Jézus a történelemben
2001/02/22 00:00
1856 megtekintés
A cikk lejárt! Valószínű, hogy már nem aktuális információkat tartalmaz!
Názáreti Jézusnak számtalan követője mellett, legalább ugyanannyi ellensége is volt. Ez a kettősség a korabeli történetírók műveiben is megfigyelhető: van, aki hajlandó tárgyilagosan beszámolni életéről, és van olyan is, aki engedelmeskedve a Római Birodalom hatalmi szavának, nemes egyszerűséggel elfelejti megemlíteni alakját. Azt viszont, hogy Jézus nem létezett, soha egyikőjük sem írta le.

Lehet-e a Názáreti Jézus történetiségét kétségbe vonni csak azon az alapon, hogy a korabeli görög-római forrásokban nem találunk egyértelmű igazolásokat? A császári archívum, Plinius és Suetonius írásai után lapozzunk bele Tacitus műveibe. A Názáreti Jézus történetiségére a legmegbízhatóbb tanúságnak általában Cornelius Tacitus (55-117) római történetíró feljegyzését tartják. Tacitus a 115-116 körül kiadott és utólag Annales címen ismertté vált művében - tehát mintegy 60 év távlatából - ír a 64. évi római tűzvésszel kapcsolatban a keresztyénekről. Mikor Róma nyomortelepei hamuvá váltak, a hajléktalan tömegek gyanúja a gyűlölt császárra terelődött. Elterjedt, hogy ő adott parancsot a gyújtogatásra. Tacitus ezt "rosszindulatú híresztelésnek" tartotta és elmondja: "Sem emberi segítség, se a császár bőkezűsége, se az istenek engesztelése nem tudta eltörölni azt a kínos közvéleményt, mely a tűzvészt parancsból keletkezettnek hitte. Hogy tehát Néró a híresztelésnek véget vessen, tettesekül odaállította és válogatott kínzásokkal illette azokat az embereket, akiket a köznép gonoszságuk miatt gyűlölt és christianusoknak nevezett" (Ann. XV. 44).


Nero Hogy miért gyűlölték őket? Ezt így foglalta össze Tertullianus (150-222) egyházatya Apologia című művében: Ha a Tiberis kiönt a város faláig, ha a Nílus nem önt ki, ha az ég csatornái bezárulnak és nem esik eső, ha földrengés van vagy ragályos betegség és éhhalál támad az embereke, tüstént ordítják: Ad leones! Oroszlánok elébe a keresztyénekkel! Minket okolnak értük, mondván: "Nem tisztelitek az isteneket, nem áldoztok a császárnak!" Ezekért zúdítják ránk a vádakat, hogy istentelenek és felségsértők vagyunk. De számunk azért mégis mindig növekszik, valahányszor letiportok; a keresztyének vére: mag.
Az üldözéssel kapcsolatban Tacitus elmondja a keresztyén név eredetét is: "Az, akitől nevüket vették, Krisztus, Tiberius uralkodása alatt Pontius Pilatus helytartó által halállal fenyített, de a pillanatra elfojtott átkos babona újra előtört, nemcsak Júdeában, e kárhozat eredő helyén, hanem szerte a fővárosban is, ahová mindenünnen mindenféle szörnyű és undok nyavalya összfoly és követőre talál."


Tacitus A továbbiakban részletesen elbeszéli azokat a tortúrákat, amelyeket a keresztyénekkel szemben alkalmaztak. És mintha szánakozna... "Midőn tehát az első bebörtönözöttek vallottak, azután vallomásaikból roppant sokaságra bizonyult be, nem éppen a gyújtogatás bűntette ugyan, hanem az emberi nem ellen táplált gyűlöletük. Halálkínjaikból még gúnyt is űzött a közönség, úgy, hogy vadállatok bőrébe varrva, kutyákkal tépették szét vagy keresztre feszítették vagy napszálltakor fáklya gyanánt éjjeli világításra gyújtották meg őket. Kertjeit engedte át Néró e látványosság céljára és cirkuszi játékot rendezett, melyeknél kocsisjelmezbe öltözve vegyült a nép közé, vagy állott a versenykocsin. Mindezek következtében a különben bűnös és a legmesszebb menő példás fenyítést is megérdemelt keresztyének iránt szánalom ébredt a szívekben, mintha nem is a közjó érdekében, hanem egy ember vérszomja miatt kellene meghalniok" (Ann. XV. 44).


