Királyok asztalánál
Farkas Zoltán
2006/12/08 16:03
2725 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.
Mikor, hogyan és kik étkeztek a középkorban, milyen étkek, fogások követték egymást - mindezek a kérdések manapság is foglalkoztatnak bennünket. Az alábbi írásból azt is megtudhatjuk, hogy milyen receptek alapján készítették az ételeket. Jó étvágyat!

Asztali pompa

Középkori lakoma

Királyaink európai kapcsolatait ismerve biztosra vehető, hogy életmódjuk nem sokban különbözött rangbéli kortársaikétól. A nagyurak étkezése a vár vagy kastély nagytermében történt. Az európai királyi udvarok, a nemesség (és a tehetősebb polgárság) étkezése bőséges volt, túlságosan is sokat időztek az asztal mellett, ami roskadásig volt húsokkal, mártásokkal. (A mértéktelen fényűzést, a finom ételekben való tobzódást a városokban olykor a hatóság is megsokallta. Firenzében például 1330-ban elrendelték, hogy egy-egy étkezés alkalmával háromnál többféle ételt nem tálalhatnak fel. Szabályozták azt is, hogy lakodalom esetén se legyen több húsz terítéknél. Új lovagok avatása esetén három fogásnál és száz terítéknél nem engedélyeztek többet.)

A középkor utolsó századaiban vált általánossá, hogy férfiak és nők együtt étkezhettek. A gyermekeknek ekkor is külön helyiségben terítettek. Hosszú asztaloknál ültek a vendégek, rangjuk szerinti sorrendben. Kürtök és a harsonák hangja jelezte az étkezés kezdetét. Először kézmosótálakat hordtak körbe a szolgák. Díszes mosdótálban, rózsaolajjal illatosított meleg vízben moshatták meg a kezüket. Mivel a levesen kívül mindent kézzel ettek, különösen fontos volt az étkezés előtti kézmosás. A kanál, kés és a villa együttesen csak a XV. század közepe táján terjedt el általánosan a nemesi házaknál. Az asztali viselkedés illemszabályai a századok folyamán sokat változtak. A XV. században vált általánossá, hogy a hölgyek és urak nem az asztalkendőbe fújták ki az orrukat, hanem zsebkendőt használtak. Az étkezés is kulturáltabbá vált, a zsíros, fűszeres lével nem mocskolták be magukat, az evés módja is kevésbé volt mohó, zabálásra emlékeztető. Kialakult az asztali illem ma ismert formája. Az egyre szerteágazóbb királyi és főúri udvartartásnak természetes velejárója volt a különféle kiszolgálói funkciók szétválása, sőt mesterséggé erősödése. Az udvari rendtartásban kialakultak az étkezések köré csoportosítható feladatkörök, így az előkóstolók, az étekfogók, a felhordók és a felszeletelők, illetve a konyhai mesterek tisztségei.

Hű képet kaphatunk a középkor étkezési szokásairól Bartholomaeus Anglicus egykori leírásából:

"Az ebédeken és vendégeskedésekben az evés-ivásnak a kialakult szabályok között kell végbemennie. Először is felállítják a teremben az ülőhelyeket, székeket, majd pedig egybehívják a vendégeket, közben asztalokat és tálalókat helyeznek el, amiket feldíszítenek. A vendégeket a ház urával együtt a főasztalhoz ültetik. Mindaddig senki sem foglal helyet, amíg a vendégek kezet nem mostak. Az úrnő és leányai, valamint a szolgák is leülnek, ki-ki rangja szerint. Először késeket, borosedényeket, sótartókat raknak az asztalra, majd kenyeret és kelyheket. Ezután következnek a különféle fogások. A háznép, a szolgák szorgosan ellátnak mindenkit, egymást kölcsönösen kínálva vidáman beszélgetnek. Hegedűk és hárfák szórakoztatják a vendégeket. Közben újabb ételeket szolgálnak fel, és ismét hoznak bort. A felhordott ételeket maguk között szétosztják. Ezután körülkínálják a gyümölcsöt és a fűszereket is. Amikor vége az étkezésnek, elhordják az edényeket és a maradékokat, és elviszik az asztalt középről. Ezután ismét megmossák és megtörlik a kezüket. Majd hálát adnak az Úrnak, és köszönetet mondnak a házigazdának. Ezután újra meg újra megtöltik a kelyheket, hogy megvidámodjék mindenkinek a szíve."

