamennyiséggel lehettet ellátni. A munkamegosztás ezt a célt szolgálta, amennyiben a kis, részfeladatok ellátásában a munkások gyorsan megfelelő jártasságot érhettek el, szemben azzal amit például a céhekben tapasztalhattunk - egy ember, egy terméket készít jó minőségben, de lassan és drágán, itt sokkal nagyobb egy termék munkaértéke, s így drágább is; a munkafolyamatok között időt takarítanak meg azzal, hogy a különböző munkákat mások végzik, s így nincs szükség arra, hogy a termék álljon, míg a munkás "ráér"; elterjedt a gépek használata, és folyamatosan fejlesztik is őket, hogy minél gyorsabban minél több munkát végezzenek.

Ezt a tevékenységet azonban már nem a munkások végzik, mivel ők elméleti műveltséggel nem rendelkeznek. Ez a felosztódás és megosztódás nem csak a fizikai munkára igaz, hanem a szellemiekre is: a társadalom fejlődésével a filozófia és az elmélkedés önálló foglalkozássá válik, és ugyanúgy területekre bomlik majd. "A szükségletek különösségébe bevilágít az általánosság úgy, hogy az értelem különbségeket észlel rajtuk, s ezáltal magukat is, e különbségek eszközeit határozatlanul megsokszorozza, sa kettőt mindegyre elvontabbá teszi. A tartalomnak ez az elszigetelése elvonás által a munkamegosztást eredményezi." /Ez a folyamat azonban nem ezen dolgozat témája, így nem is foglalkoznék vele részletesebben./
A munkamegosztás másrészt onnan is eredeztethető Adam Smith véleménye szerint, hogy az ember - és csakis az ember - alapvető hajlama a csere, melynek során beszerzi szükségleti cikkeit. Inkább szakosodik valamely foglalkozásra, melyben megfelelő szintet érhet el, és az ebben megtermelt feleslegét cseréli el /adja el/, hogy fedezhesse minden szükségletét. Krupp-művek Ez az elgondolás Hegeltől sem idegen, ha az egyes szembefordulását, szembehelyezkedését vesszük az általánossal, melyből a fejlődés /például jobb szerszámok/ következhetik.

Az ember racionális tervező lény, és ezért képes a szerszám feltalálására és előállítására, a szerszám közvetítésével pedig az egyetemesség szintjére emeli a munka szubjektivitását, ugyanis a feltalált és gyártott eszköz /szerszám/ racionális létezővé válik. Meghaladja a különösség az ember egyediségét; utánozható és közös lesz az egész társadalom - tehát az általánosság - számára. Az ember saját cselét, eszét állítja a dolgok és önmaga közé. Az eszközben, melyben önmaga egy része tárgyiasul, hatalmat jelent a természet felett, bár e hatalom működtetését csak az ember tudja elvégezni. Felmerülhet a kérdés, hogy az eszközhasználó állatok /pl. csimpánz, keselyű, stb./ nem bírnak e hasonlóval. Szerintem semmiképpen, mivel ők eszközeiket nem fejlesztik, azok változatlanok, míg az ember eszközeit folyamatosan fejleszti, sőt gépet állít elő, mely magáértvalóan eszköz és képes más eszközök előállítására is. Az ember az eszköz /szerszám/ használatával tehát nem szabadul fel - mivel azokat ő hozza és tartja mozgásban. Az ember ezért létrehozza a gépet, hogy még nagyobb "csellel" támadhassa a világot, erőszakkal szelleme befolyása alá hajlíthassa azt, hogy ezzel megszabaduljon a mozgatás szükségétől /pl. vízimalom, atomerőmű/.
Az egyén azonban itt még inkább szolgaságba kerül, - ez a természet bosszúja - ugyanis a gépi közvetítés magát az embert is elgépiesíti: a munka hideg, érzéketlen részfolyamatok végzésére degradálódik a munkamegosztással.

