Az inkvizíció története
Farkas Zoltán
2005/04/24 21:35
5984 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.
Az írás az egyház történetének talán legvitatottabb epizódjának, az inkvizíciónak elõzményeivel, kialakulásával és működésével foglalkozik. A leírtak a keresztenység elterjedésétõl a XIV. sz. elejéig tartó folyamatot mutatják be Nyugat-Európára vonatkozóan.

Elõzmények

Az események szálát valahol a Római Birodalom korában kell felvenni. A negyedik századra a Birodalomban megszűnik a központilag irányított keresztényüldözés, melynek eszközei (pl. a keresztényekkel szemben felhozott vádak: orgiák tartása összejöveteleiken, melynek során gyermekeket áldoznak, majd elfogyasztják õket, paráználkodnak stb.) sokban hasonlítanak az eretnekek elleni harcban használtakra.

A kereszténység államvallássá válása után, a megújúlt helyzetben nagy vita alakult ki a keresztény teoretikusok között, hogy milyen eszközökkel léphet fel az egyház az eretnekekkel szemben. Szent Jeromos /331-429/ végsõ esetben az eretnekek kivégzését is elfogadhatónak tartotta, mint utolsó eshetõséget arra, hogy megmentsék azok lelkét az örök kárhozattól. Hasonló véleményen volt a Pirenneusi-félszigeten Sevillai Szent Izodór /† 636/, egy másik nagy patrisztikus teológus és "egyházatya". I. Leó pápa /† 461/ volt pedig az elsõ pápa, aki arra kérte a világi hatóságokat, hogy fizikai erőszakkal lépjenek fel az eretnekséggel szemben. Velük szemben Szent Ágoston /354-430/ ellenezte az eretnekek fizikai megsemmisítését, mert azt nem tartotta összeegyeztethetõnek a keresztényi szeretettel. Egyébként az elsõ eretnekkivégzésrõl 385-bõl van adatunk.

E korban és körülbelül a XI. századig a hitviták fõleg keleten folytak, s az eretnekmozgalmak is itt alakultak ki, általában az egyházon belül valamilyen dogmatikai kérdés nyomán. Nyugaton 476 után az eretnekeket csak szórványosan üldözik, inkább a békés egymás mellett élés a jellemzõ.

Eretnemozgalmak Nyugaton és az elsõ fellépések velük szemben

Szent Domonkos prédikál

Az eretnekmozgalmak újabb üldözése a Cluny-reformok segítségével megerõsödõ egyház fellépésével veszi kezdetét a XI. században. A gregoriánus mozgalommal a pápai hatalom egyre inkább megizmosodott, s ez lehetõvé tette a katolikus egyház központosítását, s az eretnekek elleni egyre hatékonyabb fellépést.

Az elsõ kivégzések 1022-ben Orleans-ban és 1034-ben Milánóban történtek. Az elõbbi esetben az orleans-i társkáptalan néhány kanonokját vádolták eretnek nézetekkel. A vád szerint nem fogadtak el néhány keresztény dogmát: pl. Krisztus feltámadását és a szentek, fõleg Szűz Mária kultuszát. Emellett valószínűleg misztikusok voltak, hitték, hogy a Szentlélek bennük lakozik. Ennek ellenére a XI. században nem volt még nagyon elterjedt - ha volt is rá példa -, hogy az egyház kezdeményezte volna a kivégzéseket.

Ezen kívül számos lokális eretnekmozgalom létezett. Ezekrõl általánosan elmondható, hogy nem tartották tiszteletben Szent Mária Kultuszát, nem tisztelik a szenteket, elvetették az egyház hierarchikus szerkezetét, s gyakran az õsegyházi vizonyok (szegénység, fényűzés- és hierarchiamentesség) visszaállítására törekedtek. Ilyen volt a milánói "pataria-mozgalom" is, melyet ugyan a pápaság felhasznált a császárság ellen vívott harcában, de késõbb üldözte azt. Az egyházon belül is megjelennek teoretikusok, akik reformokat próbálnak elérni az egyházban. A legjobb példa talán Pierre Abelard /1079-1149/. Õ állandó vitában állott a kor legtekintélyesebb pápapárti teoretikusával, Clairvaux-i Szent Bernáttal, amely végül is Abelard kolostorba zárását eredményezte. Clairvaux-i Bernát sem tartotta igazán elfogadhatónak az eretnekek fizikai megsemmisítését, de végsõ esetben alkalmazhatónak tartotta azt.

