Az István, a király és az iskola
2013/10/17 14:04
1195 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.

Harminc éves Szörényi Levente és Bródy János rockoperája. Ha iskolában kellene vele foglalkozni, vajon milyen témák mentén folyna a diskurzus?

Nem kis kockázattal és felelősséggel jár az István, a királyról írni. A rockopera eddigi harminc éves pályafutását méltató és elmarasztaló vélemények folyamatos kereszttüzében töltötte, noha a negatív vélemények az utóbbi időben inkább az éppen aktuális előadásokat, mint magát a művet érintették. Mindenképpen sok kérdést felvető alkotásról van szó: a magas és a tömegkultúra fúziója mellett elemzések tárgya a mű történelemszemlélete, üzenete, a főszereplők erkölcsi megítélésének ábrázolása, illetve egyáltalán az, hogy létezik-e egy rockopera esetében alapmű – és itt most nem a drámai alapműről van szó, amelyet Ezredforduló címmel Boldizsár Miklós írt 1972-1974-ben, hanem a rockoperai alapról. Jelen cikk nem kritika, tehát nem feladata például a legújabb színpadi produkció elemző méltatása vagy elmarasztalása; azonban szeretné felhívni a figyelmet az István, a király mint művészeti alkotás néhány olyan aspektusára, amelyekkel érdemes lenne iskolai magyar- vagy drámaórákon is foglalkozni.

Műfaji kérdőjel

A műfaji elemzések azért hasznosak, mert nemcsak az adott szövegről, hanem a szöveg társadalmi, kulturális kontextusáról is sokat elmondanak az adott korban. A rockopera izgalmas műfaj: magába olvaszt magas és tömegkultúrát, a komoly- és a könnyűzenét, a zenét és drámát, színészi játékot és rockzenészi kiállást. Megkülönböztetése a musical műfajtól mára talán lehetetlen, hiszen mindkettő zenei alapokra épülő, történetet itt és most megjelenítő színpadi mű. Míg a szintén fiatal musical műfaj az operettből kiágazva huszadik század eleje óta jelen van, és a zenei trendeket követve folyamatosan változik, a rockopera nyilván azóta létezhet, hogy valamikor az 1950-es években kialakult a rockzene – amelyet azonban a musical nagyon hamar integrált, létrehozva a rockmusicalt (mintegy utódjaként a korábbi jazzmusicalnek).

Nehéz lenne megmondani, hogy a West Side Storyt, a Hairt vagy a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című opuszt miért hívják inkább musicalnek, míg a Pink Floyd: The Wall-t vagy az István, a királyt rockoperaként kategorizálják. A megoldás talán az aktuális előadásokban rejlik: míg a musical elrejti az alkalmazott rockzene olyan emblémáit, mind a gitárok, a dobok, a mikrofon vagy a jellegzetes rockzenészi pózok, a rockopera mindezt inkább hangsúlyozza, stilizálja. Mindeközben pedig az opera összetett zenei kompozíciójánál lényegesen egyszerűbb (de bizonyos stílusjegyeit, például a visszatérő témát tartalmazó) mű narratívát, történetet tár elénk a műfaji keveredés netovábbjaként.