Magyar konyha

Reneszansz udvar

Legkorábbi magyar beszámolóink gasztronómia élményekről Mátyás király korából származnak. Hunyadi Mátyás udvara volt az első "az Alpokon túl", ahol a humanista tudománnyal és a reneszánsz művészettel együtt kibontakozott az új, emberközpontú életforma és vele együtt a gazdagabb, kifinomultabb étkezés is. (Később, a török időkben Erdélyé lett a vezető szerep.) Hogy ez mennyire jellegzetes magyar, csak sejthetjük, ismerve Mátyás nemzetközi kapcsolatait és azt a nyilvánvaló tényt, hogy olasz földről hozott magának feleséget. Beatrix sűrűn levelezett nénjével, Eleonóra ferrarai fejedelemasszonnyal mindenféle ínység ügyében, és valószínű, hogy étkezési szokásain kívül szakácsmestereket is hozott magával hazájából. Mátyás király életírói, Galeotto Marzio és Antonio Bonfini részletesen foglalkoznak az ételekkel is; szerintük a királyi étrend bőséges és változatos volt.

Galeottonak köszönhetjük a magyar étkezési szokások szemléletes leírását is:

"Szokásuk a magyaroknak, hogy négyszögletű asztalok mellé ülnek le enni... és minden ételt mártásban tálalnak. A mártások váltakoznak az ételek szerint. A fiatal liba, kacsa, kappan, fácán, fogoly, seregély, melyek nagy számban vannak errefelé, aztán a borjú-, bárány-, gödölye-, disznó- és vaddisznóhús meg mindenféle hal a maga külön mártásában úszik és fűszereződik. Az is szokás, hogy valamennyien egy tálból esznek - nem mint nálunk (azaz Itáliában), ahol mindenki külön tálat kap -, és senki sem használ villát, mikor a falatot fölemeli, vagy a húsba harap. Mindenki előtt van valami kenyérféle, a közös tálból kiveszi, amit kíván, és falatokra vágva ujjaival teszi a szájába. A magyaroknál nem igen vannak szokásban az étekosztók, úgyhogy csak a legnagyobb nehézséggel védheti meg az ember a magyarok bőséges és gazdag táplálkozása miatt kezét és ruháját a beszennyeződéstől, mert a lecsöpögő sáfrányos lé néha az egész embert bemocskolja. Ugyanis igen nagy mértékben használnak sáfrányt, szegfűszeget, fahéjat, borsot, gyömbért meg más fűszereket. De Mátyás király, noha mindenhez kezével nyúlt, soha nem szennyezte be magát, bármennyire elmerült a beszélgetésben. Lakomái alkalmával ugyanis vagy valamilyen komoly dologról volt szó, vagy tréfálkoztak, dalokat énekeltek. Mert zenészek és lantosok is vannak ám ott, akik a vitézek tetteit hazai nyelven (magyarul) lantkísérettel éneklik a lakománál... a király társalgott, vagy a dalokat és az asztali beszédet hallgatta a legnagyobb figyelemmel, közben evett az ételből és a mártásból, de soha mocsok el nem rútította. Valóságos csoda ez, mert a többiek a legnagyobb vigyázattal és igyekezettel sem tudták megőrizni kezüket és ruházatukat a beszennyeződéstől..." Borszállítók

A paprika megjelenéséig és általános elterjedéséig (tehát a XIX. század kezdetéig) a leggyakoribb ízesítőnk a bors, a gyömbér és a sáfrány voltak. Ez utóbbit igen régen használják a magyarok mind fűszernek, mind festőszerként. Mátyás király szakácsai oly bőven használtak sáfrányt, hogy a király és vendégei állandóan a sárga színeződés veszélyével ültek asztalhoz. A sárga ruhák és kezek, pecsétes abroszok az étkezési szokásokból következtek: evőeszközt nem nagyon használtak, kézzel ettek. Nagy gondot fordítottak a kovásszal készített, magyaros kenyérre, amit nem cseréltek fel az olasz zsemlekenyérrel. Nagyon kedvelték a halakat; a hazaiak közül a csuka és menyhal, az idegenekből az angolna és a hering voltak a leggyakoriabbak. A húsfélék marha, juh, sertés és vadak, valamint baromfik elkészítését jelentették. A zöldségek után nagy gondot fordítottak a sajtokra és cukrászsüteményekre is. Az ízek az édeskés felé hajlottak; a sós, fűszeres húsételek pedig savanykásak voltak a "beléjük bocsátott" jelentős mennyiségű bortól, ecettől és tejföltől. Bő lével készültek, hideg vagy meleg mártással, amit nagy kenyérszeletekkel mártogattak a közös tálakból. (A mártás ekkor még szó szerint megfelelt a nevének: ebbe mártogatták a húst és a kenyeret.) Levest külön nem ettek, és a zöldféléket is magában szolgálták fel. Jellemző volt még a fűszerek mértéktelen használata. A jeles alkalmakkor készített sütemények néha szobrászi alkotásokkal vetekedtek. A méz volt a fő édesítőszer, süteményekhez ezt használták, de készítettek mézsört, mézes bort, mézes vizet is.