Az 1140-es évektõl tudunk dualista eretnekségek létezésérõl, melyek gyorsan elterjedtek Dél-Franciaországban, Észak-Itáliában, s Németországban. Ezeknek kapcsolata nem bizonyítható a Balkánon a X. században rohamosan terjedõ szintén dualista nézeteket valló bogumil eretnekséggel. Más jellegű eretnekség volt az 1173-ban induló valdens mozgalom. Ennek fõ célkitűzései szinte majdnem mindenben megegyeztek az alig harminc évvel késõbb megjelenõ Szent Ferenc nézeteivel, mégis egyházi pályafutásuk teljességgel eltért egymástól. Ugyanis az 1179-es III. Lateráni, XI. egyetemes zsinat korlátozta tevékenységüket és 1181-ben végleg kiközösítik õket, végül 1184-ben véglegesen eretnekké nyilvánítják a mozgalmat.

Egyébként az 1179-es Lateráni zsinat hozott elõször általános és egyetemes határozatokat az eretnekekkel szemben: az eretnekeket minden katolikusnak kerülnie kell és az eretnekeket kiközösítik mindazokkal együtt, akik támogatják õket.Az 1184-es veronai helyi zsinathoz kapcsolódva III. Luciusz pápa adott ki egy bullát Ad abdendam... kezdettel, melyet I. (Barbarossa) Frigyes (1152-1190) császár is támogatott. Ebben ismételten kiközösíti az eretnekeket, valamint kifejti, hogy ha egy eretnek nem vonja vissza nézeteit, akkor át kell õt adni a világi hatóságoknak ítélkezés végett. Ezenkívül utasította a püspököket, hogy utasítsák ki õket egyházmegyéikbõl, ítéljék el az eretnekeket és kobozzák el vagyonukat, valamint tisztítsák meg a katolikus temetõket az eretnekséggel gyanúsíthatók földi maradványaitól.

Világi törvényhozók közül elõször II. Péter, Aragónia királya rendeli el 1197-ben, hogy az eretnekeket halálos ítélet esetén élve, máglyán kell kivégezni. Ez az eljárásmód természetesen eddig sem volt ismeretlen, de ezután kezdi meg "hódító útját" Nyugat-Európában.

Az inkvizició megjelenése és intézményesülése

1. Az inkvizíciót létrehozó döntések, bullák, zsinatok

III. Ince (1198-1216) pápa alatt intézményesült az inkvizíció, mely ekkorra átmegy a pápák központosított irányításába. Ennek elsõ megnyilvánulása, mikor III. Ince meghirdeti az albigens eretnekség dél-franciaországi bázisa elleni keresztes hadjáratát (1209-1229). Más vélemény szerint IX. Gergely alatt (1227-1241) történik ez az intézményesülés.

Véleményem szerint inkább az elsõ állítás az igaz, fõként az 1215-ös IV. Lateráni, XII. Egyetemes zsinat határozatainak tükrében állítom ezt. Ezen a zsinaton III. Ince elnökletével számos egyetemes határozatot hoztak az eretnekek kérdésében. Kiközösítettek és egyházi átokkal súlytottak minden eretneket. Az ítélet végrehajtásának céljából az eretnekeket át kellett adni a világi hatóságoknak és minden vagyonukat el kellett kobozni. Az eretnekgyanúsakat is kiátkozták, s azoknak egy évet adtak, hogy ártatlanságukat bebizonyítsák (tehát nem a vádlónak kellett bizonyítani a bűnösséget, hanem a vádlottnak ártatlanságát !), ha ezt nem tették meg, automatikusan eretnekké nyílvánították és megindították az inkvizíciós eljárást vele szemben. A világi hatalmasságokat is kötelezték az eretnekek elleni fellépésre, s ha erre nem hajlandók, akkor egy éven belül interdiktummal súlytandók. Akik az eretnekek ellen vesznek részt keresztes hadjáratban (pl. a dél-franciaországi hadjárat), ugyanolyan bűnbocsánatban és túlvilági "jutalomban" részesülnek, mint akik a Szentföldön harcolnak.

