Öntöttvas-művesség
Simon Tamás
2005/02/28 18:13
1206 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.
A vasat a közismert és igen elterjedt, napjainkban is elevenen élő kovácsoltvas művesség használja fel művészeti nyersanyagként, de öntött formában való alkalmazása ugyancsak gyakori. A 19. század végéi egy öntöde zavartalan működéséhez három dolog volt alapvetően szükséges.

Mindenek előtt gazdag érclelőhelye, ahonnan az olvasztáshoz nélkülözhetetlen alapanyagot nyerték. Másodsorban szakszerűen megépített vízvezeték, amely megfelelő mennyiségű vizet biztosított az erőgépek működtetéséhez, az érc összezúzásához és az olvasztókemencék fúvóinak mozgatásához. Végezetül nagy kiterjedésű erdőségek, ahol az olvasztáshoz szükséges faszenet termelték ki. A termék elkészítéséhez szükséges egy minta, egy öntőforma, a fém szakszerű előkészítése és az olvadt fémnek, a vasnak a formába öntése. E három fő szakaszban szakemberek vesznek részt: a mintakészítő, az olvasztó, az öntő. Az öntödében szabályosan ismétlődő részfeladatok a következők: mintakészítés, formázás, vasolvasztás, és öntés. A formázáshoz szükséges öntőmintákat a mintaasztalos készíti. Az öntőminta az öntendő tárgynak fából, fémből, vagy egyéb más anyagból készült hasonmása. Az öntéstechnika fejlődésének történeti folyamata azt mutatja, hogy a minták készítéséhez többféle anyagot használtak fel. Ezek közül legfontosabb a fa, gisz, különböző fémek, agyag, újabban különféle műanyagok és gumi. A műöntészetben a mintákat a 19. század végéig zömében fából készítették.

A nagyobb mintákhoz fenyőfát használtak. A mintákat több éven átszárított, farönkökből fűrészelt, csomómentes pallókból készítik. A lehűlő és megdermedő vas a formában összehúzódik, és az öntvény sohasem lesz olyan méretű, mint az a minta, amely után a homokba formázták. Az olvasztás a vasöntésnek az a szakasza, amikor a szilárd ércből hő hatására folyékony, önthető vasat nyernek. A 18. század közepéig a nagyolvasztókból közvetlenül történt az öntés. A 18. század második fele óta az újraolvasztást kúpoló kemencékben végzik. A kúpoló kemence felsőrészén lévő adagolónyíláson keresztül töltik be a kemence működéséhez szükséges anyagokat. A feltöltés után a kemencét begyújtják, s a fúvók megindítása után 2-3 óra múlva a csapoló nyílásban látható lesz a megolvadt vas, az úgynevezett öntővas. Az öntödében a legfontosabb szerepe az öntőnek van. A vasöntő a formakészítés befejezésekor porzó és feketítő anyagokat használ.

A porzó nem más, mint szárított homok, a feketítő, pedig grafit vagy szénpor. A formakészítésekor használatos szerszámok a következők: formázókeretek, sulykok, formázó kanál, nyársak, lapát, kalapács, sziták, és kézi fúvó. A formázásmódja szerint a vasöntő megkülönböztet: talajformázást, szekrényes, vagy keretes formázást, szekrénynélküli formázást, mintanélküli, ún. csapóléces vagy sablonformázást. Az új módszerek közül Berlini Királyi Vasöntödében W. Á. Stilarky által felfedezett és előszöz alkalmazott üreges öntési és formázási eljárás bizonyult a legcélravezetőbbnek.Mintának gondosan cizellált ón-vagy bronzmodellt használt. A formázást követő munkaszakasz az öntés. A nagy alakú kályhalapokat a 15-18. században általában a nagyolvasztókból közvetlenül öntötték. Az öntés utolsószakasza az öntvénytisztítás. A formák szétszedése után a kész, megmerevedett öntvényeket kiszedik, majd tisztítják. Európában a 14. században gyártottak először öntöttvasat a vasipar legrégebbi európai központjában, Liegeben és Charleroiban. gyártásának technológiája innen terjedt el a 15. században Angliába, Svédországba, Németországba és Franciaországba.

Ez a folyamat egy belső fejlődés eredménye volt, tehát független a távol-keleti gyakorlattól. A legkorábbi ismert, de csak rajzos ábrázolásban fennmaradt kandallólap 1474-es évszámot visel. A németországi öntöttvas kályhalapok tematikájára legnagyobb hatással a német reneszánsz grafika széles körben elterjedő rézmetszetes lapjai voltak. Tudomásunk szerint Csehországban és a történeti Magyarország felvidéki területein a fújtatókkal felszerelt olvasztókemencék az 1550-1560-as években jelentek meg. Egyszerűbb díszítésekkel ellátott sírlapok előfordulnak még Sziléziában, de Magyarországtól keletebbre fekvő területeken a 16-17. században ilyen termékek nem ismeretesek. Késői, 18. századi emlékeik azonban már Erdélyben és Oroszországban is fellelhetők.

A 18. század számos természettudományi és technikai felfedezése a vasöntészetben is több változást hozott. Az új eljárást először Skóciában, John Wilkinson öntödéjében alkalmazták. Az öntöttvas-művesség a klasszicizmus korában élte virágkorát. Igen magas színvonalat értek el a 19. század első felében a csehországi és morva öntödék is. Hazánkban a 19. században virágzott a finomöntészet. Legfontosabb központja a Bereg megyei Munkácson a Schönbornok által felállított műöntöde volt. Háztartási edényeket már a 18. század végén készítettek Munkácson, a szorosan vett műöntészeti termékek írott források alapján az 1810-es évek végétől mutathatók ki. Első termékeik főként Berlinből hozott minták után készült, kisalakú médaillonok, feszületek, s áttört díszű tányérok voltak. Az Első Magyar Iparműkiállításon a gyár aranyérmet nyert.

Jelentősebb művei: Agárkutyás levélnehezék, Oroszlános tintatartó, az ún. Warwick-váza, Napóleon és Nagy Frigyes szobrai, Madonna gótizáló baldachinnal. 1873-ban a munkácsi finom öntészet lehanyatlott, de a gyárban készült díszes kályhák, síremlékek még sokáig hirdették az öntészet magas színvonalát. A 19. században Munkács műöntödéjén kívül a Bánátban működő Bogsán-és Resicabánya, Ruszkabánya és Stájerlak-Anina műöntödéje érdemel említést.

Csatlakozz hozzánk!

Ajánljuk

European Schoolnet Academy Ingyenes online tanfolyamok tanároknak
School Education Gateway Ingyenes tanfolyamok és sok más tanárok számára
ENABLE pilot Program iskoláknak a bullying ellen
eBiztonság Minősítés Minősítési rendszer oktatási intézményeknek