Menesztett uralkodók
Farkas Zoltán
2002/10/16 09:12
1252 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.
Az I. világháborút követően több dinasztia is elvesztette királyságát, sőt el kellett hagynia családi fészkét is. Kevesebb információnk van arról, hogyan távoztak, s mi lett a sorsuk. Pedig ez az időszak bizonyítja leginkább, hogy korona nélkül ők is mennyire sebezhető emberek.

A hatalom áldozatai

Az I. világháború végén, illetve az azt követő politikai forgatagban évszázados dinasztiák veszítették el trónjukat. Pár évvel ezelőtt még magabiztosan ültek trónjukon, ám a világháború új helyzetet teremtett, s a vesztes államok uralkodói bűnbakokká váltak mind nemzetük, mind a győztes hatalmak szemében.

A Romanovok

A Romanovok 1613 óta birtokolták az orosz trónt, az 1905-ös forradalom, majd a századforduló gondjai (fegyverkezés, gazdasági háttér hiánya, éhínségek, expanzív külpolitika), végül pedig a világháború tehertétele megpecsételte a karizmatikusnak nem nevezhető II. Miklós (1894-1917) sorsát. Ő maga nem volt tisztában az események menetével, hiszen még 1917. február 27-én (a forradalom első napján) is ezt táviratozta a főhadiszállásról: "Megparancsolom, számolják fel a megmozdulásokat a fővárosban." A rendfenntartó erők azonban már a demokratikus forradalom oldalán álltak, s így II. Miklós kénytelen volt lemondani. Bár először fia, majd öccse, Mihály javára mondott le, ebbe már az orosz politikai erők nem egyeztek bele, a dinasztiának is távoznia kellett a hatalomból. Ezután az exuralkodó a Carszkoje-Szeló-i Sándor palotában lakott. Itt ki volt szolgáltatva a háborúba belefásult katonák önkényeskedésének, akik azzal szórakoztak, hogy biciklizés közben a küllők közé dugták a puskájukat, hogy elessen a korábban "cár atyuskaként" tisztelt uralkodó. Majd egyre terhesebbé vált mind az oroszok, mind a külföld számára. Anglia nem merte befogadni, a bolsevikok pedig potenciális veszélyforrást láttak benne. Emiatt egyre eldugottabb helyekre vitték, majd utolsó állomáshelyén, Jekatyerinburgban kedvenc kedvtelésével, favágással múlatta az időt. 1918 nyarán azonban a fehérek vészesen megközelítették Jekatyerinburgot, ezért 1918. július 17-én éjszaka a cárt és családját az Ipatyev-ház alagsorában meggyilkolták.

II. Vilmos a dezertált uralkodó

1918 augusztusában a német szárazföldi erők veresége a német hadsereg "fekete napjának" bizonyult, ám a császár, II. Vilmos még ekkor sem adta fel a harcot, s úgy vélte, hogy a tengeren még sikerülhet olyan helyzetet teremteni, amivel a béketárgyalásokhoz kedvező alapot biztosít. (Valójában már 1916-tól kiesett a kezéből a tényleges irányítás, azt a hadvezérek gyakorolták.) Ám a kieli matrózok 1918. november 3-án megtagadták a parancsot, s ekkor már a demokratikus erők is a császár távozását követelték. II. Vilmos a feszült helyzet láttán ugyan már október 29-én elhagyta Berlint, Spába, egy kis belga fürdőhelyre, pontosabban Hindenburg főhadiszállására utazott, ugyanis itt még biztonságban érezhette magát. Itt azután oly mértékben felbátorodott, hogy azon a napon (november 9-én), amikor Miksa badeni herceg (a birodalmi kancellár) bejelentette, hogy az uralkodó lemondott, akkor Vilmos a következő kijelentéssel állt elő: "Ha az urak közül néhányan még hűségesek maradnak hozzám, a legvégsőkig akarok küzdeni, még ha valamennyiünket agyonvernek is!" A vacsoránál még bőszen hangoztatta, hogy nem hagyja el a süllyedő hajót, hajnalban azonban már csak hűlt helyét találták, otthagyta a hadsereget, s Hollandiába szökött (katonai értelemben véve dezertált). Személyesen csak hetekkel később, november 28-án volt hajlandó bejelenteni lemondását (ennek fejében magánvagyona megtartását és nyugdíjat követelt magának). Ettől kezdve a hollandiai Doornban élt. Hiába követelték a győztes hatalmak Hollandiától, hogy adják ki a háborús bűnös császárt, a holland hatóságok ezt a kérést megtagadták, így II. Vilmos haláláig (1941-ig) élvezhette évi egymillió márkára rúgó évjáradékát.