Az eretnekeket megfosztották minden joguktól, és alkalmatlanná nyílvánították õket mindenfajta hivatal viselésére. Az engedély nélkül prédikálókat kiközösítették. Minden püspököt, érseket köteleztek, hogy egyházmegyéjükben fellépjenek az eretnekekkel szemben, ha ezt nem teszik: kiközösítés vár rájuk. Az albigensek elleni hadjárat folytatása mellett foglalnak állást. 1224-ben II. Frigyes birodalmi törvénnyé teszi ezeket a határozatokat a Padovai Ediktumban, s ezzel minden világinak is kötelességévé vált az eretnekek üldözése. S ezt 1231-ben ismételten megerõsíti egy egyezségben a pápa és a császár.

Az inkvizíció megerõsösítését szolgálta az is, hogy az 1216-ban létrejött Domonkos, illetve Ferences rendet a pápák megbízták annak irányításával, s így a helyi egyházi képviselõk kezébõl az inkvizíciós eljárások irányítása a pápai udvar központi irányításába ment át. A két rend között rövid ideig harc dúlt az inkvizíciós ügyekben eljáró legátusi címért, ezt végül is a domonkosok nyerték el, bár a késõbbiekben is találkozunk ferences inkvizítorokkal /pl. Kapisztrán János a XV. században/.Az inkvizíció egyre inkább terjedt és radikalizálódott Nyugat-Európában. Ezt mutatják az albigensek elleni keresztes hadjárat lezárulásakor tartott 1229-es toulouse-i helyi zsinaton hozott döntések is. Itt utasítják a püspököket, hogy minden egyházmegyébe legalább egy inkvizítort állítsanak, s hogy az önként jelenkezett és megbánást tanusító eretnekeket üldözzék el megyéjükbõl. Az eretnekeket kötelezték megkülönböztetõ jelzés viselésére, ezenkívül minden 14 évnél idõsebb férfi, illetve 12 éves nõnek hűségesküt kellett tennie a katolikus egyházra és mindenkinek minimum évi háromszori gyónást írtak elõ, aki ezt nem teljesítette, az automatikusan eretneknek vagy eretnekgyanúsnak nyilvánítatott, valamint a hívõknek megtiltották a Biblia birtoklását.

Az elsõ olyan inkvizítor, aki nagy mértékben és jelentõsen fejtette ki munkáját és akiről források is állnak rendelkezésünkre, az Marburgi Konrád volt, aki 1231-1233-ig volt pápai legátus Németországban. Conrad Torso és Johannes barát segítségével igen szigorúan és kegyetlenül próbált leszámolni az eretnekséggel. Mikor tevékenységét kiterjesztette a fõurakra is, egy bevádolt arisztokrata rokonai meggyilkolják, sõt a gyilkosait a Frankfurti Birodalmi Gyűlés fel is mentette. Erre a pápa, IX. Gergely, az inkvizíció lelkes híve, 1233-ban kiadott bulláiban még figyelmesebb és súlyosabb fellépésre biztatja és kötelezi inkvizítorait. Az elsõ bulla a Vox in Roma, melyben megjelennek a már említett klasszikus vádak az eretnekekkel szemben , a második az Ille humanis generi kezdetű, ebben korlátlan hatalommal ruházza fel inkvizíciós eljárás során a Franciaországban tevékenykedõ domonkosokat, s végül a Licet ad capiendos-ként számon tartott bullában irányelveket próbál adni ezen dominikánusokank az eretnekekkel vívott harchoz.

Az inkvizíciós pereknél tarott kihallgatások során gondot okozott az inkvizítoroknak, hogy egyházi személy nem vehetett részt a kínvallatásokon. Ezen segített IV. Ince pápa, mikor felhatalmazta az inkvizítorokat, hogy egymást és segédeiket bármikor bűnbocsánatban részesítsék, s ezzel megoldódott a kihallgatások problémája. Ugyancsak IV. Ince 1252-ben kiad egy bullát, Ad extirpanda kezdettel, mely minden egyházmegyét arra kötelez, hogy állítson fel egy inkvizíciós törvényszéket, melyben világi és egyházi személyek foglalnak helyet, valamint engedélyezi a kínvallatást a kihallgatások során.A XIII. század második felére nagyon megnõ a perekkel kapcsolatos feladatok száma, ezért IV. Orbán (1261-1264), hogy a pápák leterheltségét csökkentse, létrehozza a fõinkvizítor posztját. Ám mivel ez a cím túl sok hatalommal járt a bíborosok véleménye szerint (pl. III. Miklós (1277-1280) is errõl a posztról lett pápa), ezt a hivatalt megszüntették, s csak egyszer, a XIV. század közepén újították fel egy rövid idõre. Helyette III. Pál megteremti 1542-ben a Szent Kongregációt, mely igaz, megváltozott formában, de a mai napig létezik. Feladata volt az inkvizíció irányítása, a tiltott könyvek (Index) és eszmék listájának megállapítása. 1265-tõl az inkvizíciós bíróság tagjait inkvizítoroknak címzik a hivatalos iratokban is. Autodafé

