Hegel és a történelem
Farkas Zoltán
2006/10/15 08:00
2355 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.
Hegel történetbölcselete nélkül a XIX. századi politikai eszmeáramlatok sem érthetők, és a XX. századi történelmi történések is javarészt Hegel nyomán érthetők csak meg. Itt az ideje, hogy beleolvass Hegel történetfilozófiájába! Igen tanulságos!

Georg Wilhelm Friedrich Hegel (1770-1831)

Hegel

Tübingeni egyetemi évei alatt a "kolostori internátusban" formálódott ki Hegel, Hölderlin és Schelling barátsága. Nekik tulajdonítható többek között, hogy Hegel Kant, Fichte és Jacobi mellett Hegel igen korán elmélyült a görög klasszikusok tanulmányozásában is - főként Hérakleitosz, Arisztotelész, a neoplatonikusok ragadták meg figyelmét. Ezek a görög szerzők egész munkássága során meghatározó szerepet játszottak. Hegel a korai időszakban a francia forradalom szabadságeszményéért lelkesedett, ez irányította rá figyelmét a történelemben bekövetkező változásokra is. (Vö. A szellem fenomenológiája) Svájci és frankfurti házitanítói ténykedését követően Jénában egyetemi tanár lett; Schellinggel közösen filozófiai folyóiratot szerkesztettek. Nürnbergi gimnáziumi rektori időszaka után Heidelbergben, majd Berlinben lett egyetemi tanár. 1831-ben kolerajárvány áldozata lett.

Hegel Schelling azon tanát fejlesztette tovább, miszerint a természet és a társadalom teljes története a szellem - a schellingi Abszolútum - története. Története során a szellem dialektikus fejlődési utat jár be: az Abszolútum először tételezi önmagát (tézis), majd mint absztrakt szellem jelenik meg (ez a magában való lét, az Ansichsein állapota). Később önmaga ellentétébe csap át (antitézis), és mint természet mutatkozik meg (máslét vagy az Anderssein állapota). Végül az emberben öntudatra ébredvén, léttartalmában kiteljesedvén tér vissza önmagába (szintézis) - ez az önmaga számára vett létezés a Fürsichsein, azaz a szellem állapota.

Az emberben egzisztáló szellem előbb szubjektív szellemként (az egyes emberek szellemeként), majd objektív szellemként (társadalmi intézményekben való objektiválódás) létezik; végül abszolút szellemként lép fel, amelynek három egymást követő, végső fejlődési fokozata: a művészet, a vallás és a filozófia. Az alábbi szövegrészletekben a hegeli történetszemlélet főbb momentumaira igyekszünk ráirányítani a figyelmet. A szövegrészletekhez kérdések kapcsolódnak, melyek segítenek a hegeli gondolatrendszer értelmezésében.

Hegel: Előadások a világtörténet filozófiájáról

Hegel, a filozófus

A történelem filozófiája (...) nem más, mint a történelem gondolkodó szemlélete. Azzal a hittel és gondolattal kell közelíteni a történelemhez, hogy az akarat világa nincs kiszolgáltatva a véletlennek. Az, hogy a népek eseményeiben egy végső cél az uralkodó, hogy van ész a világtörténetben - nem egy különös szubjektum esze, hanem az isteni, abszolút ész - oly igazság, amelyet felteszünk - (...) a világtörténet az ész képe és tette. (...) A világtörténet csak jelensége ennek az egy észnek, ama különös alakok egyike, amelyekben az ész megnyilatkozik, mása az ősképnek, mely egy különös elemben mutatkozik meg, a népekben.

Aki ésszerűen néz a világra, arra a világ is ésszerűen néz (1); a kettő kölcsönösen meghatározza egymást. (...) Ha csak szubjektivitással közeledünk a világhoz, akkor olyannak találunk mindent, amilyenek magunk vagyunk, mindenütt mindent jobban tudunk majd, mindenről látjuk. hogyan kellett volna csinálni, hogyan kellett volna történnie. A világtörténet nagy tartalma azonban ésszerű és szükségképpen ésszerű; isteni akarat uralkodik hatalmasan a világban, nem oly tehetetlen, hogy ne határozná meg a nagy tartalmat. E szubsztanciálisnak (2) a megismerése kell, hogy célunk legyen; annak megismeréséhez pedig magunkkal kell hoznunk az ész tudatát, nem fizikai szemet, nem véges értelmet, hanem a fogalom, az ész szemét, amely áthatol a felszínen és átküzdi magát az események tarka nyüzsgésének változatosságán.

