Az iszlám vallás
Farkas Zoltán
2005/04/25 21:21
5684 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.
Írásomban az iszlám teológiai, dogmatikai alapjait és azok fejlődését, alakulását, az iszlámban mindig is meglevő nézetkülönbségeket és az ezekből kifejlődő irányzatokat, iskolákat, szektákat mutatom be Mohamed korától a XV. sz-ig. Kutass tovább!

"1. Allah, a könyörületes és az irgalmas nevében
2. Dicsőség Allahnak, a teremtmények Urának,
3. könyörületesnek és az irgalmasnak,
4. aki az Ítélet Napját uralja!
5. Néked szolgálunk és hozzád fordulunk segítségért,
6. Vezess minket az egyenes úton.
7. Azoknak az útján, akik iránt kegyesnek mutatkoztál,
s ne azokén, akiket haragvásod sújt
sem a tévelygőkén."
/ 1.szúra, ford. Simon Róbert /
"Ha valaki Mohamedet imádja, Mohamed meghalt.
Ám ha Istent imádja, Mohamed él és nem fog meghalni."
/ Abu Bakr, In.Eliade III. (1996), 67 /

Az iszlám általános bemutatása

Az iszlám odaadást jelent, "... az emberek Allahhal szemben ... függési viszonyban vannak, Ő teremtette őket. Az embernek Allahhoz való helyes viszonya a feltétlen önátadás, az előtte való meghajlás, az önmaga alárendelése Allah akaratának: ez az iszlám" /Varga II. (1932), 440/. Az előzőekből két fontos jellemzője világlik meg az iszlámnak: Allah az egyetlen Isten, hisz az igazi feltétlen odaadás, függés csak egy transzcendens hatalommal szemben nyilvánulhat meg. Ez a hatalom korlátlan és oszthatatlan /Goldziher (1981), 787/. Ezért az iszlámban a legnagyobb bűn a sirk (társítás), amikor valaki megkérdőjelezi Isten hatalmának monoteista jellegét. A másik a szabad akarat elvének teljes tagadása, legalábbis kezdetekben. A szabad akaratot Szent Ágoston (354-430) fogalmazta meg, azt próbálta vele megmagyarázni, hogy ha Isten mindenható és feltétlenül igazságos, akkor miért van az, hogy az emberek nyomorognak vagy akár a pokolra is juthatnak. Ágoston szerint Isten megteremtette az embert, ha akarná, befolyásolhatná és irányíthatná mindennapjainkat, de ezt ő minden ember szabad akaratára bízta, ami nem tévedhetetlen, és ez az oka nyomorúságának. /Ez a kis kitérő a későbbiekben nyer igazi jelentőséget./ Tehát az iszlámban nincs szabad akarat, legalábbis Mohamed még nem hirdeti. Az Isten mindenhatóságáról számol be, aki azonban jószándékú, türelmes, s mindenkinek megbocsát, aki megérdemli: "Messze terjed az ő trónusa az ég és a föld felett és nem terhes neki magatartásunk"/ 2.szúra, 256. vers In: Glasenapp (1987), 394/.
Ez a türelmesség kiterjed más monoteista vallás hívőire is (zsidókra, keresztényekre), hisz Mohamed meg volt róla győződve, hogy azok is Allahot imádják, csak elkorcsosultak hitükben /ld. Ábrahám vallásfogalma/. Az iszlám türelmes irányukban, feltéve ha azok megfizetik a dzsirját (fejadót), melynek fejében a nem muzulmánok is védelemben részesülnek, és szabadon gyakorolhatják vallásukat. Az iszlám térítő vallás ugyan, de nem olyan erőszakosan, mint a kereszténység. "Nincs kényszer a hitben" /2.szúra, 257.vers/. A türelmesség nemcsak a máshitűekre terjed ki, hanem a sohasem egységes szemléletű iszlámon belüli nézetkülönbségekre is. Az iszlámban - feltéve, hogy a sikr bűnét nem követi el - sok mindent vallhat valaki anélkül, hogy nézetei miatt veszélyben forogna élete. Az