Csecsenföld története
Farkas Zoltán
2002/10/18 12:55
1838 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.
A csecsen nép története a világpolitikai érdeklődés középpontjába került a moszkvai túszdráma kapcsán. Kik ők, s miért nem függetlenedhetnek? Történelmükből sok kérdésre kaphatunk választ.

A néppé szerveződés útján

Csecsenföld a mai Dagesztán, Grúzia és Ingusföld között fekszik, Oroszország európai részén. Lakói, a csecsenek a dagesztáni népekkel állnak rokonságban, s távoli őseik valószínüleg az i.e. 3. ée. előtt a hurri-urartui népek őseivel rokoníthatók. A 19. századig klasszikus értelemben véve vett néppé nem szerveződtek, hanem ún. aul-közösségekre oszlottak. Ez a nemzetségi jellegű tagolódás azt jelentette, hogy települési egységeket alkottak (pl. micsik, icskeri, auh, kiszt, nazran, galgaj, karabulak).

Patriarchális nemzetségeiket tejpeknek nevezik, s az egyes tejpek tagjai nyolc-tíz nemzedékre visszamenően számon tartják leszármazási rendjüket. A tejpek között szigorúan szabályozott módon alakultak ki az exogám kapcsolatok. A nemzetségi szervezet intézményei (pl. a vérbosszú, a nemzetségi tanács, a nőrablás, a vendégbarátság) mindmáig fennmaradtak. A nemzetségek kb. 40-50 főnyi nagycsaládokból álltak, a család feje a nemzetségi tanács tagja s egyben a szakrális teendők ellátója is volt.

A 16. században az Icskeri hegyekből a folyóvölgyek mentén a síkvidéki területekre kezdtek leköltözni, s a síkvidéken kétlegelős kisállattartással (juh és kecske) és földműveléssel foglalkoztak. Mivel a föld nagyon termékeny volt, ezért már kezdetleges módszerekkel is nagy termésátlagot tudtak elérni kukoricából őszi búzából, árpából és kölesből. A kisállatok mellett idővel megnőtt a szarvasmarha- és bivalytartás jelentősége, majd a kaukázusi háborúk idején fellendült a lótenyésztés is. Az iszlám vallást csak a 18. században vették fel, annak is a szunnita ágát, de párhuzamosan tovább élt ősi mitológiájuk és rítusrendszerük is.

Nagyhatalmi árnyékban

Samil fogságba esik.

A 19. században csak nagy erőfeszítés árán tudták megakadályozni Oroszország expanzióját, s ez leginkább Samil imámnak köszönhető, aki az Észak-Kaukázusban teokratikus államot hozott létre (1834-1859). Samil állama olyan tekintélyes volt, hogy amikor 1837-ben I. Miklós cár a Kaukázusban járt, akkor tárgyalásra hívta, de Samil nem ment el. 1845-ben az oroszok Csecsenföldre támadtak, de a veszteségek miatt felhagytak az offenzívával. (Négyezer orosz katona halt meg.) Samil azonban kényszerhelyzetbe került. Ahhoz, hogy folytatni tudja a harcokat, adót szedett, s emiatt a lakosok ellene fordultak.

Újabb lehetőséget villantott fel a krími háború, s Samil tárgyalt is a francia hadsereg parancsnokával, akik el is fogadták a szolgálatait. 1859-re azoban helyzete teljesen tarthatatlanná vált, majd feladta magát. (Később az orosz hatóságok szabadon engedték, hogy részt vegyen a mekkai zarándoklaton, majd Medinában meg is halt.) Ezt követően orosz telepeseket ültettek a csecsen földekre, s az ellenállást az orosz hadaknak 1864-re sikerült felszámolniuk, majd Csecsnyát (Csecsenföldet) az egész Kaukázussal az Orosz birodalomhoz csatolták. Szovjet-Oroszország is igényt formált a csecsenek országára, s 1922-ben autonóm területté nyilvánították.

1934-ben Csecsenföldet és Ingusföldet összevonták, s létrehozták a Csecsen-Ingus Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaságot.1941-42-ben, amikor híre ment, hogy a német hadsereg a Kaukázus felé tör, felkelések robbantak ki a térségben. Sztálin megtorlásképpen "az ellenséggel való együttműködés" vádjával 1944-ben a csecsenek java részét (mintegy 400 ezer embert) számos kaukázusi néppel együtt Közép-Ázsia, illeteve Kazahsztán vidékére deportáltatta. Innen csak Sztálin halálát követően 1957-ben térhettek vissza hazájukba.

A 90-es évek megpróbáltatásai

1991-ben a Szovjetunió felbomlásakor Dzsohar Dudajevet választották meg elnöküknek (igaz, hogy csak a választójogosultak 15 %-a adta le szavazatát), aki kinyilvánította a Csecsen Köztársaság függetlenségét, de ezt egyetlen állam sem ismerte el. A csecsenek nem regionális (Oroszországon belüli, helyi jellegzetességen alapuló), hanem szeparatista (törzsi alapokon nyugvó, teljes elszakadásra törekvő) politikát folytattak. Ennek az volt az oka, hogy még a szovjet időkben is valójában a tejpek irányították Csecsnyát, nem pedig a szovjet adminisztratív-regionális szervek.