2. Eredete, eljárásmódja, felépítése

Az inkvizíciós perek megjelenésének, s ily nagy arányú elterjedésének egyik oka az volt, hogy a XII-XIII. századra egyébként is már széles körben alkalmazták az élet minden terén a vitás ügyek elintézésére a jogi utat. Ekorra már sok, jól képzett jogi végzettségű ember állt rendelkezésre, ugyanis egyre több jogi fakultáns keletkezett szerte Nyugat-Európában az egyetemeken. Az inkvizíció az inkvizíciós eljárásból kapta a nevét - s nem fordítva, mint sokan tévesen hiszik -, és már a római jogban is ismert fogalom volt. Három eljárást különböztettek meg a középkorban. Az elsõ az ún. accusatio.

Ez magánvádas eljárás, mikor is a sértett, vagy annak rokona, esetleg hűbérura tesz feljelentést, s õ lesz a vádló, a bíróság csak dönt az ügyben, tehát passzív szerepet játszik. A bíróság azonban hozhat olyan döntést is, melynek során a felperest párpajra kötelezik az alperessel, hogy így döntsék el a bűnösség kérdését, mintegy istenítélet gyanánt. Ha a bíróság ártatlannak ítéli a vádlottat, akkor az becsületsértésért ugyancsak elégtételt kérhetett a vádlótól. Az ilyen kockázat elkerülése érdekében kezdik el alkalmazni a XII. századtól a második eljárást, az ún. denunciatio-t az egyházi bíróságokon. Itt, ha valaki nem akar magánvádlóként fellépni, akkor a vádat helyette egy hivatalos szerv viszi. S végül a harmadik eljárás volt az inquisitio, amelyet ugyancsak az egyházi bíróságokon kezdenek el alkalmazni, pontosabban itt újítják fel ezt a már az ókorban is alkalmazott eljárást. Itt mindenféleképpen valamilyen hivatalos szerv a vádló.

Egy inkvizíciós bíróság több tagból állt. Elsõsorban helyet foglalt benne az inkvizítor, aki lefolytatta az egész eljárást. Õ helyetteseket (comissarius, vicarius) nevezhetett ki maga mellé, akik segítették az információgyűjtésben és az eljárás lefolytatásában. Azonkívül a helyi püspök, aki azonban az inkvizítor alatt állt. Világi személyek is voltak, például jegyzõk, hatósági tanúk, orvos, hóhér. Igen fontos szerepet töltöttek be a felsõfokú jogi végzettséggel rendelkezõ kvalifikátorok, akik egyaránt lehettek világi, illetve egyházi személyek. Az õ feladatuk volt eldönteni a nekik átadott rövidített és a személyes adatoktól megfosztott jelentésekbõl, hogy lehet-e vádat emelni a gyanúsított-tal szemben. Az eljárást segítették az ún. "rokonok", akik a besugókat, vagy a támogatókat jelentették. Vallomástétel

Az inkvizíció általában úgy járt el, hogy egy legátust neveztek ki egy adott területre. Õ jó elõre értesítette e terület elõkelõit, hogy mikor érkezik, s felszólította õket, hogy egy adott napra hívják össze a terület lakosságát. Aki nem jelent meg, azt potenciális eretneknek nyilvánították. Ezen a gyűlésen az inkvizítor dörgedelmes beszédet tartott általában pompázatos külsõségek közt, melyben ecsetelte az eretnekek vétkeit, és felszólított mindenkit, hogy jelentse fel az eretnekgyanús személyeket, meghatározott ideig tartó bűnbocsánatot ígérve a feljelentõknek.

Ezután a feljelentések alapján megkezdõdött az elõzetes vizsgálódás, mikor is minél több információt próbáltak begyűjteni a gyanús személyekrõl. Ezeket az információkat írásban (!) adták át, a már említett módon a kvalifikátoroknak. Miután õk döntöttek, következett a letartóztatás, mely vagy beidézés útján vagy elfogás útján valósult meg.

