Emberek a Don-kanyarban
Farkas Zoltán
2002/12/27 12:34
1791 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.
A Don-kanyart megjárt emberek vallanak hétköznapjaikról, megpróbáltatásaikról, azokról a vészterhes napokról, melyeket 1942-1943 fordulóján átéltek. A napok, hetek múlásával mi is közelebb kerülhetünk azokhoz, akik a történelmet személyesen élték meg.

A történések

Visszaemlékezések, beszámolók

1942 karácsonyán

A Don egyik kanyarulata.

A század már hosszabb ideje tartózkodott a téli szálláson, ami azt jelentette, hogy általában a faluban - Goncsarovkán - volt, csak időnként kapott műszaki feladatok ellátására parancsot. Ilyen feladatok voltak: utak és hidak karbantartása, óvóhelyek és hátsóbb akadályok építése. Egyébként folyamatos kiképzést kaptak a katonák, elsősorban az új rendszerű német aknák megismerése és a velük való bánásmód oktatása volt a fő feladat.

A század alkalmi műszaki feladatokat a 23. könnyű hadosztály körletében végezte, mert itt ez a hadosztály volt védőállásban, mint a 2. magyar hadsereg déli szárnyának hadműveleti egysége. A 23. hadosztálytól jobbra ... már olaszok voltak.
Goncsarovka nagy kiterjedésű falu volt, melyben rajtunk kívül zászlóalj-parancsnokságunk és egyéb csapatok, vonatrészek is állomásoztak.

A falu enyhe lejtésű dombok között, lapos teknőben terült el. Itt szinte "békebeli" nyugalom honolt, nagy ritkán fordult csak elő, hogy egy-egy szovjet repülőgép zavaró repülés keretében bombázta a falut. Szerencsére nagyobb kárt sohasem okoztak, a bombák szétszórt és egymástól nagyobb távolságra lévő házak közé estek.

Mikor Goncsarovkára érkeztem, már javában tombolt a tél. A hőmérő állandóan húsz-harminc fok között ingadozott a fagypont alatt, de mértek a hajnali órákban harmincöt-negyven fokos hideget is. Vastag hótakaró borított mindent, a dermesztő hidegben szinte kibírhatatlan volt a tartós kinttartózkodás. Fájó szívvel gondoltunk az első vonalban álló katonákra, hiszen ott nincsenek házak, ahová legalább időnként behúzódhatnánk, óvóhely is alig van, a fűtőanyag kevés - szinte hihetetlen, hogy bírják ki a metsző, maró hideget!

Mi napi munkánk elvégzése után mégiscsak viszonylag jól fűtött házakban tartózkodhatunk, és nyugodtan alhatunk. Szerencsém van - gondoltam -, hogy téli szálláson lévő csapathoz vezényeltek. Még néhány hét, aztán február elején indulhatok haza ... Lövészárok ásása. Még egy vészjósló hír: áttörés az olasz hadseregnél

Az arcvonalon december folyamán viszonylagos nyugalom volt, számottevő harcokról a magyar hadsereg védősávjában nem volt tudomásunk. Közeledett a karácsony. A "szeretetcsomagok" már megérkeztek, karácsony este majd ki is osztjuk őket katonáinknak.

December 20-án délután a századirodában az elkövetkező napok munkatervén dolgoztam, amikor behavazott bundában belépett Takách főhadnagy. Leverte magáról a havat, valamit morgott a hidegről, s miközben gombolta ki a bundáját, így szólt a kis asztala mellett foglalatoskodó századírnokhoz:

- Mit művel, Lénárt őrvezető?
- Alázatosan jelentem, a létszámjelentést állítom össze!
- Jól van, majd később folytatja - válaszolt Takách főhadnagy. - Most menjen ki, és nézze meg, elolvadt-e már a hó!
Az őrvezető elmosolyodott, megértette, hogy amiről most lesz szó, az nem tartozik rá. Vette kucsmáját, bekecsét, összecsapta a bokáját, és kifordult az ajtón.
Miután az őrvezető kiment, Takách főhadnagyra néztem:
- Mi van, Gyula? Csak nem tört ki a béke?
- Az még egy kicsit odább van. Valami kellemetlenebbről kell beszámolnom. - Leült egy hokedlira és folytatta: - A zászlóaljtól jövök. A segédtiszt reggel bent járt a hadtestnél, onnan hozta a hírt, hogy tőlünk délre az olaszok arcvonalát az oroszok áttörték, pucolnak a digók hazafelé!
- Részleteket nem tudsz? - kérdeztem. - Várható valami intézkedés? Ezek szerint nem lesz valami nyugalmas a karácsonyunk! Néhány hete a románokat, most meg az olaszokat törték át! Te, Gyula, nekem ez nem tetszik! Vajon most nem ránk kerül-e a sor?
- Fene tudja - mondta Gyula -. Ha az ember a térképet nézi, arra kell gondolni, hogy az oroszok Rosztov felé akarnak lekanyarodni, és lekapcsolják az egész délkeleti német frontot. Lehet, hogy mi még egy ideig megússzuk. Annyira már nem futhatja az erejükből, hogy mindenütt egyszerre támadjanak. Egyébként a zászlóaljsegédtiszt sem tudott többet mondani az olaszok áttöréséről, de nem hinném, hogy az olaszok nagyon lelkesedjenek azért, hogy a németek kedvéért itt harapjanak a hóba! Ez más játék, mint amikor a szerencsétlen mezítlábas abesszíniaiakat hajtották maguk előtt! Hiszen már a hideget is alig bírták, hát még most, amikor harckocsik kergetik őket a hómezőn!
- Az a kérdés - szóltam -, hogy az áttört szovjet csapatok bekanyarodnak-e észak felé, mert ha igen, akkor mi itt, az olaszok szomszédságában, nehéz helyzetbe kerülünk!
Mi tagadás, a rossz hír kellemetlenül érintett bennünket, de teltek, múltak a napok, és semmi olyan intézkedést nem kaptunk, amiből arra lehetett volna következtetni, hogy fel kell készülnünk közvetlen támadás ellen.