Az értelem az, amely így különbséget tesz a lényeges és a lényegtelen között: (...) Ez a különbség a történetíró és a krónikaíró között. Az utóbbi elbeszél ugyan minden eseményt, de nem lát meg sok olyan változást, amely csendesen a belsőben megy végbe. (3) De ha a történelmet annak a vágóhídnak tekintjük is; amelyen feláldozták a népek boldogságát, az államok bölcsességét, és az egyének; erényét, a gondolatban szükségképpen felvetődik a kérdés: kinek, mely célnak hozták e roppant nagy áldozatokat. ...

Objektívan tekintve, az eszme és a különös egyediség, a szükségszerűség és a szabadság nagy ellentétben áll egymással. Az ember harca ez a sors ellen; de mi a szükségszerűséget nem mint a sors külső szükségszerűségét vesszük, hanem mint az isteni eszme szükségszerűségét, s a kérdés az, hogyan egyeztethető össze ez a magas eszme az emberi szabadsággal. (...) Az akarás, érdekek és cselekvések e mérhetetlen tömege eszköze világszellemnek, hogy célját véghez vigye. (...) a világtörténetnek az emberek cselekedetei még valami mást eredményeznek általában, mint amit céloznak és elérnek; mint amit közvetlenül tudnak és akarnak. Megvalósítják érdeküket; de ezzel még valami továbbit hoznak létre, ami belsőleg szintén benn rejlik, de nem volt tudatukban és szándékukban. (...) Caesar abban a veszélyben forgott, hogy elveszti (...) az egyenlőséget biztosító helyet; amelyre a többiek mellé emelkedett, akik az állam élén álltak, s hogy alulmarad velük szemben, (...), harcolt tehát ellenük azért, hogy fenntartsa magát, helyzetét, becsületét és biztonságát; a rajtuk aratott győzelem; mivel hatalmuk a római birodalom provinciái, feletti uralom volt, egyúttal ennek az egész birodalomnak a meghódítása lett: így (...) a hatalom egyéni birtokosa lett az államban. Azonban, amit így mindenekelőtt negatív céljának megvalósítása szerzett meg neki, Róma feletti egyeduralma, egyúttal magában szükségszerű rendeltetés volt Róma és a világ történetében, (...) munkája olyan ösztön volt, amely véghezvitte azt, aminek önmagában elérkezett az ideje. Ezek a nagy emberek a történelemben, akiknek különös céljai azt a szubsztanciálist tartalmazzák, amely a világszellem akarata. Ez a tartalom igazi hatalmuk. (...)

A világtörténeti egyének dolga, hogy tudják ezt az általánost, világuknak e szükségszerű, legfőbb okát, hogy ezt céljukul tűzzék ki és beléje helyezzék energiájukat. Az általánost, amelyet véghezvittek, önmagukból merítették; de nem ők találták fel, hanem öröktől fogva megvan, (...) ők a belátók: ők tudják, mi a világuknak, koruknak igazsága, (...) a többiek pedig (...) az ő zászlójuk köré gyülekeznek, mert ők mondják ki azt, aminek elérkezett az ideje. (...) A többiek szükségképp engedelmeskednek nekik, mert érzik ezt. Beszédeik, cselekedeteik a legjobbat alkotják, amit mondani, amit tenni lehetett. Ellenkezni (...) a világtörténeti egyénekkel, tehetetlen vállalkozás. Ellenállhatatlan erő hajtja őket művük véghezvitelére. Ez azután a helyes, a többiek pedig, ha nem gondolják is, hogy ez az, amit akartak, csatlakoznak hozzá eltűrik: van bennük egy hatalom önmaguk felett, ha külsőnek és idegennek tűnik is előttük, s ellenkezik is vélt akarásuk tudatával. Mert a továbbhaladott szellem minden egyén belső lelke, de az a tudattalan amelyet a nagy emberek tudatosítanak bennük.