Mátyás menyegzőjére 24 fogás készült. Ez nem azt jelenti, mint ma; a 24 féle étket 4-5 menetben hordták fel, és mindenki abból evett, amihez hozzáfért. Külföldön két embert számoltak egy tálra, nálunk jóval nagyobb tálakon került az étel az asztalra, és a körülülők ebből vették ki (kézzel) a nekik tetsző darabokat. Étrendek nem maradtak fenn, de a felhasznált fűszerekből gazdag húsfogyasztás gyanítható. Leginkább vadhús került az asztalra; szarvasok, vadkecskék stb. A borok legjobbika szerémi mindig akadt (a tokaji csak a század végén szorította ki az első helyről), de gyakran váltakozott gyengébb budaiakkal, baranyai pecsenyével. Folyóink bővében voltak a halnak, de az udvar szívesen fogyasztott tengeri tintahalat, azúrpolipot, heringet, sőt az osztrigát és a vizaikrát (kaviárt) is. Beatrix királyné közbenjárására ételeink nagymértékben igazodtak a nyugati, elsősorban az olasz ízléshez, és az évszázadok folyamán ez volt az alapja a jellegzetesen magyar ételek kialakulásának is.

És hogy mi került a királyok, főurak asztalára? Íme két példa egy XVI. századi Erdélyben élt ismeretlen szerző által írt szakácskönyvből, a "Szakács Tudomány"-ból, melyben többek között ezeket a recepteket olvashatjuk: Dürer: Szakács és felesége "Disznóhús, az kit erdeinek hínak, szekfüves lével. Az erdeinek szép édes húsát vágjad fel elegesleg, azt mosd meg erősen sós vízben, míg az husa fő, az levét addig tegyed fel borban, hányj fekete czipót reá, hogy immár látod, hogy megfőtt az husa, ved ki, szürd el az levet róla, őss hídeg vizet reá és abból abáljad ki, az édes husában hagyj meg három vagy négy konczokat, azt piritsd meg az urad asztalára, ha mind megpirithatod is, nem árt, azt rakjad szép tiszta fazékban, verd által az levét szitán, hányj mandolát reá, masolaszőlőt, almát, körtvét, mézeld, borsold, szekfüvezd meg (szekfűborssal kell fűszerezni), egy kicsény szint is adj neki sáfránnyal, ezt ugyan valóban megfőzzed az szerszámmal együtt, és minden szerszámát megadjad; add fel (a konyháról).

"Borjúhús lemóniával, tárkonnyal

A borjuhus szépaprón megvágjad, szépen megmossad, tiszta fazékban feltegyed, hogy felteszed, szép tiszta egészen hámozott vereshagymát, almát hányj reája, tárkonyt is ugyanakkor vess reája, akár asszó legyen, akár nyers, ez osztán hogy megfő az alma-hagyma rajta, és meg akarod abárolni (előfőzni az első forrásig), ugy abárold meg az husát, tiszta asztalra kiszedjed, abároljad szép tiszta fazékban, éás ugy szürd reá a levet és ugyan által verd, mintegy vernyével valót, azt osztán az tüzhöz tegyed, felforrázzad, megeczetezzed, megborsoljad, sáfrányozzad, gyömbérezzed, lemóniát (citromot) is hányj reája, mikor fel akarod adni, kettéhasogasd az lemoniát és ugy rakd az tálban: ennek az leve penig igen sürü ne legyen, savát megadjad (sózzad), és ugy add fel."