inkviziciószerűség, a mihna csak igen rövid időre jelent meg a IX. században /Glasenapp (1987), 392/. Ezért is alakulhatott ki annyi iskola, irányzat, és működhetett szabadon egymás mellett szerte a birodalomban. Ennek a türelmességnek alapja az idzsma, az iszlám központi fogalma. Az idzsma egy konszenzus, ami az iszlám egészére kiterjed, "... nem annyira az a döntő az iszlám vallási jelenségének helyes megítélése során, hogy mit mond a Korán és a hagyomány, hanem hogy ezek kijelentéseit és értelmét a közösség hogyan értelmezi" / Goldziher (1981), 804/.Azaz olyan tétel, amelyet a tudósok vagy a széles közvélemény egyaránt elfogad.
A más vallásokkal szembeni türelemnek látszólag ellentmond a dzsihád, mely kezdetben valóban térítő, illetve a meg nem térőket elpusztító szándékkal indult, amikor az Arab-félszigetet és ezzel az arabságot egyesítette, azonban később inkább zsákmányszerző és hódító jelleget öltött. Ettől kezdve nem cél "az igaz hitre" való áttérítés, mivel így az állam elesne "a hitetlenekre" kirótt fejadótól.
Fontos szerepet tölt be az iszlámban a jámborság és a "felebaráti szeretet" (takva al kalub: a szív jámborsága, kalb szalím: tökéletes szív, ihlász: a szív zavartalan tisztasága) /Goldziher (1912), 20-21/. "A jámborság az, ha valaki hisz Allahban, ... , s aki javait - bármily kedvesek is azok néki - odaadja rokonaiknak, az árváknak, a szegényeknek, az útonjáróknak, a koldusoknak, ... " /2.szúra, 177.vers/.
Az iszlám eschatalogikus jellegű, tehát a kinyilatkoztatott Szent Könyv, a Korán nem az evilági életet mutatja be kimerítően, hanem a Végítéletet, az Utolsó Nap eljövetelét hírdeti, ez fő problematikája. "Az, akinek az írása a jobbjába adatik, annak könnyű lesz számvetése... Akinek azonban az írás a háta mögé adatik, az pusztulásért esedezik, és a Pokol tüzében ég " /84.szúra, 1-12.vers/. Az iszlám orphikus eszméket vall abban, hogy a földi lét, az immanencia sötét és nyomorúságos, ezért nem érdemel sok figyelmet, a hívőnek a Paradicsomra kell koncentrálnia, aszerint kell élnie, hogy eljusson oda.
Mohamed kísérői Ezeket a nézeteket foglalja magába az iszlám öt alappillére, a hívő öt kötelessége:

1. Hitvallás (saháda), hogy egyetlen Isten van, és Mohamed az ő prófétája. Ez a legfontosabb pont, ettől eltérni nem szabad, ennek tagadása a sirk, a legfőbb bűn, mely eretnekségnek számít.
2. Az istentisztelet rítusai (szalát): virrasztás (vigília), recitáció, térdhajlítás, leborulás. Ezek a külsőségek keleti keresztény hatásra alakultak ki, az istentisztelet napja vasárnap vagy szombat helyett péntek. E napon csak az istentisztelet idejére tiltották a világi cselekedetek végzését, szemben a zsidósággal vagy a kereszténységgel, ahol az egész nap tiltott.
3. Alamizsnaadás (zakát). A kezdetben szabad, mindenki által önként meghatározott és önként adott összeg, később kötött mértékű állami adó.
4. Böjt (szaum). Zsidó eredetű, kezdetben az év első hónapjának 10. napja (a zsidó engesztelő böjt), majd a judaizmussal való szembefordulás után a Ramadán, tehát a mozgó holdév 9. hónapja.
5. Zarándoklás Mekkába (haddzs) a Kába-kőhöz, "Isten házához". Ez is zsidó hatás, hisz náluk a jeruzsálemi Salamon-templomban elhelyezett Frigyládában lakott Jahve. /Goldziher (1912), 15/.