A gyári részmunkás emberi öntudatát a legmélyebb tompaság hatja át, minél több részre osztja a termék előállításának folyamatát, "annál jobban lealacsonyodik ő maga". A termelési folyamat végtelenül sokáig osztható, felparcellázható, és ezzel az értelem egyre inkább elgépiesíthető. "A munkának ilyetén elvontabbá válása oda vezet, hogy egyfelől egyformasága révén a munka megkönnyebbül és a termelés növekedik [ ez a munkamegosztás előnyeinek Adam Smith által való meghatározása - s szerző megj. ], másfelől az ember egy ügyességre korlátozódik s ezzel feltétlenül függésbe jut a társadalmi összefüggéstől." Smith erős hatását a hegeli gazdaságfilozófiára az is mutatja, hogy a "felparcellázott" manufaktúramunka leírásánál, a Jénai reálfilozófia egyik lapjának szélére Smith néhány sorát jegyezte le. A munkamegosztás káros hatásáról Adam Smith így ír: "Annak az embernek, akinek egész életét néhány egyszerű művelet elvégzése tölti be, és e műveleteknek az eredménye is talán mindig vagy majdnem mindig ugyanaz, nincs alkalma, hogy képességeit kifejtse, és találékonyságát nehézségek leküzdésére használható eszközök kieszelésében gyakorolja, hiszen ilyen nehézségekkel a munkájában sohasem találkozik. Géprombolók

Természetes tehát, hogy elveszti az effajta szokások gyakorlatát, és általában oly tudatlan és ostoba lesz, amilyen emberileg csak lehet." Így tehát az ember ugyan ember marad, de elveszti legfőbb princípiumainak egyikét-másikát: a gondolkodást, a találékonyságot és a cselt. A munkamegosztás újabb veszélyes oldala, hogy az ember elidegeníti magát, más tulajdonává lesz. Ennek veszélyére és következményeire Hegel is felhívja a figyelmet: "A munka által konkrét egész időmnek és természetesen totalitásnak elidegenítésével más ember tulajdonává tenném annak szubsztancionális magvát, általános tevékenységemet és valóságomat, személyiségemet." Azonban Hegel bízik abban, hogy a munka elidegenítésén keresztül vezet az út az ember valóságos felszabadulásához. Itt fontos különbség mutatkozik közte és Smith között, ugyanis ez utóbbi egyáltalán nem foglalkozik e kérdéssel, őt a munka gazdasági alapja, múltja és jelene érdekli, s nem annak egzisztenciális problémái, amire ugyan felhívja a figyelmet, de nem kísérletezik annak megoldásával. Hegel azonban a jövőről ezt írja "Maga az ügyesség ily módon mechanikussá lesz, és képessé válik arra, hogy a gépet tegye az emberi munka helyébe." A gép tehát, mely most átmenetileg korlátozza az ember szabadságát, sőt egyenesen szolgaságban tartja, a későbbiekben elhozza neki a valóságos felszabadulást.

Ennek mikéntjére azonban Hegel nem ad igazán megnyugtató választ. Talán annyiban, hogy a gép a közösséget, az általánosságot már felszabadította. A különös felszabadulása a gépek megsokszorozódásával fog elkövetkezni. A munka dehumanizációjáből fog bekövetkezni a munka szabadsága. Ez az egyetlen válasz a mikéntre, ami talán megnyugtató, és főleg a marxista interpretátorok által kedvelt - pl.: Pasquale Salvucci, E. Fleischmann és talán Sándor Pál. A munka problematikáját Hegel nem csak az újkori modern poltikai közgazdaságtan fő teoretikusaira támaszkodva vizsgálja, hisz jól ismerte John Locke-ot. Már Locke írt a természet ember általi humanizálásáról, azon tevékenység folyamán, mikor az ember a természetbe vetít valamit önmagából. Locke azonban a munkát az emberben kialakuló természet által meghatározott követelménynek tartja, míg Hegelnél a vágyból, a vágy közvetlen kielégítésének felfüggesztéséből következik. A munka féken tartott vágy, vagyis a természet módosítása, megváltoztatása, vagy az erre irányuló cselekvés /például a gépek feltalálása/. Locke szerint viszont a munka csak némi többletet tesz hozzá a természethez.