(...) az ilyen világtörténeti egyedek kétségkívül a maguk nagy érdekeit tartva szem előtt, más, magukban tiszteletreméltó érdekeket, szent jogokat, könnyedén, felületesen, futólagosan, kíméletlenül kezeltek ¬olyan eljárásmód ez, amely morális megrovásnak van kitéve. De helyzetüket általában másként kell felfogni. Egy nagy alak a maga haladásá¬ban széttapos nem egy ártatlan virágot, szükségképp elpusztít egyet s mást a maga útján. ... Nem az általános eszme sodródik ellentétbe, harcba, veszedelembe; meg nem támadva és_sértetlenül a háttérben marad s a különöst, a szenvedélyt küldi harcba, hogy felőrölje magát. Az ész cselének lehet nevezni, hogy a szenvedélyeket küldi harcba maga helyett, s így lakol szenved kárt, aminek segítségével egzisztenciára jut. (4) Schelling ... A különös többnyire túl csekély az általánossal szemben; az egyéneket feláldozzák és kiszolgáltatják. Az eszme a létezés és a mulandóság adóját nem magából fizeti, hanem az egyének szenvedélyei által. Az embert Isten a maga képmására teremtette; Isten: szellem. Ennélfogva kell, hogy az ember az legyen, amire kötelezve van; teljesítenie kell azt a rendeltetést, hogy eszes legyen. A szellem csak az, amivé teremti magát; tevékenység, hogy létrehozza, hogy megragadja magát. A szellem csak a helyreállítás végén az, ami rendeltetése szerint. Ennélfogva az az állapot, amikor az emberben még nem történt meg a kettéválás (5), amelyből ismét helyre kell állítania magát, állati állapot, nem a szellem állapota. Csak a gyermek, az állat ártatlan; az embernek el kell követnie valamit. Ez nem jelenti azt, hogy valami gonoszat cselekedjék, cselekedje a jót, de kell, hogy ő legyen ennek oka, amennyiben akarta a cselekedetet, ez akaratából folyt. Elkövetni valamit nem csupán az ártatlanság ellentéte, hanem azt is jelenti, hogy az egyénnek beszámítják, amit tesz, beszámítás pedig csak a tudat kettéválásának, megkülönböztetésének állapotában lehetséges. A tökéletesség állapota mint egzisztáló (6) az állati állapot. Az ember csak akkor szellem, ha tudja magát, ha eljutott. ehhez a kettéváláshoz.

A természet újraéledése csak egy és ugyanazon dolog ismétlődése: unalmas történet mindig ugyanazzal a körforgással. Nem történik semmi új a nap alatt. De a szellem napjával másként áll a dolog. E nap menete, mozgása nem ismétlődés, hanem az a váltakozó külső, amelyet a szellem mindig más alakulatokban ölt fel, lényegileg továbbhaladás. A szellem nem természeti dolog, mint az állat; ez közvetlenül olyan, amilyen. A szellem lényege az, hogy létrehozza magát, hogy azzá, teszi magát, ami. (...) Léte cselekvőség, nem nyugvó létezés, hanem; az abszolút folyamat. Ez a folyamat tehát lényegileg fokokat tartalmaz, s a világtörténet annak az isteni folyamatnak, annak a fokozatosságnak bemutatása, melyben a szellem önmagát igazságát tudja és megvalósítja.

A keletiek nem tudják, hogy a szellem vagy az ember mint olyan magábanvalósága szerint (7) szabad. Mivel nem tudják, nem is szabadok. Csak azt tudják, hogy egy ember szabad; de éppen ezért az ilyen szabadság csak a szenvedély önkénye, vadsága, tompasága, vagy lágysága, szelídsége, s a szenvedély maga is csak természeti véletlen vagy önkény. Ez az egy ezért csak despota (8) nem szabad férfi, nem ember. - A görögökben támadt először a szabadság tudata, s ezért szabadok voltak; de ők, s éppígy a rómaiak is, csak azt tudták, hogy néhányan szabadok, nem az ember, mint olyan.

Ezt Platón és Arisztotelész nem tudták; innen van, hogy a görögök nemcsak rabszolgákat tartottak s életük és szép szabadságuknak fennállása ehhez volt kötve. hanem maga a szabadságuk is részint csak véletlen, kimunkálatlan, mulandó és korlátozott virág volt, részint egyúttal kemény szolgasága az emberinek, a humánumnak. - Csak a germán nemzetek jutottak el a kereszténységben annak tudatához, hogy az ember mint ember szabad, a szellem szabadsága az ember legsajátosabb természete. Ez a tudat először a vallásban, a szellem legbensőbb régiójában támadt; de emez elv beformálása a világi lényekbe is: ez további feladat volt, amelynek megoldása és végrehajtása a műveltség nehéz hosszú munkáját követeli. A keresztény vallás felvételével pl. nem szűnt meg közvetlenül a rabszolgaság, még kevésbé lett vele a szabadság azonnal uralkodóvá az államokban, szerveződtek meg ésszerű módon s alapultak a szabadság elvére kormányok és alkotmányok. Az elvnek ez az alkalmazása a világiságra, a világi áthatása. kimunkálása ezen elv által az a hosszú folyamat, amely maga alkotja a történelmet.