Istcan a kiraly

Szerzőségi, előadói kérdőjel

Az István, a király szerzősége szintén problematikus irodalmi kontextusban. Drámai műveknél megszoktuk, hogy van egy drámaíró, aki teljesen egyedül megírja a komédiáját vagy tragédiáját (stb.), amelyet egy rendező színre visz, és az operánál is nagyon hasonló a helyzet. A szóban forgó rockoperának azonban egy szerzőpáros az alkotója: Bródy János és Szörényi Levente képzett zenészek és tapasztalt dalszövegírók. Művük közös munka eredménye, amely akkor érdekfeszítő jelenség, ha egyébként a szerzőt barthes-i módon elföldeljük (bár igaz, hogy Roland Barthes A szerző halála című írásában irodalmi szövegekről szólt, nem más művészeti ágakba tartozókról). Node rockzenészek ők, egy olyan miliőből jönnek, ahol a zeneszámok szerzősége és előadója nagyon erősen összekapcsolódik: Bródy János Ha én rózsa volnék… című klasszikusa Bródy vagy Koncz Zsuzsa hangján szólal meg hitelesen – minden más feldolgozás. Ez a hatás az István esetében is jelen van: volt egy referenciaértékű felvétel 1983-ban, és azóta a tömegek számára István Varga Miklós hangján szólal meg, Koppány Vikidál Gyuláén és így tovább. Ők teremtették a slágert, az ő előadásmódjuk válik vonatkozási ponttá minden későbbi előadás során, még akkor is, ha voltak azóta más népszerű előadások is. A drámai művek esetében kevésbé kötődik az előadó a szerephez.

Kié az erkölcsi fölény?

Slágerek: fontos kulcsszó az István, a király megértéséhez. Ismerős, megszokott dallamok, egyszerű, közérthető kifejezésmód, remek gitárriffek – nem nehéz zeneileg megszeretni a művet, pláne akkor, ha valami fontos közösségi hagyományt, emléket tematizál. A darab kollektív énekhangja ősi rapszódosz módjára „fegyvert s vitézt énekel”, ha nem is in medias res, mint az eposzok esetében. Egy történetet mesél újra, amelyet már sokan sokféleképpen elmeséltek, amelyet a közösség minden tagja ismer, és amely legalább annyira konkrét eseményt jelenít meg, mint amennyire metaforikusan is értelmezhető. A szépen elvarrott, egyszerűnek tűnő felszín alatt – és többek között ebben rejlik az István nagyszerűsége! – a legkevésbé sem egyértelmű erkölcsi képletek kavarognak.

Végiggondolván a híresebb előadásokat, István és Koppány, a két főszereplő jelleme közel sem fekete-fehér. Nem mondhatjuk, hogy István a jó (csak mert győzött) és Koppány a rossz (mert a jóra támadt, és veszített); ehelyett egy komplikált játszma bontakozik ki egy olyan közösség élén, amely épp annyira törekszik magát megkülönböztetni más közösségektől, mint amennyire rá van szorulva – kis közösség révén – a domináns erők támogatására. István úgy véli, szükség van a külső, római (és német-római) segítségre, ellenfeleit legyőzi, azonban egy mindvégig magában őrlődő és politikai kontextus által erőteljesen befolyásolt uralkodóként látjuk őt. Koppány hozzá képest sokkal szabadabbnak tűnik, ő a közösség régi értékeit félti, őrzi, de eszményei az új helyzetben már nem életképesek. Jól döntöttek, rosszul?

Talán nem is érdemes a kérdést feltenni, hiszen az erkölcsi ítélet is utóbb, a győzelem/vereség felől érkezik. Az egyik legfontosabb kulcsmondat Koppány egyik dalának a refrénjében hangzik el (erős érzelmi töltettel, fájdalmasan): „kényszerpályán a világ”. Vagyis szerepek vannak, de valódi cselekvés nincs. Ez lehet, hogy túlzás, arra azonban jól használható, hogy két ilyen formátumú és összetettségű figura jellemtérképén hol erre, hol arra a jellemzőre nagyíthasson rá az éppen aktuális rendezés; nem történhet másképp, mint ahogy történik, de hogy ezt patetikusan, kissé szenvtelenül vagy ironikusan adatik-e elő, abban már a rendező dönt.

További érdekes oldalak:

Kerek Roland cikke

Csatlakozz hozzánk!

Ajánljuk

European Schoolnet Academy Ingyenes online tanfolyamok tanároknak
School Education Gateway Ingyenes tanfolyamok és sok más tanárok számára
ENABLE pilot Program iskoláknak a bullying ellen
eBiztonság Minősítés Minősítési rendszer oktatási intézményeknek