Míg Hegel a természet átalakításán túl a munkának nevelő, értéknövelő jellegzetességeket is tulajdonít a tulajdon és birtoknövelő jellemzőin túl, addig Locke-ot a munka egyedül vagy lényegileg tulajdonjog létrejötte szempontjából érdekli. Aki dolgozik, az tulajdonosává lesz annak, amibe a munkáját vegyítette, elvonva ezt az általánosságtól, közössétől. A munkamegosztás tehát Hegelnél - szemben Smith-szel - nem pusztán negatív az emberi értelemre nézve, hanem egy folyamat egy állomása, mely szükségessé teszi az eszközök, így a gépek fejlődését és sokasodását, ami a társadalmon túl az egyén, az individuum felszabadulását is elhozza majd.

Szükséglet

Thomas Hobbes

"A Természetjogról szóló tanulmányában Hegel továbbra is közvetlenül Smithre hivatkozik, amikor azt írja, hogy a totalitásban önmagukért tételezett szükségletek és élvezetek végtelen összefonódásaikban egyfajta szükségszerűségnek engedelmeskednek, és felépítik az általános és kölcsönös függőségnek azt a rendszerét, amely a fizikai szükségleteket, valamint az értük végzett munkát és felhalmozást tudománynak tekinti - felépítik tehát az úgynevezett politikai gazdaságtan rendszerét." Később, Berlinben is igen fontosnak tartja a politikai gazdaságtant. Erről így ír a Jogfilozófiában: "A politikai gazdaságtan ... egyike ... azoknak a tudományoknak, amelyek az újabb kor hajnalán keletkeztek. Fejlődése azt az érdekes vonást mutatja, hogy a gondolat /L. Smith, Say, Ricardo/ hogyan találja ki az elsősorban előtte fekvő részletek végtelen tömegéből a dolog egyszerű elveit, a dologban hatékony és a dolgot irányító értelmet." Adam Smith - Hegel ebben is követi - a gazdaság világát oly egységes független organizmusnak tartja, amely a különösség, az egyén akaratától teljesen autonóm, és saját objektív törvényekkel bír, melyek inkább vannak hatással az egyénre, mint fordítva. Az egyénnek a gazdaságban pusztán szándéka lehet, akarata nem. Innen ered Smith gazdasági liberalizmusa, mely tagadja, hogy az államnak bele kellene nyúlnia a gazdaságba, mert az csak eredménytelenséget szülne.

A gazdaság a maga saját, objektív törvényei alapján, egyes válságok esetén magától tér vissza a helyes kerékvágásba. A gazdaságban harmónia, összhang uralkodik, melyet esetleges megbomlása esetén csak maga javíthat ki, mindenféle egyéni beavatkozás nélkül. Ez tehát a liberalizmus gazdaságelmélete, melynek így első jelentős teoretikusa Adam Smith.
Smith megállapítja, hogy mindenki arra törekszik, hogy a birtokában lévő tőkét minél előnyösebben használja fel. "Mindenki kétségkívül saját előnyét tartja szem előtt, és nem a társadalomét." Ez egyértelműnek látszik Adam Smith előtt az újkor Angliájában. Ez a megállapítás nem új Angolföldön, hisz elég, ha felidézzük Hobbes "homo homini lupus est" szállóigévé vált megállapítását, mely ugyanezt írja le, igaz a társadalom egészére, és nem csupán a gazdaságra nézve. Erre az elképzelésre jut Hegel is, valószínűleg ismét Smith nyomán: "Az élvezetben az egyéniség magáértvalóvá lesz ugyan ... de ez az élvezet az egyetemes tevékenykedés eredménye, miközben ... előmozdítja az egyetemes munkát és mindenki élvezetét. Minden egyedi entitás azt hiszi ugyan, hogy e mozzanaton belül a maga önző érdekében cselekszik; arról a mozzanatról van szó, amelyben az egyén megkapja önmagától a magáért-való-lét tudatát ..., ez a mozzanat azonban, még ha külsőleg vesszük is szemügyre, olyannak mutatkozik, hogy saját élvezetében mindenki lehetővé teszi mindenkinek az élvezetet, saját munkájában pedig mindenki éppúgy dolgozik mások részére, mint önmagáért, és valamennyien őérte.

