Merényletek Szerbiában
Farkas Zoltán
2003/03/04 13:02
803 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.
Szerbia történetében számos alkalommal követtek el merényletet. A merényletekről és történelmi hátterükről szól írásunk.

Szerző: Farkas Judit


1817. július

Milos Obrenović (1780-1860) A szerbek életét nagyban megváltoztatták a 18. század végi orosz - török háborúk, hiszen bár a függetlenséget nem érték el, de a szultán (III. Szelim) fermánjai egyrészt megfékezték a belgrádi pasalikban a janicsárokat, másrészt kiváltságokat kaptak az ottani lakosok. A fermánok hatására olyan gazdasági és társadalmi folyamatok indultak el, amelyeknek köszönhetően kitermelődött egy szerb, egyre gazdagodó vállalkozói réteg.
Ez a csoport állt az újra megerősödő és kegyetlenkedő janicsárok elleni harc élére, amikor a fegyveres felkelés előkészületei 1802-ben megkezdődtek. A janicsárok azonban tőrbe csalták a felkelés vezetőit, és kb. 70 embert kivégeztek. A vérfürdő azonban a megfélemlítés helyett felkorbácsolta az indulatokat. 1804 januárjában Orasac faluban összegyűltek a szerb vezetők, és fegyveres felkelést hirdettek, aminek vezetőjéül Djordje Petrovič-Karadjordjet választották.
Céljuk a janicsárok elleni harc volt, amitől nem csupán a kegyetlenségek megszüntetését, hanem a pasalik négy részre osztásának felszámolását, a dáhik (janicsárvezérek) uralmának a végét is remélték. Ezt a felkelést a törökök leverték, az elfogott vezetőket lemészárolták, karóba húzták. A harcok két kiemelkedő vezetője: Milos Obrenović és Djordje Petrovič-Karadjordje azonban túlélte a mészárlást: az előbbi megadta magát a töröknek és megpróbált kompromisszumokat elérni, amivel nagyban megnövelte befolyását a tartományban.
Karadjordje azonban emigrált, így kíméletlen politikai harc kezdődött a két politikus között. 1817-ben a skupstina Szerbia fejedelmévé választotta Obrenovićet. Hatalmának biztosítása érdekében orvul megölette az emigrációból hazatérő Karadjordjet, levágott fejét pedig lojalitása jeleként elküldte a szultánnak.

1868. június 29.

Karadjordjević Sándor 1858-ban a skupstina lemondatta az 1842-től hatalmon lévő Karadjordjević Sándort, és a trónt az a Milos Obrenović foglalta el újra, akit 1817-ben választottak fejedelemmé először. Obrenović második uralkodása is a központosítás jegyében indult, majd 1860-ban bekövetkezett halála után fia, Mihály folytatta ezt a politikát - bár apjáénál szelídebb eszközökkel.
Mihály tervei: az abszolutizmus rendszerének fenntartása a rendőri-bürokratikus államapparátus segítségével, a török birodalomtól való függetlenedés, és a családja vezetése alatt egyesülő délszláv állam eszméje azonban éles ellenkezést váltott ki mind a bel-, mind a külpolitikában. Belső ellenzékének egy csoportja követett el merényletet ellene, a hadsereg segítségével azonban az Obrenović család kezében maradt a szerb trón.

1903. június 11. (Görögkeleti naptár szerint május 29.)