Megfigyelhető az iszlámban a zsidó, keresztény, hellenisztikus, indiai, régi arab szokások hatása, de ez a vallás azoknál egyszerűbb és érthetőbb. Nem hoz létre egyházat és papságot, mint a kereszténység, nincsen szüksége szentélyekre, az istentisztelet bárhol elvégezhető. Az ima egyaránt érvényes a sivatagban vagy a mecsetben, Allah minden igaz hitűt meghallgat. Ez fontos jellemzője az iszlámnak, hisz a nomadizáló beduinok nem építtethetnek mindenütt mecsetet, ahol megtelepednek /Eliade III. (1996), 69/.

Vallási törvények és a dogmatika

A hódításokkal hatalmas területen elterjedt iszlámot minden irányból új eszmeáramlatok érték. Az iszlám dogmatikára a hellenisztikus gondolkodás, a törvénykezésre a római jog, az államszervezetre a perzsa állameszmék, a miszticizmusára az újplatonikus éa az ind gondolatok hatottak /Goldziher (1912), 3/.
A római jog hatására kialakult a vallástörvények rendszere. Ezek a törvények határozták meg, s határozzák meg nagyrészt ma is a mindennapi életet, alapjuk a Korán és a Hadísz. (A muzulmánoknál nincsenek európai értelemben vett polgári törvények, csak vallástörvények.) A vallástörvények tudománya (fih) Mohamed halála után nem sokkal már kialakult. Jól képzett jogtudósok vizsgálták a Koránt és illették kritikával a Hadíszt, ezzel mintegy kanonizálva azokat. A fih egymásnak eltérő irányzatú képviselői azonban elméleteik alátámasztására akár új hadíszokat is teremtettek, ezt Mohamed szavaival vélték igazolva látni: "Ami jót vala mondanak, azt én magam mondtam" /Goldziher (1912), 49/. A fih az Abbászidák alatt az államérdekek kiszolgálójává, a teokratikus hatalom megalapozójává vált. Ekkor lesz a törvény államérdekből, ami a Próféta és az Omajjádák alatt volt, központi államüggyé. A vallástörvények áthatották az élet minden területét, de nem az élet megnehezítését szolgálták: "Tudomány az, ha megengedünk, korlátozásoknak bárki könnyen találja módját" - mondta Szufján al-Tauri, a jeles jogtudós /Goldziher (1912), 64/.
Az eltérő jogértelmezések következménye a madzsáhib, tehát a különféle irányzatok, rítusok megléte. (Ezek nem szekták!) Az irányzatok, habár módfelett különböző nézeteket vallottak, elismerték egymást, mint akik ugyanazon alapszövegből, a Koránból indultak ki. A mai napig is meglévő négy irányzat:

1. Sáfihita (Afrikában terjedt el)
2. Anaszita (Törökország)
3. Halefita (Közép-Ázsia, India; ez a legelterjedtebb)
4. Hanbalita (szétszórva; ez a legtürelmetlenebb és a legradikálisabb, nem annyira népszerű)

Eltértek egymástól például a szesztilalom mértékének meghatározásában, a nősülés kötelezővé tételében vallott nézeteik.
Egy bizonyos idő múlva a kanonikus szövegeket már szőrszálhasogató módon elemezték, senkit sem érdeklő kérdéseket tettek fel, például: "Mily örökösödési jog illet meg egy ötödízigleni ősatyát egy gyermektelenül elhalt ötödízű unoka hagyatékával szemben?" /Goldziher (1912), 73/. A vallásjogtudósok elszakadtak a társadalom széles rétegétől, és kizárólag az uralkodói udvarokban fitogtatták éles elméjüket. Velük szemben lép fel majd a szúfizmus, de erről majd később. Korán Iszlám harcosok Az iszlám dogmatikájának kialakulása elengedhetetlen szükségszerűség volt, mivel az iszlám világvallássá növekedésével szerkezetet, rendszert kellett neki teremteni, és meg kellett védeni fennsőbbségét a vallási vitákban. Ez a Próféta halála után kb. két évszázadot vett igénybe. A Koránt kanonizálták, és a benne lévő ellentmondásokat megpróbálták feloldani. Az első fontos vita a hit és a cselekedet közötti kapcsolat milyensége körül alakult ki. Három eltérő irányzat alakult ki.