Következésképpen, magáért-való-léte önmagában egyetemes; az önző érdek csak vélt valami, és sohasem juttathatja érvényre azt, amit vél, vagyis nem tehet olyat, ami ne válnék mindenki javára." Vagy ugyanezen mű egy másik részében: "Az egyén a saját szükségleteiért végzett munkájával éppúgy kielégíti a többiek, mint a maga szükségleteit, s a maga szükségleteit csak a többiek munkája révén éri el ... az egyes ember a maga egyéni munkájában már általános munkát végez tudattalanul." Hegel tehát belátja, hogy a modern gazdaságban az egyén ugyan saját boldogulását próbálja megvalósítani, de ezt nem teheti másként, mint a közösségen belül és azzal. Az egyén, a különösség joga, hogy minden irányba fejlődjék és mozogjon, a felette álló általánosság joga, hogy a különösség alapjának és szükségszerű formájának végső célja legyen. Így tehát Hegelnél megjelenik a gazdasági liberalizmus egyik fő gondolata mellett /a gazdaság objektív, önműködő törvényekkel bír, melyekbe az egyén nem szólhat bele/ egy másik fontos liberális elv: az egyén érdekének előmozdítása közben szükségszerűen előmozdítja az egész gazdaságot, hisz szükségletei kielégítésében arra van utalva. Ez utóbbi is a munkamegosztás következménye. Annyiban különbözik Hegel gazdasági liberalizmus Smithétől, hogy nála nem annyira egyértelmű a kormányzat teljesen passzív szerepe.

A gazdaság, a termelés modern világában az ember felszabadulása formális, "mert a célok különössége marad az alapul szolgáló tartalom. Ha a társadalmi állapot a szükségletek, eszközök és élvezetek határozatlan megsokszorozódása és specifikálódására irányul ... [az] a fényűzés. Ez ... végtelen növelése a függésnek és a szükségesnek, ..." vagy "... megoszlanak és megsokszorozódnak az eszközök a partikularizált szükségletek számára és általában kielégítésük módjai, amelyek ismét viszonylagos célok és elvont szükségletek lesznek;..." . A társadalomban már csak azért is formális a szabadság, mivel az egyén másokkal való egyenlőségre törekszik, tehát cél a magát-egyenlővé-tevés, azaz az utánzás. Azonban az egyén egyben különös is akar lenni, tehát más, vágyódik arra, hogy kitűnjön valamivel. Ezek ismételten hathatós forrásai a szükségletek megsokszorozódásának és elterjedésüknek, tehát megjelenik a divat, mely a polgári társadalomnak igazán ma lett elterjedt, és mindenkibe, mindenbe behatoló jellemzője - ez az úgynevezett fogyasztói társadalom működésének alapja.
A fentebb felsoroltakkal az egyén észleli, hogy az eszközök felett nem ő rendelkezik, s ugyanez vonatkozik minden egyénre. "Az eszközök határtalan ellenállást tanusítanak a birtoklásukra törekvő egyén akaratával szemben."

Az egyén többet nem a maga szükségleteiért él, tehát nem önmagáért. Nem az egyéntől függ, hogy a rendelkezésére álló felesleg biztosítja-e számára szükségleteinek kielégítését vagy sem, hanem egy idegen valamitől - ez a gazdaság egésze - amelynek ugyan része, de nincs felette hatalma. Szövés kézzel A gazdaság határozza meg a fölösleg folyton változó értékét. Az egyén nem elégítheti ki szükségleteit saját partikuláris munkájával, számos más ember szükségletéért munkálkodik, s így cselekszik mindenki a gazdaság tagjai közül. Ez a gondolat Smithnél is ugyanígy megtalálható. Smith közvetlen hatása lemérhető a következő idézetben: "Az általános munka ily módon a munka megosztása, megtakarítás; tíz ember annyi gombostűt tud csinálni, mint száz." Kölcsönös függés és közvetítés áll fenn a polgári gazdaságban, senki sem tejesen független a másiktól és főleg nem a gazdaság egészétől. A termelés modern világában az egyén elvontként dolgozik szükségletei fedezésében. "Az általában vett szükségletek a maga számos oldalára bontják: az elvont a maga mozgásában a magáértvaló-lét, a tevés, a munkálkodás. Minthogy csak a szükséglet mint elvont magáért-való-lét számára dolgoznak, éppen ezért csak elvontan dolgoznak ... . Az egyes ember összes szükségletének a kielégítése nem olyan, mint amikor az általa létrehozott tárgyak létezésében válik önmaga tárgyává."