Az új uralkodó, Karadjordjević Péter bevonulása 1869-ben és 1888-ban lényeges pontokon megváltoztatták Szerbiában a politikai rendszereket az életbe lépő alkotmányok. 1888-ban a király (1882-től beszélünk királyságról) jogát jelentősen korlátozták, a skupstina valóban törvényhozó szervként működött, a választójogot azonban korlátozták. A polgári szabadságjogok terjedése ellen hatott viszont, hogy a hadsereg és a hivatalnoki rendszer olyan mértékben az Obrenovićok irányítása alatt állt, hogy ezekre építve a despotikus hatalomhoz való visszatérés biztosított volt.
I. Sándor 1901-ben az újabb alkotmányreformmal egy olyan politikai rendszer alapjait tette le, amellyel visszatért az 1869-es szabályozáshoz, s így megtagadta az 1888-as demokratikusnak nevezett alkotmány eredményeit. Az ellenzéki csoportok és pártok tiltakozása miatt Sándor visszatért a nyílt önkényuralomhoz, ami ellen 1903-ban több tüntetést szerveztek.
Sándort nem csupán politikai, hanem magánéleti problémák miatt is támadták ellenfelei. Házassága komoly megbotránkozást keltett: beleszeretett egy nála tíz évvel idősebb, igencsak laza erkölcsűnek tartott özvegyasszonyba. A pletykák szerint az asszonynak gyermeke sem lehetett, s a történelem során ez a tény az uralkodói dinasztiák esetében nem volt tisztán magánéleti kérdés. A feleség rokonai ráadásul látványosan visszaéltek a befolyásos rokon támogatásával, sorozatos botrányaik nem erősítették Sándor hatalmát.
Ezeket az ellenálló csoportokat támogatta a trónra pályázó Karadjordjević dinasztia is, így amikor 120 összeesküvő tiszt részvételével végrehajtott katonai puccs során június 11-én brutálisan meggyilkolták Sándort és feleségét a királyi palotában, az uralkodóváltás egyben dinasztiaváltást is eredményezett.

1934. október 9.

II. Sándor a merénylet után. Amikor a horvát országgyűlés 1918. október 28-án lelkesen kimondta a Monarchiától való elszakadást, akkor nem gondolták a képviselők, hogy az elkövetkező 20 év során nem üléseznek. Nem tudni, hogy valamelyiküknek eszébe jutottak-e Deák Ferenc 1868-as szavai:
"Tudom, hogy Horvátországban valamiféle délszláv birodalomról álmodoznak. ... Ha ez valaha meg is valósul, annak központja nem Zágráb, hanem Belgrád lesz."
A megjegyzés gyakorlatilag jóslatként is felfogható, hiszen onnantól kezdve, hogy a horvátok elfogadták 1918. november 24-én a szerb, a horvát és a szlovén területek egyesítését, több kellemetlen "meglepetés" is érte őket. Egyrészt feloszlatták a horvát honvédséget, és helyükre szerb katonákat hoztak. A horvátok sérelmezték a civilizáltabb monarchiabelinél sokkal kegyetlenebb büntetéseket is, pl. a nők, gyermekek botozásának bevezetését is.
A gazdaságot hátrányosan érintette a korona és a szerb dinár átváltási számítása, és a tőke elszívását eredményezték a szerbiainál jóval magasabb adók is.
(A Szerb - Horvát - Szlovén Királyság bruttó nemzeti össztermékének 79%-át az egykoron a Monarchiához tartozó területek adták!!!) Az uralkodó, Karadjordjević Sándor a feszültségek csökkentése érdekében megkísérelte a királyi diktatúra bevezetését 1929. január 6-án.
Véget vetett az alkotmányos rendszernek, feloszlatta a politikai pártokat és a nemzetgyűlést. A Jugoszláviának nevezett államban a diktatúra nemzetek felettiségét volt hivatott biztosítani a "törzsi" nevek (szerb, horvát, szlovén) betiltása is. E lépések nem maradtak visszhang nélkül, a rendőrség azonban kíméletlenül fellépett a szerb hegemónia ellenzékével szemben.
A terror azonban terrort szült: Ante Pavelić megalakította olasz támogatással az usztasa szervezetet azzal a céllal, hogy fegyverrel (merényletekkel) harcoljon a horvát függetlenség elnyeréséért. Ez a csoport hajtotta végre 1934-ben a sikeres merényletet Sándor király és a francia külügyminiszter ellen Marseille-ben. (Az etnikai konfliktusok összetett voltát bizonyítja, hogy a merénylő makedón származású volt....)

Felhasznált irodalom

B. Jelavich: A Balkán története I-II., Osiris Kiadó, Bp., 1996
Sokcsevits - Szilágyi - Szilágyi: Déli szomszédaink története, Bereményi Kiadó, é.n.
Perényi - Arató: Jugoszlávia története (egyetemi jegyzet), Bp., 1988
http://www.fazekas.hu/2003c/yugo.html
http://beluard.freeweb.hu/index6_19.htm