1. A murdzsia (halogatók) irányzat szerint a hit a fontos és nem a cselekedet, s ezek milyenségét majd Isten dönti el a Végítéletkor. Tagadták az igaz hit fokozatainak létét, a hit szerintük nem mennyiségi kérdés. Ez volt a legmérsékeltebb irányzat, az Omajjádák hódító világias jellegű politikájuk miatt őket támogatták.
2. Halidák (jámborok) azon a véleményen voltak, hogy az állam teokratikus jellegű, igy csak igaz cselekedeteket végző emberek irányíthatják Isten akaratából, és erre csak a Próféta leszármazottai képesek.
3. Karasidzsiták azt vallották, hogy a cselekedetek meghatározzák a hit milyenségét, aki bűnt követ el, azt ki kell zárni a vallásból. Ez utóbbi két irányzat szemben állt az Omajjádákkal, mert azok szerintük bűnben kormányoznak.
A másik probléma a szabad akarat kérdése ( ld. 2. fejezet ), amely nyugati hatásra merült fel a VII. században. Két nézet állt szemben egymással: a kadariták és a dzsabriták.
Az előbbiek a kadar, sorsmeghatározás szóból kapták nevüket, ők elismerik a szabad akaratot. Az utóbbiak a dzsabr, a vak kényszerűség hívei voltak, és tagadták a szabad akarat létét. Ez utóbbi felfogás főleg a széles tömegek között volt elterjedt, és őket támogatta a hatalom is, hiszen a predesztináció az ő uralmukat támasztotta alá, azt mintegy Isten által elrendeltnek beállítva. Ezen viták közben alakult ki az iszlám teológia, a kalám (eredeti jelentése beszéd, tárgyalás). Ez filozófiai alapokra próbálta helyezni az iszlámot, hogy megerősítse azt a külső hatásokkal, főleg az arisztotelészi tanokkal szemben. A kalam legelső irányzata a mutazilita volt. Ők behozzák a vallásba az értelem (akl) fogalmát, mintegy racionális alapokra helyezték azt. Isten feltétlen igazságos szerintük, ezért nem lehet oly önkényes, hogy tiltsa a szabad akaratot. Szélsőségesen monoteista nézőpontot vettek föl, Isten egy, egyetlen, változatlan, teremtő, tevékeny és gondviselő. Allah igazságossága oly mértékű, hogy az már korlátokat jelent számára, így nem lehet mindenható. A Prófétát el kellett küldenie, meg kellett nyilatkoznia, mivel feltétlen igazságossága okán az Istennek célszerűen kell cselekednie az ember boldogsága érdekében, sőt az ember Földön elszenvedett sérelmeiért kárpótlást (alivad) kell nyújtania. Az embert korlátlan akaratszabadság illeti meg /Goldziher (l9l2), 108/. Etikájukban is szembeszállnak az orthodoxok mindenható Isten-felfogásával, akik a jó-rossz eldöntését Istenre bízták (engedett - tiltott), ehelyett itt is az értelemre támaszkodtak. A ráció az abszolút jóhoz, az igazságoshoz hasonlítja a cselekedetek értékét és nem Istenhez. Egyistenhitükben tagadják Allah bárminemű antropomorf jellegének meglétét, amit az ortodoxok hirdettek, sőt a Korán és a Hadísz azon fejezeteit is hamisnak ítélték, amelyek ezt hirdetik. Istennek nincsenek attribútumai, mert Isten Egy.
A X. századtól létrejött még két irányzat, a máturida és az asarida (neveiket alapítóikról kapták), melyek valamelyest áthidalták az ortodoxok és a mutaziliták közötti űrt. Az attributum-vita végülis az inkvizicióig fajult, abban a kérdésben, hogy Isten kinyilatkoztatása (a Bibliában Ige, görögül Logosz) és így a Korán örök-e vagy sem. Ekkor a mutaziliták voltak hatalmon, és azt vallották, hogy "a ki nem mutazilita, az nem mondható hívőnek" /Goldziher (1912), 123/. Túlzott racionalizmusukban a köznépet már nem tekintették hívőnek, sőt a dzsihádot az arabokra is ki akarták terjeszteni. Ők voltak az első igazi vallási fanatikusok az iszlámban. A XI. századtól a már említett asarida irányzat került hatalomra. Ennek alapítója Abu Hasszan al-Asari eredetileg mutazilita volt, majd élesen szembefordult azzal. Irányzata később mégis közvetítő szerepet játszott az ortodoxok és a mutaziliták között. Kedvezményeket tett a népi hiedelmek irányába, mikor elismerte Isten antropomorf jellegét, de kikötötték, hogy annak testrészei mások, mint az emberéi. Szembeszállt ugyan a túlzott racionalizmussal, de megköveteli híveitől a nazart, Isten elmélkedés útján való keresését, és elítéli a vak hitet (taklid). Kevéssé volt kritikus a Koránnal és a Hadísszal. Megtagadták az arisztotelészi filozófia szerepét a vallásban, és ezzel az ortodoxiát támogatták /Goldziher (1912), 141/.