A termelőnek, az érték előállítójának árát esetről esetre az határozza meg, amit a munka mindenki számára jelent, nem pedig az, amit az egyén gondol róla. "Az ítélet, amely a megmunkált dolgot analizálta, ... általánosságnak, amelyhez felemelkedik, a bennük lévő egyenlőség vagy érték... . Maga ez az érték pedig mint dolog nem más, mint a pénz." Az elvont munka "elismertsége" a csere, azaz a kereskedelem. Az elvont munka terméke közvetett módon tér vissza az egyénhez a kereskedelmi tevékenység során, mégpedig olyan értékkel, amelyet esetről esetre máshonnan kap, de sohasem az adott egésztől.
"A munka annál inkább abszolút halott valamivé válik, gépmunka lesz belőle, az egyes ember ügyessége annál inkább végtelenül korlátolt lesz, és a gyári munkás tudata lealacsonyodik a legvégső tompultságig; és teljesen áttekinthetetlen lesz az összefüggés a munka egyes fajtája és a szükségletek egész végtelen tömege között, olyan vak függőség jön létre, hogy gyakran valamilyen távol eső művelet hirtelen lefékezi, fölöslegessé és hasznavehetetlenné teszi egész embercsoportok munkáját, akik ezzel elégítették ki szükségleteiket." /Ezen idézetben szereplő embercsoportok kifejezést a egyes marxista teoretikusok (pl. Salvucci) osztályra fordítják, mintegy megelőlegezve marxi fogalmat./

A divat, vagy a találmányok változásával egész iparágak mehetnek tönkre. Ide elég példaként felhozni az angol gyapjúszövők térvesztését az új találmányok /repülő orsó, szövőszék/ és a színes pamut térhódításával a XVII-XVIII. században.Ez kitűnő példája annak, hogy az egyén /jelen esetben a gyapjúszövő/ hogyan veszti el munkáját a gazdaság áthangolódásával, és hogy mégis hogyan "oldódik meg" ez a probléma a gazdaságban, mikor is a munkáját vesztett különösség a városba költözik, és a nehéziparban kezd dolgozni, igen nagy áldozatok árán, és még inkább kiszolgáltatva magát a közösségnek, ami ugyan ez utóbbinak kedvező változás, de az egyénnek semmiképpen sem.

"A nagy gazdaság és a nagy szegénység ellentéte"

Házaló kereskedő

Mikor a fentebb említett csapás, a munkanélküliség bekövetkezik, egyre szembetűnőbb lesz a szegénység és gazdagság ellentéte. A nagyok egyre inkább magukhoz vonzzák a kisebbeket, az igazi gazdagság egyre nagyobbá válik, a szegénység pedig egyre nyomorúságosabbá. Megjelenik az a típusú szegénység, "amely már képtelen bármit is elérni." "Akinek van, annak adatik." A szegénységből nem lesz más kiút, csak a lázadás, Hegel véleménye szerint: "A gazdagságnak és a szegénységnek ez az egyenlőtlensége, ez a szűkösség és szükségszerűség lesz az akarat legnagyobb szétszakítottsága, belső lázadás és gyűlölet."
Mindenki oly mértékben gazdag, amilyen mennyiségben mások munkája felett rendelkezik, vagy azt mennyire tudja megvásárolni. És ennek manifesztálódása és eszköze a pénz. Az egyre szélesebb körű munkamegosztás a társadalom csak egy hányadának teszi lehetővé, hogy saját munkájával szerezze meg ezeket a javakat. Ez ideáig Smith vélekedése a jelen gazdagságáról és gazdaságáról. Jénában Hegel megállapítja, hogy a pénz minden szükséglet összefoglalása egybe, szükséglet mellyel kifejezhető az összes általános szükséglet értéke. A szükséglet tárgya a pénzzel teljesen képletessé vált.