A tárgyilagosság megkövetel egy megjegyzést. A Tacitus írásából említett szövegrészből érződik, hogy csak hallomásból ismeri a keresztyéneket és azt mondja el róluk, amit a közvélemény tart felőlük. Ugyanakkor honnan veszi azt a két sort, amit pontosan mond el Jézusról? Egyesek szerint az a másolók beszúrása a kézzel írott szövegbe. De van, aki arra gondol, hogy az idősebb Plinius: Naturalis Historiae Libri című művéből vette át, amit másutt is gyakran használt. Ez a Plinius Secundus Majos (23-79) az ifjabb Pliniusnak, a már korábban említett bithiniai helytartónak a nagybátyja volt és természettudósként tartja számon a történetírás. Ezért lelte halálát is 79-ben, amikor túl közelről akarta megfigyelni a Pompeit eltemető Vezúv kitörését. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy ez az idősebb Plinius 70-ben, a zsidó háború idején, Jeruzsálem ostrománál tagja volt Titus vezérkarának és így a helyszínen is hallhatott a zsidó szektáról.
Aki persze úgy véli, hogy rajtakapta a hamisításhoz tollat ragadó kezet, az siet is leírni: "A hamisító kudarca megerősíti azt a következtetést, hogy Krisztus mint valóságos történeti személy nem létezett!" (R. J. Vipper, Róma és a korai kereszténység. 1956.84). A művet évtizedekig sok helyen tankönyvként használták, ezért érdemes a kérdést alaposabban is körüljárni.


Philo Ezzel végére is értünk a korabeli görög-római irodalmi emlékeknek. Most vegyük szemügyre Jézus honfitársait, akik között emberi élete lefolyt. A Krisztus korabeli zsidóság számos írót tart számon, akik közül a legkiemelkedőbb az Alexandriában élt Philo, neoplatonikus filozófus volt, akitől mintegy ötven értekezés maradt ránk.
Jóllehet görög neveltetésben részesült, ragaszkodott ősei hitéhez és erkölcseihez. Különösen az esszénusok voltak rá nagy hatással. Az alexandriai iskola kedvelte az allegorikus magyarázatokat. Nem csoda tehát, hogy Philo, aki hagyományaival a zsidóság talajában gyökerezett, nevelése révén pedig göröggé lett, e kettős természete következményeként a Bibliába be akarta vinni allegorikus magyarázatait, a filozófiába viszont a Szentírás miszticizmusát. Mégis tisztelettel kell méltatnunk tudományos és írói érdemeit, hiszen a törekvése az volt, hogy a hellén tudást a zsidó hitnek alárendeltje, megerősítésére felhasználja.
Életéről keveset tudunk. Alexandriában született Kr. e. 20 körül. Halála éve azonban ismeretlen, de valószínű, hogy Claudius (41-54) uralma alá esett. Történetileg azonban kétségtelenül hiteles, hogy Kr. u. 39-ben, tehát már előrehaladott korában rész vett egy alexandriai zsidó követségben, amely Caligulához ment, hogy a császár szabadítsa meg a zsidókat az üldözéstől. Közbenjárásuk eredménytelen maradt, és ha a zsarnokot közben meg nem ölik, a követek élete is veszélybe került volna. A hagyomány - ami sajnos ellenőrizhetetlen -, többet is tud róla. Például, hogy jó barátságban volt Lukács evangélistával, Rómában pedig találkozott Péter és Pál apostolokkal. Ezenkívül még élt, amikor a korai keresztyén gyülekezetek tagjai Alexandriában már használták az első evangéliumok szövegeit. Az viszont bizonyos, hogy sokat foglalkozott a Terapeutákkal, ezzel az egyiptomi-pogány talajon született, aztán keresztyén színezetű szektával. A róluk írt: "De vita contemplativa" című műve alapján Eusebius (260-339) egyháztörténész, Caesarea püspöke Philót a keresztyén aszkézis kialakulásával kapcsolatban említi (H. E. II. 17).


Nos, ez a Philo, aki Jézus egyik legműveltebb kortársa volt és a szellemi látóhatára egyaránt befedte a hellén, római és zsidó világot, műveiben sehol nem ejti ki Jézus nevét, sőt még célzást sem tesz rá. Egyesek szerint talán azért, mert mint az atyai hagyományai iránt elkötelezett ember, semmiféle érdeklődést nem tanúsított egyik néplázító tettei és tanítása iránt sem, amilyenek az utóbbi időkben szép számmal akadtak Izraelben.
A következő zsidó író, akinél adatokat kereshetünk, Justus Tiberiensis, aki Jézus halála idején született, tehát tanúja volt a keresztyénség kibontakozásának. Művében megírta a zsidó királyok történetét Mózestől II. Heródes Agrippáig, tehát kb. Kr. U. 100-ig, de ő sem említi sehol a Názáreti Jézus nevét. És itt most már igazán jogosan kérdezhetjük, hogy miért nem? Hiszen egy történész nem hallgathatja el a tényeket. Legfeljebb, ha elfogult, más megvilágításba helyezi őket. A hallgatása magyarázatát valószínűleg jól látta Photios, a 9. századi bizánci történetíró, akit Bardas caesar, laikusként az elcsapott Ignatius helyébe ültetett a konstantinápolyi patriarchai székbe, 858-ban. Laikus létére hamar belejött az egyházkormányzásba, mivel egy 867-ben tartott konstaninápolyi zsinaton ő átkozta ki I. Miklós római pápát. Nos, ez a Photios még olvasta Tibériási Justus mára már elveszett történelmi művét és a Jézusról való hallgatását így foglalta össze: "Justus, fajtiszta zsidó létére, akit megfertőztek a zsidó előítéletek, nem tesz említést Jézus eljöveteléről, sem életének eseményeiről, sem csodáiról". Tehát vallási elfogultságában úgy tekintett rá, mint a zsidóság szégyenére és agyonhallgatta...