Szúfizmus, al-Gazáli

A szúfizmus az aszketizmusból alakult ki neoplatonikus hatásra. Az aszketizmus, a világtagadás az iszlám egyik legelőször kialakult nézete még a hidzra előtt született, később az iszlám mégse nézte jó szemmel terjedését. Pedig általános tendencia az eschatalogikus vallásoknál, hogy azok gyors terjedésével és az ebből fakadó gazdagodással sokan szembefordulnak és önsanyargató életmódot folytatnak. A Korán elég ellentmondó ebben a témában (is): "nincs szerzetesség az én vallásomban", mondatja valahol Mohameddel, holott másutt azt írja, hogy a Próféta igencsak tisztelte az aszkétákat, csak azok harc- és házasság-
ellenességével nem értett egyet. Az iszlám térhódításával együtt járó szíriai, babiloni, egyiptomi hatással már az Omajjádok alatt megjelentek Irakban az álidok, az első iszlám aszkéták, akik Isten áhítatos szolgálatának szentelték életüket, a világi dolgoktól - a harc kivételével - elfordultak, amely viszont szorosan hozzátartozott az iszlámhoz. Később léptek fel a nusszák, akik magukat fakírnak, azaz vagyontalannak nevezték. Túlzásba vitték az iszlám vallás- és erkölcstanát, sokszor böjtöltek, sőt nemegyszer vegetáriánus életmódot folytattak (indiai hatás), a liturgiát nem a naponta meghatározott időpontokban, hanem folyamatosan minél többször végezték, magukat teljesen az isteni gondviselésre bízták. Semmibevették az individuális szemléletet és az emberek véleményét /Goldziher (1912),159-161/. Ezek a jellemzők valószínűleg keresztény hatásra alakultak ki, a szerzetesektől vették át egyébként a darócruha viselésének szokását, melynek arab neve szúf, valószínűleg innen ered későbbi nevük, a szúfi is.