A kereskedőrend világában, mely felé a gazdaság halad, mindennek fokmérője az áru, elvontabban a pénz. Ha a munkának - ebben a rétegben - mint az egyén felett uralkodó elvont létnek /az egyén Hegel szerint az elvont szükséglet: a pénz számára dolgozik/ és a konkrét szükségletnek a viszonyát a kereskedelmi tevékenység /a csere/ közvetíti, amely az egyén munkája által termelt felesleget egy másik feleslegre cseréli, akkor a közvetítő tevékenységben a pénz, minden szükséglet elvonatkoztatottsága /konkrét egyetemes/ játssza a közvetítő szerepet. A pénz magában élvezhetetlen, és ezért a tökéletes elvontság: "a szükséglet dolga pusztán elképzelt." Smith szerint is a modern társadalom és gazdaság lényege a kereskedőszellem: "Mihelyt a munkamegosztás teljesen kialakult, az ember a maga szükségleteinek már csak nagyon kis részét tudja saját munkájának termékeiből fedezi. Túlnyomó részét úgy fedezi, hogy saját fogyasztását meghaladó részt elcseréli, éspedig más emberek munkájának olyan termékei ellenében, amelyekre éppen szüksége van. Csere nélkül tehát senki sem tud élni, s így bizonyos mértékig mindenki kerekedővé lesz, s a társadalom maga is voltaképpen kereskedő társadalommá fejlődik." A kereskedőrend már nem paraszti rend vagy polgári rend. Itt már nem oly fontos az érzület, vagy a becsület, itt már csak a pénz számít.

"Előtérbe kerül az elvonatkoztatás az egyes ember minden különösségétől, jellemétől, ügyességétől. A szellemnek ez a keménysége a kereskedő érzülete, amelyben a különös, teljesen külsővé-válva többé nem érvényes, csak a szigorú jog." A szabályozás lesz a legfontosabb és ezek közül is, az elvont dolog forgalmának szabályozása: a bankjog. A kereskedőnek ez az elsőszámú, csak így képes nagy arányú tranzakciók lebonyolítására.A bankjog fontosságának hangsúlyozása érthető, hisz e korban Anglia azzal vált a világ elsőszámú hatalmává, hogy a legfejlettebb bankrendszere és hitelrendszer volt, miután Hollandia ezen a téren visszaszorult. Felmerül az a kérdés, hogy a gazdaság folyamataiba mily módon szólhat, nyúlhat bele a kormány? "A kormányzat ereje abban áll, hogy valamennyi rendszer, mintha csak egymaga lenne, szabadon és függetlenül alakul ki a maga fogalma szerint, a kormányzat bölcsessége pedig abban áll, hogy mindent azonnal a rendek szerint módosít, azaz a maga élő szervei kedvéért enged az elvont fogalmak szigorúságán, ..." "Az egyetemesnek úrrá kell lennie ... a vak, öntudatlan sorson, ahhoz hogy kormánnyá lehessen." Hegel itt valószínűleg szakít azzal a smith-i elképzeléssel, hogy a kormány nem szólhat bele a gazdaságba.

Bár Smithnél is vannak olyan elemek, mikor nem tart ki egyértelműen a gazdasági liberalizmus ezen elvénél. Például megemlíti, hogy az állami rendelkezések "tökéletesen igazságosak és okosak", ha összehangolják a közérdeket és a magánérdeket. Mikor a monopolistákat kritizálja Smith - ez Angliában igen súlyos probléma volt a XVII.-XVIII. században, a XVII. század közepén majd 800 féle monopólium volt érvényben - megjegyzi: vannak olyanok, "akiknek az érdeke sohasem fedi teljesen a köz érdekét, sőt, általában az az érdekük, hogy a közönséget megtévesszék, és visszaéljenek a bizalmával." A munkamegosztásból következő szellemi nyomor leírásánál is találunk a gazdasági liberalizmustól eltérő megjegyzést: a munkások "szükségképpen ebbe az állapotba [a tompultságba - a szerző megj.] süllyednek, hacsak a kormány nem akadályozza meg."
Hegel szerint a kormányzatnak úrrá kell lennie a szükségletek felett uralkodó vak, öntudatlan sorson, meg kell tűrnie annak végzetszerűségét. A kormány talán betöltheti azt a szerepet, melyet az egyén nem képes, tehát a gazdaság vad természetét korlátozhatja. Ennek a beavatkozásnak azonban korlátai vannak.