(...) a jelen világ, a szellem jelen alakja, öntudata, magában foglal minden fokot, amely korábban megjelent a történelemben. (...) Mivel a szellem eszméjével van dolgunk, s a világtörténetben mindent csak a szellem jelenségének tekintünk, azért, ha átfutjuk a múltat, bármilyen nagy is, csak jelenvalóval foglalkozunk. (...) Azok a mozzanatok, amelyeket a szellem látszólag maga mögött hagyott, megvannak a jelen mélységeiben is.

(...)A filozófia belátása az, hogy nincs hatalom, amely felette állna a jó Isten hatalmának, amely megakadályozná őt érvényesülésében; hogy Istennek végül igaza van; hogy a világtörténet nem egyéb, mint a gondviselés tervének bemutatása. Isten kormányozza a világot; kormányzásának tartalma, tervének végrehajtása a világtörténet. E terv megragadása a világtörténet filozófiájának feladata, előfeltevése pedig az, hogy az eszmény teljesül, hogy csak annak van valósága, amely megfelel az eszmének. Ezen isteni eszme tiszta fénye elől - s ez az eszme nem puszta eszmény - eltűnik a látszat, mintha a világ őrült, balga történés volna. A filozófia meg akarja ismerni az isteni eszme tartalmát, valóságát, és igazolni akarja a megvetett valóságot. Mert az ész az isteni mű megértése. A filozófia tehát nem vigasz; több ennél: kibékít a valósággal, átszellemíti a jogtalannak látszó valóságot az ésszerűvé, olyannak mutatja föl, ami magában az eszmében gyökerezik és amivel az ész kielégíthető. Mert az észben van az isteni. (Akadémiai Kiadó, Bp. 1979. 17-138. o.)

Hegel előad.

Jegyzetek

  1. Vö. "Ami ésszerű, az valóságos, s ami valóságos, az ésszerű." (Hegel: A jogfilozófia alapvonalai, Bp., 1971,) Vagyis semmi sem létezhet, ami nélkülözi az észt, s mivel minden rendelkezik az "ésszerűséggel", ezért felfogható, megérthető. Ez teszi lehetővé, hogy megismerhessük a történelmet.
  2. szubsztanciális: lényegi
  3. Ld. I. Kant: Az emberiség egyetemes történetének eszméje világpolgári szemszögből című művét.
  4. egzisztenciára jut: itt megvalósul.
  5. kettéválás: a tudat kettéválása: meghasonlás, amelyben a gondolkodó ember elváltnak érzi magát saját lényegétől (pl. ha valami méltatlan dolog történt velem, akkor különbséget teszek jelenbeli helyzetem és aközött, amit saját lényegemnek tartok.) Ez a "boldogtalan tudat" állapota, ami viszont már feltételezi, hogy tudjak létem értelméről.
  6. egzisztáló: itt létező
  7. magábanvalósága szerint: itt a természete szerint
  8. despota: g-lat.: zsarnok, kényúr,

Kérdések, feladatok

  1. Milyen kiindulópontot kell választani Hegel szerint a történelem vizsgálatakor?
  2. Milyen következményekkel jár, ha a történelmet szubjektíven értelmezzük?
  3. Hegel mit tart a történetíró és a krónikaíró feladatának? Miben látja a kettejük közötti különbséget?
  4. Mi a szerepe a hegeli történetfelfogásban a szükségszerűnek, és hogyan viszonyulhat hozzá a "különös egyediség"?
  5. Mit tart Hegel az "ész cselének"? Igazold állításod egy történeti példa felhasználásával!
  6. Mi a lényegi különbség a természet és a szellem mozgása között?
  7. Milyen korszakokat különít el Hegel a történelemben, és mi alapján korszakol?
  8. Hogyan összegezhető a filozófia lényege és célja a hegeli felfogás alapján?

Irodalom

  • Hegel: A szellem fenomenológiája. Akadémiai K., Bp., 1979,
  • Hegel: A filozófiai tudományok enciklopédiájának alapvonalai, Akadémiai K., Bp. 1979,
  • Hegel: Előadások a világtörténet filozófiájáról, Akadémiai K., Bp. 1979,
  • Hegel: Előadások a filozófia történetéről, Akadémiai K., Bp. 1977,
  • Herbert Marcuse: Ész és forradalom, Gondolat K., Bp., 1982,
  • Suki Béla: Hegel filozófiai rendszerének alapkérdései, Magvető K., Bp., 1981,

Csatlakozz hozzánk!

Ajánljuk

European Schoolnet Academy Ingyenes online tanfolyamok tanároknak
School Education Gateway Ingyenes tanfolyamok és sok más tanárok számára
ENABLE pilot Program iskoláknak a bullying ellen
eBiztonság Minősítés Minősítési rendszer oktatási intézményeknek