És még egy recept, melyet egy német nyelvű kódexben jegyeztek fel a XV. század vége felé:

"Ponty zsírral párolva és egy fácánlé

A pontyot tisztítsd meg, hempergesd meg zsemle- és mézeskalácsmorzsában, süsd meg roston szép pirosra. Tégy egy üstbe vagy serpenyőbe jó bort, tégy bele körtét vagy almát, törd át egy szitán, tedd fel ismét a tűzre, tedd bele a felszeletelt halat, s ha felforrott, szegfűborssal, fahéjjal, sáfránnyal, ha savanykás, egy kis mézzel fűszerezd meg, és ha vadhoz adod, akkor sózd meg illően."

A téli vendégeskedések idején az ételsorok fő helyén szerepeltek a disznótorok ínyes termékei, a hurkák, a kolbászok és a gömböcök. I. Apafi Mihály erdélyi fejedelem udvartartásában gyakorta olyan mennyiségű toros étek elhelyezéséről kellett egyszerre gondoskodni, hogy az uradalom kisebb kastélyainak kamráit is igénybe kellett venni. A középkori illemszabályok előírása szerint az étkezőasztalnál a díszhelyet, amelyet többnyire a ház ura foglalt el, arany-, vagy ezüstedénnyel jelölték meg. Az étkezőasztalon a virágdíszítést nem kedvelték, az asztal közepére csak itt használt dísztárgyak kerültek. Bakócz Tamás érseknél például ezüstszarvas feküdt a tányérok között, Mátyás király udvarában ezüst egyszarvúak. Bethlen Gábor fejedelem az oroszlános, malomforma és tornyos poharakat kedvelte díszítésül. Franciaországban és Németországban erre a célra hajó formájú díszes tárgyat használtak.

Mátyás után

Középkori kocsma

A Mátyás király alatti "békeéveket" az udvari élet hanyatlása követte a mohácsi csatavesztésig és a másfél százados török uralomig. A XV. század végén Mátyás halála után II. Ulászló udvartartása már jóval szerényebb volt elődeinél. Nagyszámú udvari emberének eltartása komoly fejtörést okozott naponta a királynak; csak a konyhai személyzet kitett harminc főt és például Mihály főszakács fizetése mellé egy lovat kapott 1494-ben, a következő évben pedig valamely okból 130 forintot (egy kukta évi bére 3 forint volt).

A nagymértékű költekezés, gazdag ajándékozás a királyi kincstár kimerüléséhez, jelentős adósságokhoz vezetett. Amikor II. Lajos 1516-ban követte atyját a trónon, tízévesen, szétzilálódó, széthúzó országot és üres kincstárat talált. Befolyó jövedelmei jelentős részét mégis udvartartására, kedvteléseire - azaz ajándékozásokra és lakomákra fordította. Lajos konyhája általában egyszerű volt. Külön asztalterítői, csemegései, ételaranyozói (divatos ekkoriban egyes húsételek, halak, páva bearanyozása asztalra kerüléskor) nem voltak; Kisszakácsi Tolvay István főszakács mellett tíz magyar mester, ugyanannyi segéd és nyolc gyerek (kukta) dolgozott a konyhán. Heti konyhapénzül 25 forint jutott, ünnepnapokon ennek ötszöröse. (Egy főúri udvartartásban a következő szolgák és szolgálattevők munkája kapcsolódott az étkezéshez: pohárnok, metélő (szeletelő), pincemester, tálaló, étekfogó inasok, konyhára ügyelő sáfár, szakácsmesterek segédjeikkel, konyhai szolgák, fűszerkészítő és segédje, fűszertárnok, edénymosók - vagyis együttesen 20-30 ember.)

A már említett "Szakács Tudomány" című könyvben a szakácsok és segédeik pontos feladatát is meghatározták:

"...az mesterek mellé mingyárast asztalosok kellenek, az kik tudjanak az testállás faragásához is, hogy ha az mester mondja vagy elefánt formát, avagy unicornis formát, vagy griff formát és egyéb vadaknak, madaraknak formáit, az mit az mester mond. Ehhez lakatos is kell, ostyasütő deákok. Az főmester mellé annyi mesterlegényeket állass, az mennyi elegendő leszen. Mert nem lehet olyan jó mester, hogy egyedül elégséges lehessen mindenre, mutogassa az legényeknek, mint kell és hogy kell. Nem is lehet oly tudós, hogy mindent tudhasson, hanem megválogasd az főmestereket, kit meleg ételekhez, kit hideg ételekhez, kit pástétomokhoz, kit vadakhoz, madarak csinálásához, mondola sajtokhoz, sültekhez, sóban főtt halakhoz .Ha elegendő szakácsod vagyon, így élj vélek; ha nincs, kettőt-hármat is eggyé tégy bennek, mert mi, magyarok sóba főttet is főzünk, meleg étket is, tésztamívet is csinálunk. De azért ugyan jobb, ha derék lakodalom idején külön-külön mestert állíthatsz mindenhez, mert itt sok asztalokra szoktak főzni, azért szükség sok mesteröknek lenni, így tisztességesben vihetik végben az dolgot.