A gazdaság természetének helyes egyensúlya hol jelentéktelen ingadozások közepette áll helyre, hol pedig külső tényezők nagyobb mértékű beavatkozása esetén ez az ingadozás erőteljesebbé válhat. Ez utóbbi esetben kell a kormánynak közbeavatkoznia.
Hegel két lehetőséget említ. Kis ingadozás esetén az államnak felesleges beavatkoznia. Mikor viszont külső körülmények hatására /pl. külső piacok/, megbomlik a gazdaság egyensúlya, az államnak fel kell lépnie ezen egyensúly és a dolgok megszokott menetének helyreállítása érdekében. Ez azonban nem azt jelenti, hogy az nem állna helyre állami segítség nélkül, hanem csak annyit, hogy ezzel megelőzhető egy nagyobb mértékű veszteség. Hegel szerint a gazdaság növelését az a szükséglet ösztönzi, hogy magunkévá tegyük a tulajdont alkotó meghatározott egyediség végtelenségét, ezért az az egyetemesebb foglalkozás, mely több értéket, több profitot termel. Mivel azonban ez kimeríthetetlen, a vagyon mennyiségi felhalmozása soha nem elégíthető ki.Ebből egyenlőtlenség következik, és ez uralmi viszonyt teremt, tágabb értelemben megjelenik az úr-szolga viszony. A nagy gazdagság hatalom, mellyel azonban együttjár a nagy szegénység is, s így megszűnik az erkölcsi kötelék a társadalomban, a nép felbomlik. Ezen gondolatmenet megjelenítésére nem nehéz példát találni: Németország nyomorúsága ez, melyet a Vesztfáliai béke szentesített.

Az államnak vannak olyan eszközei a probléma kezelésére, melyek kellő eredményességgel kecsegtetnek. Hegel első javaslata rendkívül óvatos: új adópolitikát kell bevezetni, amely megnehezíti a nagyon magas jövedelmek és mértéktelen vagyonok, valamint a nagy szegénység kialakulását. /Ez a politika szerintem kérdéses eredményre vezet, hisz ezzel a magánberuházások lehetőségét nivellálja./ A második megoldás, hogy az "államhatalomnak gondoskodnia kell róla, hogy minden szféra rendelkezzék a fennmaradás eszközeivel, és új eladási csatornákat kell keresnie idegen országokban..." Azonban az állami beavatkozásnak a lehető legrejtettebbnek kell lennie, s nem szabad megmentenie semmit, ami nem érdemes arra. Harmadik megoldás a "kormányzat csele, a többiek önérdekét megengedi - jog, a kereskedő értelme, aki tudja, hogy honnan fúj a szél: haszon - az ő hasznukra fordítani és úgy rendezni, hogy ez az önérdek visszatérjen hozzá [ a kormányzathoz - a szerző megj. ]."
A fentebbi megoldások Hegel jénai korszakában születtek. Ettől egy kicsit eltér a Jogfilozófia eszmefuttatása. A polgári társadalom, mihelyt tudatára ébred a gazdaság veszélyességének, intézményeket hoz létre, melyeknek feladata a belső ellentétek lecsillapítása és a rend fenntartása.

A polgári társadalomban "vannak eszközök és berendezések az egész közösség hasznára. Ezek az általános ügyek és közhasznú berendezések szükségessé teszik a közhatalom felügyeletét és gondoskodását." Itt már nem csupán a gazdasági mechanizmusok káros hatásának kivédéséről van szó, hanem a kormány az egész rendszer, és ezen belül a gazdaság kontrollálójává lép elő. A közhatalom azonban nem szavatolhatja az egyén valóságos részvételét a gazdaságban, hanem csak a részvét lehetőségét biztosíthatja. A lehetőség konkretizálását szubjektív feltételek alapozzák meg /pl. tőke, egészségi állapot, stb./ Hegel elutasítja, hogy "mindenki munkáját nyilvános intézkedéssel határozzák meg" , hisz ez a polgári társadalom alapját, a versenyzést szüntetné meg. Hegel felülvizsgálja azt a liberális elképzelést, hogy a szabad verseny közepette összhangba kerülnek a termelők és a fogyasztók érdekei. A valóság az, hogy a termelők érdekei ellentétbe kerülhetnek - tehát ez nem szükségszerűen bekövetkező folyamat - a fogyasztók érdekeivel. A helyes viszony általában magától fennáll. Az érdekellentétek kiegyenlítésének "... mégis szüksége van a kettő fölött álló, tudatosan eljáró szabályozásra is.", s ez a rendőrség.