A Szovjetunió megszűnésekor a tejpek legálisan és erejük teljében voltak képesek átvenni az irányítást. (Mivel ez csak a csecsen tejpekre volt igaz, épp emiatt nem tudták a csecsen nacionalisták az egész Kaukázust Oroszország ellen hangolni. Hiába intézett Dudajev 1994 őszén felhívást Dagesztán népeihez, melyben a "Most vagy soha!" lehetőségre kívánt apellálni.) A szeparatista törekvések miatt 1991 novemberében B. Jelcin orosz elnök rendkívüli állapotot hirdetett ki. Ám ezt Dudajev napokkal később feloldotta. 1992 júniusában etnikai zavargások ürügyén az orosz katonai vezetők kivonták a csapatokat a térségből, majd 1992. december 10-én jóváhagyták

Moszkvában az Ingus autonóm Köztársaság megalakulását, ami azt jelentette, hogy a csecsen-ingus államközösség megszűnt.
1993 áprilisában Dudajev elnök feloszlatta a parlamentet, az ellenzéket pedig erőszakkal fojtotta el. (Főleg az ellenzékkel szemben lépett fel keményen, s számos értelmiségit ki is végeztetett.) Válaszul 1994-ben oroszbarát csecsen fegyveresek támadásokat intéztek Dudajev kormányzata ellen, majd 1994. december 11-én az orosz csapatok is támadásba lendültek. (Az 1979-es afganisztáni bevonulás óta ez volt a legnagyobb orosz intervenció.) Diplomáciai szinten ez nem okozott megrökönyödést, mivel Oroszország belügyének nyilvánították a támadást.

A 60 ezer főnyi orosz kontingens eredetileg villámháborúba indult, ám elhúzódó, véres és kegyetlen csatározásokba torkollott a beavatkozás, melynek eredményeként 1995. márciusára az orosz csapatok elfoglalták a fővárost, Groznijt. (A harcokban mintegy 25 ezer polgári lakos vesztette életét.) A csecsenek ezt követően gerillaharcokban igyekeztek felőrölni az orosz fegyveres erőket. (Ebben segítette a maffia is, mely jelentős tőkével rendelkezett. Pl. 1991-1992-ben 25 milliárd dollár értékben szállítottak Csecsenföldről kőolajat külföldre, s ebből egy kopejka sem került a hivatalos szervekhez! A maffia pedig érdekelt abban, hogy ne stabilizálódjon semmilyen államrend, mert ez elapasztaná bevételi forrásait.)

Fegyverszünet, béke, időhúzás

1995. július 30-án a bugyonnovszki túszdráma (a csecsenek Samil Baszajev a határtól több száz km-re lévő kórházat szálltak meg) eredményeként aláírták a tűzszünetet, illetve katonai egyezményt, melyszerint az orosz csapatok kivonulnak, a csecsen fegyveres alakulatokat pedig lefegyverzik. Dudajev halála (1995) után Zelimhan Jandarbijev folytatta az ellenállást, s 1996. májusában tűzszüneti egyezményt kötött Moszkvával, majd júniusban megegyeztek abban is, hogy Oroszország kivonja csapatait Csecsnyából. A szerződés azonban rövidtávúnak bizonyult, mert már júliusban kiújultak a harcok.

Egyhavi küzdelem után ismét a megegyezés hívei kerekedtek felül, s augusztusban olyan békét sikerült kötni, melynek értelmében 1997 elejére az orosz katonák elhagyták Csecsenföldet, s döntöttek arról is, hogy öt éven belül rendezik a jogi státuszt is. 1997. januárjában az előző év tavaszán meggyilkolt Dudajev helyébe Aszlan Maszhadov személyében új elnököt választottak a csecsenek. A Moszkva által is mérsékeltnek tekintett Maszhadov azonban nem volt képes a radikálisokkal leszámolni, így folytatódtak a túszejtő akciók is, melynek két magyar áldozata is volt. 1999-ben több helyszínen is, többek között Moszkvában követtek el merényletet feltételezhetően csecsen terroristák. Ezek következtében mintegy 300 ember vesztette életét.

A közfelháborodás következtében Putyin kormányfő meghirdette az 1996-os megállapodás felülvizsgálatát, valamint elrendelte a Csecsenföldet körülvevő "biztonsági zóna" létrehozását. Ennek kialakítását kéthetes légicsapás-sorozat előzte meg, s a zóna kialakítása szabályos szárazföldi hadműveletté alakult át. A nemzetközi ellenállás ellenére is folytatódtak a hadműveletek, s november végére már Csecsnya három északi járását és a köztársaság második legnagyobb városát ellenőrzésük alá vonták az orosz csapatok. Groznijt ugyan bekerítették, s a polgári lakosság pánikszerűen menekült a fővárosból, ennek ellenére a védekezést és a harcokat a csecsenek nem adták fel. 2000-ben több orosz városban is merényleteket követtek el.

Forrás

Csatlakozz hozzánk!

Ajánljuk

European Schoolnet Academy Ingyenes online tanfolyamok tanároknak
School Education Gateway Ingyenes tanfolyamok és sok más tanárok számára
ENABLE pilot Program iskoláknak a bullying ellen
eBiztonság Minősítés Minősítési rendszer oktatási intézményeknek