Festőiskola: a nyomatok
Szabó Éva
2004/04/19 10:54
2435 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.
A nyomatokat sokáig illusztrációkként, nem pedig sajátos, öntörvényű képzőművészeti műfajként kezelték. A 19. század végéig a művész vagy metszője annyi nyomatot húzott le a dúcról, amennyit csak el tudott adni. A nyomatot jelenleg "eredeti sokszorosítványnak" nevezik, s műalkotásként más kifejezési formáktól eltérő jellegzetességeikért gyűjtik.

A nyomási eljárásoknak három fajtája van: magasnyomás, mélynyomás és síknyomás. A magasnyomás (kétféle fametszet és linónyomás) azt jelenti, hogy a lemez felületéről bizonyos részeket eltávolítanak, és az érintetlenül maradt, tehát kiemelkedő, kidomborodó részeket festékezik be. A mélynyomásnál ezzel szemben, (fémmetszetek, karcok) a fémfelület kivájt vagy savval kimaratott vonalaiba, mélyedéseibe préselik a festékanyagot. A síknyomás során (litográfia, szitanyomat, monotípia) a rajzot sík lapra készítik, vagy szövött anyagon nyomják át. Akárcsak a festészeti technikák, a nyomtatás technikái is időről időre új erőre kaptak, itt is új utakat nyitnak a művészegyéniségeknek.

Kezdetben Európában a művész tervei alapján kézművesek készítették a nyomatokhoz a nyomódúcokat, nyomóformákat. De sok régi mester maga is remek kézműves volt, és saját maga készítette el nyomódúcát, azt az anyagot és módszert választva, amelyik a legtöbb lehetőséget nyújtotta, hogy kiemelhesse stílusa - festményein is megfigyelhető -jellegzetességeit. Így például a Dürer-, Mantegna-, Pollaiuolo-festményekere jellemző pontos vonalvezetés, tökéletes tónusmegoldások e mesterek metszetein még hangsúlyozattabbá válnak a kidolgozott tónusokat érzékeltető keresztvonalkázásoknak köszönhetően. Rembrandt és Goya a monokróm rézkarc korlátolt lehetőségeit aknázta ki, a német expresszionisták viszont a fa kiugró, hosszanti lapdúcait metszették ki, hogy a felszakadozó faszálkákkal "szakállas" vonalakkal megőrizzék olajfestményeik durva ecsetkezelésének jellegét.

A litográfia szinte minden változatos felületkezelésű rajzot képes hűen visszaadni. E technika úttörője Daumier volt. Majdnem monokróm, grafikai jellegű, olaj- és vízfestményei ugyanolyan kalligrafikus, az erőteljes fény-árnyék mintát ellensúlyozó vonalak láthatók, mint festményein. De Kooning és Motherwell mai, absztrakt expresszionista litográfiái tulajdonképpen olaj és tempera festményeik zabolátlan festékcsorgását viszik át a folyékony tinta fröccsenő foltjaira. Velük ellentétben Vasarely vagy Bridget Riley pontosan kivágott sablonokkal készített szitanyomatai kisebb op-art festményeikhez hasonlítanak. A festők gyakran azért készítenek nyomatot, hogy ezzel a technikával - vagy az illető eljárás kényszerítő fegyelme révén, vagy éppen az általa biztosított, váratlan hatásokat eredményező kísérleti lehetősége által - keressék a megoldást a festészetükben felvetődött szakmai kérdésekre.

Számos esetben készültek festmények úgy, hogy egy monotípia - vagyis a síkfelületre festett kép egyszeri levonata - volt a kiindulópont. William Blake például tussal és vízfestékkel dolgozta ki a tempera monotípiáinak foltos textúráját. Más művészek a monotípia módszerét különböző tónus- és színminta kísérleteikben hasznosították, üvegre festettek, majd erről vettek lenyomatot, s azon dolgozták ki a végleges kompozíciót. Degas néhány ilyen egyszeri lenyomatot eredeti állapotában tartott meg, másokat viszont olajjal, temperával kidolgozott, sokszor ugyanannyira, mint olajfestményeit. A korai európai nyomatokra a festészet mindenkor uralkodó stílusai hatottak, a nyomatok jellegzetességei viszont sok festmény kompozíciójára, rajzi formáira hatottak vissza. A japán fametszetnyomatok például megragadták az impresszionista Monet-t, hatottak Beardsley könyvillusztrációira, Bonnard, Steinlen és a Beggerstaff fivérek plakátjaira.

Kiállítás ajánló

  • Érdekes, századfordulós kőnyomatokat, rézkarcokat is láthatunk a Magyar Nemzeti Galériában május 17-ig. Címe: KLIMT, SCHIELE, KOKOSCHKA ÉS A DUALIZMUS MŰVÉSZETE - Bécs és Budapest a historizmus és avantgárd között. A bécsi Harrach Palota termeiben 2003-ban, a Kunsthistorisches Museum szervezésében bemutatott magyar képzőművészeti válogatás idén tavasszal Budapesten jelentős osztrák anyaggal kibővítve került a közönség elé. A Magyar Nemzeti Galéria kiállítása, hangsúlyozva a két nemzet művészetének kapcsolódási pontjait és eltérő karakterét, elsősorban az osztrák művészet alkotásaira koncentrálva ad egy teljesebb képet. A tárlat a "közös" és az "eltérő" utak viszonylatában az 1870 és 1920 közötti időszak festészeti, szobrászati és grafikai anyagát vonultatja fel, kiegészítve iparművészeti tárgyakkal. Jól nyomon követhetővé válik a bemutatón, hogy az átívelt mintegy ötven év alatt hogyan újult meg, változott és alakult át a korszak képzőművészete.

Csatlakozz hozzánk!

Ajánljuk

European Schoolnet Academy Ingyenes online tanfolyamok tanároknak
School Education Gateway Ingyenes tanfolyamok és sok más tanárok számára
ENABLE pilot Program iskoláknak a bullying ellen
eBiztonság Minősítés Minősítési rendszer oktatási intézményeknek