Josephus A harmadik zsidó író, akit még számba kell vennünk, Josephus. Kr. u. 37/38-ban született Jeruzsálemben egy tekintélyes papi családban. Tehát tagja lett annak a papi arisztokráciának, amely opportunizmusból alkalmazkodott a római igához. Némi önteltségre vall, amikor elmondja önmagáról, hogy már tizenhárom éves korában annyira jártas volt a teológiában, hogy a jeruzsálemi rabbik kikérték a véleményét. Tizenhat évesen kivonult a sivatagba és egy remeténél a testét aszketikus gyakorlatokkal fegyelmezte. Tizenkilencéves korában lépett be a farizeus pártba és első megbízásaként Rómába utazott, hogy kieszközölje néhány letartóztatott pap szabadon bocsátását. Mikor hazaért, kitört a zsidó háború. A Szanhedrin Josephust bízta meg Galilea főparancsnokságával. Vespasianus római hadvezér körülzárta Jopatát. A 47 napos ostrom alatt Josephus és harcostársai elhatározták: kölcsönösen megölik egymást, hogy ne kerüljenek a legionáriusok kezébe. A sorshúzásban hogy-hogynem Josephus lett a túlélő, aki az erődítményt átadta Vespasianusnak s aztán megjövendölte neki, hogy császárrá fogják választani. Mikor ez tényleg bekövetkezett, Vespasianus személyes barátjává fogadta, Josephus pedig, mint egy felszabadított rabszolga, Urának Flavius családnevét a saját nevéhez illesztette. Részt vett Jeruzsálem ostrománál, aztán Rómába költözött és mint udvari történetíró még attól az elvtelenségtől sem irtózott, hogy az Izrael által várt Messiás maga Vespasianus! 75-79 között megírta a Zsidó háború történetét, IV. Antiochustól Massada elestéig, Kr. u. 73-ban. Azt akarta kimutatni, hogy a háborúnak a zélóták ostoba értetlensége volt az oka. 93-94-ben jelent meg a másik könyve: a Zsidó régiségek (Antiquitates Judaicae). Ebben a műben Josephus három megjegyzését kell megvizsgálnunk.

A XX. 9.1-ben azt olvassuk, hogy Annás főpap Kr. u. 62-ben kegyetlen ösztönei kielégítésére kivégeztetett egy Jakab nevű embert, "aki testvére volt Jézusnak, akit Krisztusnak neveznek, s még néhány más embert; törvénysértéssel vádolta őket és végül megköveztette". A törvénytelen eljárás ellen a Tóra legszigorúbb hívei is felháborodtak, ezért titokban bevádolták a főpapot Albinus római helytartónál és II. Agrippa királynál. Agrippa meg is fosztotta főpapi méltóságától és helyébe mást nevezett ki. Ezt a Josephus-idézetet ismerte többek között Origenes, Eusebius és Hegesippus egyházatya is. A hitelességével éppen ezért nem érdemes foglalkozni. Ha pedig ez az idézet hiteles, akkor Josephus - akarva-akaratlanul - azt igazolja vele, hogy Jézus történeti személy volt!
Múltkor említettük Celsust, aki a leghevesebben támadta a korai keresztyénséget. Vádjait a legnagyobb keresztyén gondolkodók - például Origenes - utasították vissza. Érdemes meggondolni: ez a Celsus sem vonta kétségbe Jézus történetiségét. Könnyen mondhatta volna: "A ti Krisztusotok soha nem létezett! Soha nem mondta.

Dr. Bajusz Ferenc

A cikket a bocsátotta SuliNet rendelkezésére.

Csatlakozz hozzánk!

Ajánljuk

European Schoolnet Academy Ingyenes online tanfolyamok tanároknak
School Education Gateway Ingyenes tanfolyamok és sok más tanárok számára
ENABLE pilot Program iskoláknak a bullying ellen
eBiztonság Minősítés Minősítési rendszer oktatási intézményeknek