Az olasz és az attól délre eső arcvonalról még ekkor sem tudtunk többet, mint hogy abban a térségben súlyos elhárító harcok folynak, és hogy még tart a katlancsata Sztálingrád előtt. Mindezen különösebben nem meditáltunk, hiszen háború volt, persze, hogy harcok folynak.
...
Csend és nyugalom honolt területünkön karácsony napján is. Még ágyúszót sem hallottunk, így hát szinte békebeli hangulatban készültünk a "béke" ünnepére. Egy síjárőrt küldtünk a környékre, próbáljanak karácsonyfát szerezni. Sikerült is néhány fenyőt találniuk, és ezeket aztán szerényen bár, de feldíszítették a katonák. Gyertyagyújtás előtt kiosztottuk az ajándékokat: pezsgőt, kekszet, cigarettát, csokoládét. ... Ezután következett a jó vacsora, durrogtak a pezsgős palackok. Mosolyogtunk, amikor koccintottunk, mert szívünkben-lelkünkben otthon voltunk, és éreztük mindannyian, hogy az óriási távolság ellenére gondolataink találkoznak az otthoniak gondolatával. ...

A század katonái a maguk módján igyekeztek legalább külsőségekben "otthoni" karácsonyi hangulatot teremteni azzal is, hogy deszkából, szalmából kis betlehemi istállót készítettek, kenyérbélből fabrikáltak bele jászolt, kis Jézust, pásztorokat, állatokat. Néhányan Aradi és Mrázik honvédek irányításával beöltöztek betlehemeseknek fehér hóköpennyel, kifordított bundával, fejükre papírból "püspöksüveget" tettek, kócból bajuszt, szakállt ragasztottak arcukra és a Mennyből az angyal-t énekelve a betlehemi istállóval végigjárták a nagy falut, óriási sikert aratva a falu többnyire idősekből és gyerekekből álló lakossága körében.

Csendesek és eseménytelenek voltak a karácsonyt követő napok is. Ágyúdörgésnek, harci zajnak nyoma sem volt, úgy tudtuk, egész arcvonalunkon minden csendes, teljes az "egyetértés". A tőlünk délre kialakult súlyos helyzet miatti aggodalmunk csökkent, mindnyájan azt gondoltuk, hogy az "elhárító harcok" eredménnyel jártak, hiszen semmiféle olyan intézkedés, jelzés, készülődés, tájékoztatás nem volt, ami előrevetítette volna árnyékát a két hét múlva bekövetkező végzetes eseményeknek.

Folyt a készülődés a frontszilveszter méltó megünneplésére is. Disznót vágtunk, sokan kaptak csomagot, volt még pezsgő, pálinka, rum, így hát minden "kellék" megvolt ahhoz, hogy a körülményekhez képest illő módon búcsúztassuk el az 1942-es esztendőt. ...

Úristen! Ha tudtuk volna, mit hoz számunkra az új esztendő nagyon is hamarosan! Bizonyos, hogy akkor nem lett volna olyan jó hangulatunk a Fogadó a két vidám malachoz feliratú kvártélyon! - De nem tudtuk, mit tartogat az 1943-as esztendő. Nem sejtettük, hogy a jéggé dermedt Donon túl már folynak a szovjet hadsereg előkészületei, hogy a német, román, olasz arcvonalak szétzúzása után ugyanerre a sorsra juttassák a magyar királyi 2. hadsereget is.

(Bártfai Szabó László: Az utolsó emberig, 94-97.o.)

Csatlakozz hozzánk!

Ajánljuk

European Schoolnet Academy Ingyenes online tanfolyamok tanároknak
School Education Gateway Ingyenes tanfolyamok és sok más tanárok számára
ENABLE pilot Program iskoláknak a bullying ellen
eBiztonság Minősítés Minősítési rendszer oktatási intézményeknek