Hegel olyan központi gazdasági irányításra gondol, amely rögzíti a feltétlenül szükséges cikkek árát, hogy az egyént megvédje a neki legbántóbb áringadozásoktól; amely törődik az infrastruktúrával, stb. Fontos feladata e központi kormányzatnak, hogy áttekintse a külföldi piacok alakulását és ezek hatását a hazaira, ugyanis erre az egyén nem képes. Smith szerint a személyes érdek magától talál vissza a közösségihez, és ez nincs ellentétben azzal, hogy az egyén egyre inkább a saját érdekét nézi. Hegel szemében azonban az ellenőrzés célja és feladata, "hogy enyhítse a veszélyes vonaglódásokat és megrövidítse annak az időköznek a tartamát, amelyben a kollízióknak a tudattalan szükségszerűség útján ki kell egyezniük." Itt nem azt tagadja Hegel, hogy a gazdasági világ a problémáit nem tudná magától megoldani, de azt igen is állítja, hogy ezeket egy hatékony kormányzat rövidebb idő alatt kijavíthatja.

A jénai írásokban Hegel még két törést említ meg eltérő helyeken: az egyik a csel: hadd tegyék az egyének ami nekik tetszik; a másik, hogy a kormánynak közbe kell lépnie, hogy urrá legyen a gazdasági világ vak sorsszerűségén. A Jogfilozófiában viszont Hegel határozottan a második állásponton marad. A Hegel által felvázolt gazdaság csak a gyarmatosítás korában működhetett sikeresen, hiszen hogy a belső termelés korlátlan fölöslegét külföldön értékesítsék, ezzel csökkentve a belső feszültséget, ma már megoldhatatlan. A felvevőpiac Hegel korában feneketlen zsáknak tűnt, még nem látszott, hogy az ilyen típusú gazdaságot valami is korlátozhatná, vagy akár csak egy kicsit visszavethetné.

Bibliográfia

  • Dobb, Maurice: Az érték és jövedelemmegoszlás elméletei, Bp. 1977.
  • Hegel, Georg Wilhelm Friedrich: A filozófiai tudományok enciklopédiájának
    alapvonalai, III. rész. A szellem filozófiája. Bp. 1968.
  • Hegel, G. W. F.: Ifjúkori írások, Bp. 1982.
  • Hegel, G. W. F.: A jogfilozófia alapvonalai, Bp. 1971.
  • Hegel, G. W. F.: A szellem fenomenológiája, Bp. 1961.
  • Kennedy, Paul: A nagyhatalmak tündöklése és bukása, Bp. 1992.
  • Lukács György: A fiatal Hegel, Bp. 1976.
  • Rózsa Erzsébet: Hegel gazdaságfilozófiája, Bp. 1993.
  • Salvucci, Pasquale: Adam Smith politikai filozófiája, Bp. 1976.
  • Sándor Pál: A munka problémája Hegel műveiben, Valóság, 1966/ 12, 4-5.
  • Smith, Adam: A nemzetek gazdagsága, Bp. 1959.
  • Smith, Adam: Vizsgálódás a nemzetek jólétének természetéről és okairól, Bp. 1940.

Csatlakozz hozzánk!

Ajánljuk

European Schoolnet Academy Ingyenes online tanfolyamok tanároknak
School Education Gateway Ingyenes tanfolyamok és sok más tanárok számára
ENABLE pilot Program iskoláknak a bullying ellen
eBiztonság Minősítés Minősítési rendszer oktatási intézményeknek