A szúfizmus a plótinoszi neoplatonikus és indiai elveket vallott:
"Tisztulj meg a Magad minden tulajdonságától
Hogy ragyogó mivoltodat tisztán szemlélhesd."
/ Dzsebál aldin Rúmi /
A szúfi teljesen kizárja a külvilágot, és kizárólag az Isten iránt érzett szerelemnek él, kinek fényétől megmárosodik. A szúfi létcélja az individuum feloldása Istenben, az Isten iránt érzett szerelem (mahabba) által. A szúfivá válás három szakasza Ibrahim ibn Adham szerint:"1. Lemondani a világról; 2. lemondani annak öröméről, hogy tudjuk, elhagytuk a világot; 3. oly teljesen átérezni: a világra semmi szükség, hogy többé rá se nézzünk" / Eliade III. (l996),106/.
A világi lét csak látszat, Isten a valóság. Mint minden irányzat az iszlámban, ők is megpróbálták tanításaikat a Korán és a Hadísz szövegeiből levezettetni. Ezért szerintük a Koránt nem szó szerint, hanem allegorikusan kell értelmezni. Vallották, hogy Mohamed nem mondott el mindent a földi halandóknak, hanem titkos tanításait Alira, szeretett unokaöccsére bízta (ez a gondolat a síitákra volt nagy hatással, ld 5.fejezet), Ali ezzel a szúfik pátriarchája lett. Ez a vélemény szembefordította őket az ortodoxokkal, akik szerint Mohamed semmilyen tudást nem zárt el az igaz hívők elől.
Indiai hatásra a szúfi misztika kibővül, a buddhista "nemes ösvény" eszméjével, amelyet tarika, út néven vesznek át. Ez az ember tökéletessé válásának lépcsőfokait határozza meg. Indiából veszik át az olvasó használatát is a IX.századtól. A 770-es évektől egyéb küklsőségeket vesznek fel, pl. kivonulnak a társadalomból és monostorokban, külön erre a célra épített házakban gyűlnek össze, hogy kontemplatív életet élhessenek.
A szúfizmus nem volt soha egységes (ez egyébként az iszlám általános jellemzője), kölső és belső hatások folyamatosan alakították. Eltérő irányzatai voltak a törvényes iszlámmal való kapcsolattartás tekintetében is: a) a nomisztikusok, tehát a törvénnyel élők; b) az anomisztikusok, tehát a törvény nélkül élők. A nomisztikus irányzat az inkvizíció hatására közeledett az ortodoxokhoz. Szembeszálltak a mutazilitákkal, mert szerintük Istent nem lehet spekuláció útján megismerni, hanem csak az intuíció vagy a szerelem segítségével. Az értelem helyére az érzelmet helyezték, és ebben az Isten iránti szerelemben akarták feloldani és így egyesíteni az összes vallást.

"Volt idő, midőn zokon vettem társamtól, ha az ő vallása nem volt közel az enyémhez;
Most azonban szívem befogad minden formát: legelőt a gazelláknak, kolostort a barátoknak,
Templom a bálványoknak, Kaba a zarándokoknak, a thórá táblái és a Korán szent könyve.
Egyedül a szeretet az én vallásom, s bármerre fordulnak nyerges állatjai, mindenütt csak ez az
én vallásom, az én hitem."
/Muhje aldin ibn Arabi/Az ortodoxok is közelettek a szúfizmus felé, e mozgalom legfőbb alakja al-Gazáli (megh.1111). Maga is jogtudós volt, de elfordult attól, és visszavonult a Nirám al-Mulk által alapított bagdadi akadémiai állásából. A vallástudományok újjáélesztése c. munkájával szembeszállt a kalám skolasztikájával és a fih szőrszálhasogatásával, és megszabadította ezektől az iszlámot. Helyükre a szúfita elveket emeli: a vallást mindenkinek egyénileg kell átélnie, az nem spekulációk tárgya. A vallásos élet központi motívumává az istenszeretetet tette. Munkássága elismeréseként az utókortól megkapta "a vallás életre ébresztője" (muhje aldin) jelzőt. A mutaziliták türelmetlenségével szemben a szúfiták türelmességét terjeszti el: "...aki a vallás alapjait vallja, az hívőnek ismerendő el, s a dogma, s a rítus részleteiben való eltérés ... nem elég ok arra, hogy valakit eretnekké (káfír) bélyegezzenek" /Goldziher (1912), 196/. Ez volt a szúfizmus legjelentősebb hatása az iszlám egészére. Al-Gazáli alatt nyerte el az iszlám vallás a mai formáját /Goldziher (1981), 819/.