Mikor osztán az mesterek minden dolgot véghezvisznek, egy avagy két képíró is legyen köztök, kik az étkeket avagy az szakács csinálmányokat aranyozzák, mert akkor, hogyha az szakácsokhozzá tudnának is, nem érkeznek az aranyozáshoz. Az fejedelem asszonynak czimerét is fel kell irnia az szakács készületekre, ugy, mint fennálló pávákra, fennálló pástétomokra, szarvas kappanokra, egyéb mindenféle tollas pástétomokra, efféle testállásból való vadakra, madarakra is. Az ilyenekkel szokták az fejedelmek asztalát ékesíteni. Ha pedig immár mindennel készen vagytok, az mestereket szólítsd elő, érts meg tőlük, kinél micsoda féle étek vagyon. Rendeld el velek együtt, mit kelljen az első fogásban feladni, s meleg étekbe is mit akartok hadni. Ez ugyan regestomban legyen nálad az étkeknek nemei szerint.

...Ha osztán elhozzák az tálakat, szólitsd nevek szerint az szakácsmestereket, az étkeket is rendi szerint, kiket az első fogásra rendeltetek, az regestom tenora szerént. Arra is vigyázz, hogy egy tál étket kétszer fel ne adjanak egy asztalra, mert néha tudatlan étekfogók is tanáltatnak, kétszer is elfog egyféle étket. Az étekfeladással penig tisztességesen, gyorsan bánjanak, hogy az étkek meg ne hüljenek, azután mikor kívántatik, az meleg étket is adasd fel."

A szakács mestersége

Zenészek

Az étkezési láncban természetesen a szakács a mindent eldöntő kulcsember, és hogy ezt így gondolták királyaink is, bizonyítja a szakácsok megbecsülése. A királyi szakácsoknak külön szervezetük volt Magyarországon, falvak, amelyeket eredetileg csak ők laktak. Különösen híresek voltak a Somogy vármegyéből származó királyi szakácsok. Szakácsi község lakói többnyire a névnek megfelelő foglakozást űztek (erre sok más példát ismerünk), és királyi udvarokban működtek. Jellemző és az udvari szakács ügyességére nézve hízelgő, hogy egyikük, Eresztvényi Ferenc (akinek családja Szakácsiból ered) elkísérte Zsigmond királyt a konstanzi zsinatra is. Zsigmond magyar kísérettel vette körül magát akkor is, amikor hosszabb időt töltött nyugati országokban. Szeretett magyar módra élni, öltözködni, étkezni. A külföldön időző király belső udvari szakácsának hűséges és odaadó munkáját címeres nemeslevél adományozásával jutalmazta 1414-ben. (E kegyben egyidejűleg két testvére, Cherubin és Péter, nagybátyja János, továbbá unokatestvére, Fejéregyházi László is részesült.) A derék szakács minden bizonnyal főleg a halételeknek lehetett a mestere, a címere legalábbis erre utal: a címerképben feldíszített nyárson tűz fölött csuka sül. A rajz mellett érdekessége az udvari szakács mestersége köréből választott címerkép is, miáltal ez az egyik legrégibb címerünk, amelyen a kép a kitüntetett foglalkozásra utal.

Irodalom

  • Szántó András: Eleink ételei Mezőgazdasági Kiadó. Budapest, 1986;
  • Bíró Ferencné - Csorba Csaba - Rékassy Csaba: Élet a középkori Európában és Magyarországon Móra Ferenc Könyvkiadó. Budapest, 1985;
  • Halász Zoltán: Mesélő szakácskönyv Minerva Kiadó. Budapest, 1985.,
  • Varga Domokos: Magyarország virágzása és romlása [Magyarország a XIV-XV. században] Móra Ferenc Könyvkiadó. Budapest, 1974;
  • Dr. Csapó Katalin: Királyi lakomák Élet és Tudomány. LIV. évfolyam 32. szám 1999. augusztus 6.)