IV. Károly, aki két trónt is veszített.

1918. november 3-án Padovában fegyverszünetet kötött Ausztria a már nem létező Osztrák-Magyar Monarchia nevében. A Monarchia utódállamokra esett szét, vagyis nem sikerült megvalósítani az utolsó Habsburg uralkodó, IV. Károly (1916-1918) tervét, a Monarchia föderalisztikus átszervezését. Sőt 1918. november 11-én végleg visszavonult az osztrák államügyek intézésétől is, s Schönbrunnból a morvaországi Eckartsauba költözött. Másnap Bécsben kikiáltották a köztársaságot. Ekkor a magyar delegáció is arra kérte Károlyt, hogy mondjon le a magyar trónról is, erre azonban már nem volt hajlandó, csak felfüggesztette uralkodói jogainak gyakorlását. Az emigrációban így érvelt tette mellett:
"A leköszönés minden formáját visszautasítottam, aminek az volt az oka, hogy lemondás után, restauráció esetében nem lett volna biztosítva a legitimitás ... A jóindulatú többség megvetne, és restaurációs törekvéseinek nem volna nyilvánvaló eszményképe, amire figyelmét összpontosíthatná, a forradalmárok viszont a lemondásom esetén is gyanakvóak maradnának." 1919 márciusában viszont számára is meglepő hírt közöltek: Ausztriát el kell hagynia - ekkor vagyonának jelentős részét elvesztve Svájcba költözött. Feldkirchi nyilatkozatában tiltakozott ugyan a kiutasítás ellen, s uralkodói jogai mellett is kiállt, de a nemzetközi politikában is megértésre talált az osztrák kormány döntése. Innen két királypuccsot kísérelt meg Magyarországon 1921 tavaszán és őszén, de mindkettőt visszaverték, s mind a magyar kormányzat, mind az antant a restaurációs kísérlet ellen foglalt állást, sőt a kisantant államai fegyveres beavatkozással fenyegetőztek. Ekkor a véres harcokat megakadályozni kívánó uralkodó megadta magát, majd rövid ideig Tihanyban őrizték, végül Baján egy antant hadihajó fedélzetére lépve végleg elhagyta Magyarországot. Az antant arra kényszerítette ekkor Károlyt, hogy a portugál Madeira szigetére emigráljon, s itt is maradt élete végéig. 1922. április 1-én influenzában halt meg.

Az utolsó szultán

Az utolsó török szultán, VI. Mehmed Vahideddin 1918-1922 között uralkodott. Alapvetően báburalkodó volt, nem tett mást, mint a győztes hatalmak utasításait hajtatta végre, de ezt a diktatórikus uralom eszközeivel palástolta. Az "erős kéz politikája" jegyében magát a parlamentet is feloszlatta. Ezalatt a birodalom teljesen felőrlődött, s Timur Lenk támadása óta nem tapasztalt mélypontra jutott. A hadsereg felbomlott, szabadcsapatokat alkotva nem riadtak vissza a rablástól sem. Ebben a helyzetben a szultán korábban bevált tábornokát, Musztafa Kemált bízta meg a rend helyreállításával. A pasa azonban nem támogatta a báburalkodót, s nemzeti ellenállást és ellenkormányt szervezett. A tehetetlen uralkodó kormánya 1919-ben le is mondott, s folytatódhatott a nemzeti egység megteremtése s a modernizációs tevékenység. Ez azonban sértette az angolok érdekeit, s a szultánt fegyveres beavatkozással megerősítették a hatalomban. Ám Ankarában nagy nemzetgyűlést hívtak össze Kemal Atatürk vezetésével, s a szultánt végképp megfosztották hatalmától. Törökország gyakorlatilag köztársasággá vált. Bár az angolok ideig-óráig még biztosították a szultán formális hatalmát, s ezáltal sikerült elfogadtatni a Portával a sevresi békét, de ennek revíziója hamarosan nemzeti üggyé vált, ami elsöpörte VI. Mehmed formális uralmát is. 1922 októberében a nemzeti felszabadító csapatok isztambuli bevonulásakor a szultán végleg lemondott, s egy brit hadihajó fedélzetén örökre elhagyta Törökországot, Máltára szökött, s 1926-ban San Remóban halt meg.

Forrás

Edvard Radzinszkij: Az utolsó cár
Európa K. 1996
Rubicon 2000/ 4.
Bert Engelmann: Poroszország
Gondolat K. Bp. 1996
A Habsburgok
Gulliver K. 1995
Matuz József: Az Oszmán Birodalom története
Akadémiai K. Bp. 1990

Csatlakozz hozzánk!

Ajánljuk

European Schoolnet Academy Ingyenes online tanfolyamok tanároknak
School Education Gateway Ingyenes tanfolyamok és sok más tanárok számára
ENABLE pilot Program iskoláknak a bullying ellen
eBiztonság Minősítés Minősítési rendszer oktatási intézményeknek