A szekták

Az eddig ismertetett iskolák az iszlám különféle irányzatai voltak, de nem nevezhetjük őket szektáknak. Ellenben a két most következő iskola a szekta terminussal illethető, ezek főleg az elterjedtebb síitizmus harcos ellentétben állt, s mai is áll az ortodoxokkal, más néven szunnitákkal, mert egyes alapelvekben élesen elhatárolódnak egymástól.
A szektásodás alapja politikai ok volt: ki legyen Mohamed utóda, s egyáltalán mi, ki döntse el az utód személyét. Mikor megválasztják Abu Bakrt, e döntés következtében alakul ki a két új szekta /Goldziher (1981), 827/:
1. káridzsiták (kivonulók). Ők az új vezető, a kalifa megválasztásának módja miatt tiltakoztak. Szerintük nem néhány embernek, hanem a széles vallásos közösségnek kell szabadon megválasztania új vezetőjét, mert csak ez biztosítja az uralkodó "isteni jogát". Véleményük szerint uralkodó lehet bárki, akit a nép cselekedetei alapján megválaszt. Ma is létező szekta, bár a szektán belüli megosztottság miatt nincs jelentős befolyásuk /Goldziher (1912), 202/.
2. Síiták. Ők Ali , Mohamed unokaöccse, Fatima férje pártján álltak a választásnál. Szerintük az iszlám vezetője nem a kalifa, hanem a vallásiasabb értelmű imám, kinek hatalmát a Prófétától való leszármazottsága biztosítja. Ezt a formáját a trónutódlásnak Allah által jóváhagyottnak tartották. Szerintük (szúfi hatásra) Alira Mohamed titkos tanításokat hagyott, ezért kellett volna neki és leszármazottjainak uralkodniuk a birodalomban, csak őt és utódait illeti meg a kalifák által is használt "a hívők uralkodója" cím. Sajátosságuk a szunnitákkal szemben, hogy vannak mártírjaik, szinte az ezek iránt érzett gyász és szomorúság tartja össze a szektát, összejöveteleiken gyakran bemutatják azok szenvedését.
Az imám hatalma erősen teokratikus, személye szent. Csodákra képesek Mohameddel való vérségi kapcsolatuk miatt. Az imám személyének feltétlen elismerése, s ellenségeinek megtagadása minden hívő kötelessége, ez a síitáknál az öt alappillér kiegészítő hatodik pillére /Goldziher (1912), 214/. A kalifa bjrói, közigazgatási, jogi hatalma mellé az imámok a vallás fölötti irányítást is bevezetik, ők "a Próféta hitvallásának örökösei". Az imám a későbbiekben, mint az Isten inkarnációja jelenik meg, csalhatatlan és tévedhetetlen (hasonló felfogás, mint ami VII.Gergely pápa /1073-1085/ dictatus Papae- jával jelentkezett a katolicizmusban), ő Isten munkájának biztosítéka a Földön. Egy XIX. századi síita vallástudós szerint az imám személye "... the Golden link between God and man" /Goldziher (1912), 222/ (...az Arany kapocs Isten és ember között). A síitáknál megjelenik a megváltó-képzet, a "rejtőző Imám" (Mahdi) alakjában, ki egyszer eltűnt a Földről, de majd visszatér aranykort hozva az emberiségnek. A Mahdi személyéről természetesen különböző nézetek alakultak ki. A síiták két jelentősebb felekezetre oszlanak:

- Zejditák (nevüket alapítójukról kapták). Eszményük a tevékeny harcos imámság intézménye, elvetik az imámok természetfelettiségét.
- Iszmailiták. Az imámok természetfelettiségét, a világszellemre való hatásukat hirdetik. A világtörténelmet hét nagy ciklusra osztják, melyeket mindig egy "beszélő" (nátik) neve fémjelez pl. Noé, Jézus, Mohamed. Ezeket a ciklusokat a "beszélők" műveit megszilárdító hét személy köti össze. Ezzel az eszmével megfosztották Mohamedet az egyik legfontosabbnak tartott jelzőjétől, hogy ő "a világ pecsétje", tehát az utolsó próféta, ez élesen ellentmond a szunnáknak. A szent szövegeknek ők is allegorikus értelmet tulajdonítanak, mely két részre osztható, egy belső (bátin) és egy külső (záhir) értelemre. Az imám hatalmát ők szinte korlátlannak nyilvánítják, és a vallási türelmetlenség is náluk fejlődik ki a leginkább.
A síiták és a szunniták közötti két legfontosabb dogmatikai különbség, hogy a síiták elismerik az időszakos házasságot és lehetővé teszik a vallási vélekedések szabad eltitkolását /Eliade III. (1996), 102/.
Végül szeretném ismertetni három alapvetően elterjedt tévedés cáfolatát a síiták tanaival kapcsolatban:
a) a síiták nem vetik el a szunnát, hisz nekik is jelentős szunna-irodalmuk van.
b) A síiták nem egy iráni eredetű szekta, hanem arab, bár igaz, hogy iráni területeken a legelterjedtebb.
c) A síita eszméket sokan liberálisabbnak gondolják a "megcsontosodott" szunnita hagyománnyal szemben, de ez nem igaz, gondolkodásuk sokkal dogmatikusabb /Goldziher (1912), 240-244/.

Összegzés

Az iszlám nem hasonlítható egyik keresztény egyház szervezetéhez sem. Nagyon szerteágazó, s nagyon kevés időszakot kivéve a kölünböző nézetekkel szemben toleráns. Az iszlám történetében nincsenek zsinatok, konzíliumok, mint a keresztényeknél vagy a buddhistáknál, melyek kötelező érvényű határozatokat hoznak minden muzulmán számára. Azt, hogy mégis valamelyest egységes képet nyújt, az idzsmának, az iszlám konszenzusnak köszönhető. Nagyon ritka, ha valakit eretneknek nyílvánítanak pusztán dogmatikus eltévelyedés miatt, erre általában csak az államérdekek védelmében került sor. Mivel nincs egyház a szó európai értelmében, a vallás soha nem intézményesült annyira, mint a Vatikán, de mégis jobban átitatja a hétköznapokat, mint más vallások. Mohamed és az iszlám nem hirdetett új eszméket, de egészében mégis egy új vallás született, mely csak részeiben hasonlít más eszmékhez. Eredeti célján, az Arab-félsziget egy ideológia alatti egyesítésén messze túlmutatva ma is fejlődik és terjeszkedik.

Szerző : Schmidt Péter

Bibliográfia

1. Forrás: Civilizációk és vallások. Szerkesztette Benkes Mihály. Bp. 1994 /207-254/

2. Feldolgozások:
Mircea Eliade, (l996): Vallási hiedelmek és eszmék története, III.kötet. Bp.
/57-73; 99-126/
Goldziher Ignác, (1912): Előadások az iszlámról. Bp.
Goldziher Ignác, (1981): Az iszlám kultúrája. Bp. /775-847/
Varga Zsigmond, (l932): Általános vallástörténet, II.kötet. Debrecen /405-492/

Csatlakozz hozzánk!

Ajánljuk

European Schoolnet Academy Ingyenes online tanfolyamok tanároknak
School Education Gateway Ingyenes tanfolyamok és sok más tanárok számára
ENABLE pilot Program iskoláknak a bullying ellen
eBiztonság Minősítés Minősítési rendszer oktatási intézményeknek