A letartóztatást követte a kihallgatás. Mivel a letartóztatás idõtartama nem volt meghatározva, ez a fázis akár évtizedekik elhúzódhatott, tehát nem volt vizsgálati határidõ, ahogy például a tanúkkal való szembesítés is ismeretlen volt. Külön sajátossága volt az inkvizíció kihallgatásainak, hogy a vádlottnak önmaga ellen is tanúskodnia kellett, ami ellentmond a bevett szokásoknak és jognak. A kínvallatás engedélyezett volt mind a vádló, mind a tanúk esetében. Az 1311-es bécsi egyetemes zsinaton hozott döntés értelmében ezt szabályozzák és korlátozó intézkedéseket vezetnek be: a kínvallatást a püspöknek engedélyezi kell, s kínvallatást csak egyszer és "mérsékelt eszközökkel" lehet végezni.

Azonban ez a szabályozás csak a vádlottakra terjedt ki. Az inkvizítorok ezt a határozatot úgy játszották ki, hogy a vádlottat egy másik per tanújának nevezték ki, valamint a kínzásokat nem hagyták abba, hanem csak "szüneteltették". A kínvallatáson tett vallomást a vallatottnak minden esetben 24 órán belül meg kellett erõsíteni, mikor is nem állhatott fizikai befolyás alatt. A nem terhelõ tanúvallomásokat nem vették figyelembe. Terhelõ tanúvallomást csak akkor érvénytelenítettek, ha bizonyítható volt a személyes ellentét a tanú és a vádlott közt.

Mikor kellõ mennyiségű terhelõ bizonyíték és vallomás állt az inkvizítor rendelkezésére, következett a tárgyalás, valamint az ítélethozatal. Általánosan jellemzõ, hogy védõügyvéd sohasem volt, vagy például, mint Spanyolországban, azt a bíróság rendelte ki, és az inkvizíciótól nyerte javadalmazását. Ha felmentõ ítélet született, attól még késõbb eretnekségért ugyanúgy gyanúsítható volt a perbe fogott. Az ítéletek általában vagyonelkobzással jártak, valamint a vádlott családjának megbélyegzésével. Kínzóeszközök Halottak fölött is ítélkeztek, akkor is, ha az eljárás alatt hunyt el az illetõ, s akkor is, ha már régen halott volt. Az ítéleteket súlyosságuk mértéke alapján négy csoportra lehet osztani. Az elsõ az epitímia /egyházi büntetés/, ennek leggyakoribb fajtái: imádság, templomok látogatása, böjt, egyházi szertartás, zarándoklat, ostorozás, megszégyenítés. A második a börtönbüntetés, mely lehetett közönséges vagy szigorított.

Ennél súlyosabb volt a harmadik csoport, a gályarabság. Míg végül a negyedik az egyházból való kiközösítés, az ún. "szabadon engedés" volt, mely egyet jelkentett a halálos ítélettel. Amnesztiát soha sem adtak, sõt az esetleges szabadon engedéskor sem tekintették megszűntnek a vádat. Az epitímia során kirótt penitenciák is jóval súlyosabbak voltak a megszokottnál, szinte teljesíthetetlenek, sõt sokszor menet közben emelték azokat.

Ezt követte a nyilvános ítélethirdetés, az autodafé és a kivégzések végrehajtása. Ezek egy nagyon fényes egyházi ünnepség keretei közt zajlottak, általában valamilyen egyházi ünnepnapon. A nagy tömeg elõtt tartott ítéletkihirdetést követte az autodafé, mikor is a bűnbánó eretnekek hűséget esküdtek az egyháznak, s megbánták vétkeiket. Az egyház leginkább erre törekedett, s nem a kivégzésre, mert ennek volt leginkább propagandaértéke, míg a kivégzés inkább elrettentõ erõvel bírt. Végül következtek az "egyházból szabadon engedettek", akiket átadtak a világi hatóságnak, amely végrehajtotta a halálos ítéletet, általában máglyán. A kivégzésben segíthettek a "rokonok", s az erre méltó hű katolikusok.

Az eretnekek sokszor átálltak és segítették az inkvizíció tevékenységét, sõt, volt arra példa, hogy a bíróság tagjai lettek, például Raimond Peyre, Bernard de la Garigue, akik inkvizítori tevékenységet folytattak. Az inkvizítorok tankönyvekbõl tanulhatták mesterségüket, s támaszkodhattak azok útmutatásaira. A legjelentõsebb kézikönyvek: Bernard Gui: Practica inquisitorum /Az inkvizíció gyakorlata, 1323/, Nicolas Eymerich: Directorium inquisitorum /Az inkvizítorok vezetõje/, Bernard de Como: Lucerum inquisitorum /Az inkvizítorok lámpása/.

