Harc vagy halál
Farkas Zoltán
2007/09/29 13:30
2953 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.
Vörös és fekete. A vér, a harc, a halál, a rulett színei. Stendhal 1831-ben megjelent regénye első olvasásra könnyen áttekinthető műnek tűnik: ám ezúttal (is) az implicit utalások, az elhallgatott dolgok visznek közelebb a lényeghez.

Stendhal (1783-1842)

Stendhal (1783-1842)

Eredeti neve - Henri Beyle - mellett számtalan álnév alatt jelentette meg műveit. Írói karrierje Napóleon bukása után indult. Eleinte útirajzokat, életrajzokat írt, műfordított. Első regénye, az Armance 1827-ben jelent meg, visszhangtalan maradt. Annál nagyobb sikere lett második, 1831-ben megjelent regényének, a Vörös és feketének. Későbbi regényei: a Pármai kolostor és a befejezetlenül maradt Vörös és fehér. 1942-ben halt meg Párizsban.

A Vörös és fekete a regény főhősének, Julien Sorelnek életútját beszéli el. A cselekmény mintegy 4 évet ölel át, melynek során az egyszerű molnár ambíciózus fiából házitanító, majd papnövendék, végül egy párizsi márki személyi titkárja lesz, s megcsillan előtte a huszár hadnagyi pálya lehetősége is, melyet - bár álmai látszanak beteljesülni - mégis életével együtt eldob magától. Mindennek hátterében két mozgatórugó működik: tiltott szerelmek - és Napóleon. Az alábbiakban a szöveg implicit utalásait követve (a múlthoz való viszony, színek, a létra, nők) közeledünk a regényhez.

A múlt szerepe

Napóleon, a császár

A regény a "Krónika 1830-ból" alcímmel jelent meg annak idején. Ezzel az volt az író célja, hogy a regény történetét egyidejűvé tegye az olvasás idejével. Az olvasó azt érezhette, Julien Sorel és a regény többi szereplője akár szembe is jöhetne vele az utcán, hiszen ugyanabban a Franciaországban élnek. E hangsúlyos aktualizálás miatt érdemes nagyító alá venni a szereplők múlthoz való viszonyát, mely egyben a regény szervezőereje is.

Julien és Napóleon

Már a regény elején úgy ismerkedünk meg Juliennel, hogy Napóleon műveit (Szent Ilonai emlékek, Hadijelentések) olvassa, s a bukott császár képét medáljába zárva, féltőn őrzi. Napóleon iránti rajongásának állandó titkolása nem véletlen, hiszen az 1830-as években, a Bourbon restauráció idejében járunk, mikor Napóleon nevének még csak említése is veszélyt hozhatott az ember fejére. Julien valóságos rabja Napóleonnak és az idealizált közelmúltnak: a volt császárban elsősorban a mélyről jött és saját erejéből a legmagasabbra feltört hőst tiszteli, s ezért tartja példaképének: életének minden döntési helyzetét, cselekedetét - néha már-már komikumba hajlóan - haditettként éli meg.

Mathilde és Boniface de La Mole

A regény második felének főhősnője, Mathilde is az idealizált múltban él, az általa hősinek tartott XVI. században. Egyik őse, Boniface de La Mole legendás története jelenti számára a fennköltséget a puhány, elkorcsosult jelennel szemben. Julient és Mathildot éppen a jelenkor iránti megvetésük, az idealizált múlt felé fordulás, a koruk jelentéktelensége elleni lázadás rokonítja egymással.

Szabad asszociációk

A színek szerepe A címben szereplő vörös és fekete színt általában a katonai illetve a papi pályának szokás megfeleltetni (a katonai egyenruha illetve a papi reverenda színe miatt). Eszerint a címben jelölt két szín Julien karrierlehetőségeit jelöli. Úgy tűnik azonban, a színeknek sokkal kidolgozottabb szerepe van a regényben.

A szenvedély

A vörös

A vörös szín kétszer fordul elő igen hangsúlyosan, mindkétszer a verrières-i templom színeiként. Az regény eleji és a regény végi templomi jelenet mintegy keretbe foglalja a történetet. A regény elején Julien betér a templomba, mielőtt Rênalékhoz menne. A templom belső falai bíborszínű szövettel voltak bevonva, melyeken átsütött a nap fénye, s vörössé varázsolta az egész belső teret. A jelenet egészen baljóssá válik, mikor Julien a szentelt vizet - épp a bíborszöveteken áttörő fény miatt - vérnek nézi, s egy papírdarabot is talál, mely egy besançoni kivégzésről tudósít. A regény végi nagyjelenet helyszíne szintén a verrières-i templom, melynek magas ablakait bíborfüggönyök fedik. Ekkor lő rá Julien De Rênalnéra. A vörös szín tehát a vérre, az erőszakra enged asszociálni, s keretbe foglalja a regényt.

A fekete

A fekete szín leggyakrabban mint Julien ruházatának színe kerül elő. Minthogy papnövendék, De Rênalék talpig feketébe öltöztetik a fiatal házitanítót. Julien fekete ruhát visel a szemináriumban és Párizsban, de La Mole márki palotájában is. A fekete színű papnövendéki ruha mögé rejtőzik a kívülállók elől Julien valódi, lázongó, törekvő énje.

Kék és fekete

A kék

Julien nem a kompromisszumok embere. Szélsőségesen gondolkodik, s nagyratörő terveiért vállal is minden kockázatot. Holott számos lehetőség adódik a számára, hogy a középső utat válassza: Fouqué üzletet ajánl neki, amelyet "magasabb elhivatottságának" tudatában utasít el, Párizsban megnyílik előtte az út: Fervaquesné révén püspöki helynök lehetne, Korastoff gazdag moszkvai hölgyet kínál neki feleségül, de La Mole márki nemesi előnévvel és hadnagyhuszári ranggal ajándékozza meg. E közbülső út jelzése a kék szín a regényben. Julien kétszer visel kék ruhát: mikor de Rênalné eléri, hogy a királyt köszöntő lovasbandérium tagja lehessen, s mikor Párizsban de La Mole márki kérésére kékbe öltözik - ilyenkor a márki egészen más hangon, közvetlenebbül beszél vele. Mathilde kék szeme és a palotabéli kék kanapé is az "arany középutat" jelzi.

A létra

A lajtorja

Csakúgy, mint a színek, a fent-lent ellentétpár is jelzésszerűen át-és átszövi a regényt. Julien mindig létra segítségével jut fel a meghódítandó előkelő hölgyek hálószobájába. A létra jól kifejező jelképe Julien állandó magasra törési vágyának, s annak, hogy céljának elérése érdekében hajlandó mindent kockára tenni.

Julien és a nők

Grófnő

Julien és Mathilde

Mint azt fentebb említettük, Julient és Mathildot belső lázadásuk rokonítja egymással. Mindketten a maguk idealizált múltja felé fordulnak. Mathilde Julien iránti szerete is ebből fakad: Julienben az általa bálványozott Boniface de La Mole-t véli felfedezni, s büszke boldogsággal tölti el az az érzés, hogy szerelmük ahhoz a nagyszerű, regényes 16. századi szerelemhez méltó, hasonló lehet. Julien halála után megámorosodott hősiességgel temeti el kedvese fejét, s be kell látnunk, kissé tetszeleg a szenvedő, hős szerelmes szerepében. Szerelme tehát nem annyira Juliennek, mint inkább annak az érzésnek szól, hogy hasonlónak érezheti magát idealizált hőseihez. Ami Julien Mathilde iránti szerelmét illeti, belső monológjaiban többször is összehasonlítja arisztokrata kedvesét de Rênalnéval, s a hasonlítás mindig de Rênalné javára dől el, és ez igen árulkodó.

Julien és de Rênalné

Kettejük viszonyának megértése teszi csak érthetővé az olvasó számára Julien végzetes cselekedetét. Bár a regény nem hívja fel rá a figyelmet, figyelmes olvasónak könnyen feltűnhetik, hogy sosem esik szó Julien édesanyjáról. Apjával is igen rossz a viszonya, Julien éppen ezért keresi maga számára az apát (Chélan abbé, Pirard abbé, a márki), de az anyát is, még ha ez expressis verbis nem is kap hangsúlyt a regényben. De Rênalné a számára egyben jelenti a szeretőt és az anyát. Ezért van számára olyan rettenetes jelentősége de Rênalné árulásának. Szinte önkívületi állapotban hajtja végre tettét. Érdekes, hogy az író ezt a motivációt rejtve hagyja a regényben, s csak évekkel később jegyez fel egy kiadás margójára egy újsághírt, ami szerelemféltésből elkövetett gyilkosságról ad hírt. Ez Julien tettének lélektani mozgatója - fűzi hozzá.

Csatlakozz hozzánk!

Ajánljuk

European Schoolnet Academy Ingyenes online tanfolyamok tanároknak
School Education Gateway Ingyenes tanfolyamok és sok más tanárok számára
ENABLE pilot Program iskoláknak a bullying ellen
eBiztonság Minősítés Minősítési rendszer oktatási intézményeknek