3. Languedoc

Az inkvizíciós eljárásokról a legtöbb forrás Languedocból maradt fenn, s ezért választottam épp e terület tárgyalását. Languedoc Franciaország déli része, mely a Rhone-tól a Pirenneusig terjedt. Névlegesen a francia király fennhatósága alá tartozott, a gyakorlatban azonban autonómiát élvezett. A XII. századtól erõsödnek meg az eretnek mozgalmak, fõleg a katharok, a valdensek nem töltöttek be jelentõs szerepet, sõt az eretnekeket támogatták a helyi nemesek és a városok is.

Az erre a területre irányuló keresztes hadjárat (1209-1229), melyben fõként észak-franciaországiak vettek részt, megszüntette a terület gyakorlati autonómiáját, s szervesebben betagozta a Francia Királyságba. A hadjárat hatalmas pusztítást vitt véghez, erre jó példa, hogy 1204-ben elpusztították Bréziers városát. A keresztes hadjárat során az inkvizíció jelentõs politikai hatalomra is szert tett e területen.

Languedocban két nagy inkvizíciós bíróságot hoztak létre: egyet Toulouse-ban, s egyet Carcassone-ban. Ezek működését segítette alkalmilag Carcassone-ban, Albi-ban és Pamiers-ban a hely püspöki inkvizíciós bíróság. Az inkvizíció leghevesebben 1230-1240-ig működött. A rend alapításától kezdve rendkívül erõs tevékenységet folytatattak itt a dominikánusok, hisz a rendalapító, Dominique de Guzmán is itt volt inkvizítor 1208-ban. A már említett Bernard Gui, a jeles inkvizíciós szakkönyvíró 1308-1323-ig fejtette itt ki tevékenységét. Ez idõ alatt 930 ítéletet hozott, melybõl 46 végzõdött megégetéssel.

Összegzés

Az inkvizíció rendkívül véres tevékenységet fejtett ki a tárgyalt korban, sõt igazán csak még a késõbbi korokban (XV-XVI. század) ért tevékenysége csúcsára. De azt le kell szögezni, hogy az inkvizíciónak sose volt célja az eretnekek megégetése, inkább arra törekedtek, hogy az eretnek megtagadja nézeteit, s hűséget esküdjön az Egyháznak.

Eszközei közül egyik sem volt újnak mondható, inkább ezen eszközök együttes felhasználása volt újdonság. Az eszközök közül kiemelkedik a börtönbüntetés széles körű alkalmazása, mely eddig ismeretlen volt mind egyházi, mind világi körökben, és az írásbeliség nagymérvű használata, ami nagy dokumentumgyűjteményekhez vezetett, melyeket alkalmaztak, akár jóval késõbbi ügyekben is. A XIV. századtól az inkvizíciót egyre inkább felhasználják a világi uralkodók központosító törekvéseiknél, erre jó példa IV. Fülöp francia király fellépése a templomosokkal szemben 1305-tõl. Az inkvizíciót területileg legkésõbb Portugáliában (1821) és Spanyolországban (1834) szüntetik csak meg.

Feldolgozások

  • Cohn, N.: Európa démonai, Bp. 1994
  • Grigulevics, I.R.: Az inkvizíció története, Bp. 1972
  • Kulcsár Zs.: Inkvizíció és boszorkánypörök, Bp. 1968
  • Given, J.: The inquisitors of Languedoc and the medieval technology of power, American Historical Rewiew, 94 /1989/

Forrás

  • Sz. Jónás Ilona: Egyetemes történeti szöveggyûjtemény /ETSZK/. Középkor, Bp. 1971
  • Graciaszkij, N. P. - Szkazkin, Sz. D.: Középkori történeti chrestomathia /KTCh/. II. köt. Bp. 1953.
  • Szántó K.: A katolikus egyház története. III. köt. Az egyház forrásai. Bp. 1987

Csatlakozz hozzánk!

Ajánljuk

European Schoolnet Academy Ingyenes online tanfolyamok tanároknak
School Education Gateway Ingyenes tanfolyamok és sok más tanárok számára
All you need is code Minden a kódolás tanulásához
eBiztonság Minősítés Minősítési rendszer oktatási intézményeknek