Oroszország a szövetségek mentén
Farkas Zoltán
2006/05/01 21:16
1011 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.
Oroszország sorsában jelentős fordulatot idéztek elő a XIX. században a szövetségi rendszerek, ám nagyhatalmi helyzetét nem kérdőjelezték meg. A XX. században azonban többször is felmerült annak az igénye, hogy a veszélyes hatalmat háttérbe szorítsák.

Az antant oldalán

A XX. század úgy köszöntött Oroszországra, hogy ténylegesen egy szövetségest tudhatott maga mellett, mégpedig Franciaországot. Angliával és az Osztrák-Magyar Monarchiával a balkáni konfliktusok miatt nem volt felhőtlen a viszonya. 1899-ben Angliával még sikerült megegyezni a kínai érdekszférák megosztásáról, sőt olyan sikeresen terelte el Oroszország az európai államok figyelmét távol-keleti ténykedéséről, hogy ekkortájt Mandzsúriát már gyakorlatilag protektorátusként kezelhette. 1902-ben viszont megszületett az az angol-japán egyezmény, mely Oroszországgal szemben az ázsiai országot támogatta diplomáciai és katonai tekintetben egyaránt. Ekkor az oroszok Kínával igyekeztek rendezni kapcsolataikat, s az angolokkal is tárgyalásokba bocsátkoztak, de az orosz-japán háború kitörése közbeszólt. Részben az angol támogatásnak köszönhetően sikerült Japánnak Oroszországot 1905-re legyőznie. A japánok ekkor súlyos békefeltételekkel álltak elő, ezeket azonban angol közbenjárásra sikerült mérsékelni. Ennek viszont az volt az ára, hogy Oroszország egyre közelebb kényszerült az antanthoz, melynek 1907-ben tagja is lett.

1905-ben ugyan még Németország is reménykedett egy orosz-német szövetségben, ráadásul egy kontinentális szövetség lebegett II. Vilmos szeme előtt, melyben az oroszokra komoly szerep hárult volna, ugyanis az orosz félen keresztül kívánta becsábítani a szövetségbe Franciaországot. A várakozásával ellentétben erre a franciák nem mutattak hajlandóságot, sőt Oroszország is eltávolodott Németországtól félve a francia pénzügyi támogatás elapadásától. Az orosz-japán háború és az orosz forradalom által súlyos helyzetbe került Oroszország nem engedhette meg magának, hogy lemondjon a francia kölcsönökről. Az 1. marokkói válságot lezáró algecirasi konferencián az orosz és angol álláspontok is közeledtek, majd 1907-ben végleg lezárták a keleti gyarmati ellentéteiket, így Oroszország a hármas antant tagjává vált. A második marokkói válság idején még szorosabbra zárult az antant szövetségi rendszere, mikor a franciák és az oroszok között 1912-ben egy tengerészeti egyezmény is született.

Időközben a Balkánon is egyre feszültebbé vált a helyzet, mely az osztrák-szerb ellentétek folyománya volt. 1906-ban a Monarchia vámháborúban kívánta Szerbiát térdre kényszeríteni, de épp az ellenkező hatást érte el. Szerbia közeledett az antant, illetve Oroszország felé. 1908-ban Oroszország határozott tiltakozása ellenére a Monarchia annektálta Bosznia-Hercegovinát, de ebben a kérdésben a franciák és az angolok nem támogatták az orosz felet, így a háború ekkor elmaradt. Oroszország sértettségében a hármas szövetséghez közeledett, először az olaszokkal, majd 1910-ben a németekkel kötöttek egyezményt. Ezek az egyezmények csak átmenetinek bizonyultak, s az oroszok sértettsége hamar elpárolgott. A Balkán-háborúk és az I. világháború kirobbanása ismét az antant kapcsolatokat erősítette.

Az I. világháború hatásai

Lenin kisepri a Romanovokat

Az I. világháborúban a francia-orosz érdekszövetség megkérdőjelezhetetlennek látszott: a franciák az oroszokban látták a tehermentesítésük zálogát, az oroszok pedig balkáni álmaik valóra válását a francia támogatásban vélték megtestesülni. 1915-től már egyértelmű volt, hogy Oroszország nem folytathatja büntetlenül a háborút, mert belerokkan. Ekkor egy különbéke terve merült fel, de az angol és francia tiltakozás miatt erről az orosz fél lemondott. 1917-ben összeomlott a cári rendszer, s az Ideiglenes Kormány igyekezett a februári forradalom követeléseit realizálni, de ez nem sikerült még külpolitikai tekintetben sem. A háborút elutasító tömegek a háború azonnali befejezését követelték, az antant viszont csak abban az esetben volt hajlandó elismerni a politikai váltást, ha nem lép ki a háborúból.

Az új külügyminiszter, Miljukov már áprilisban biztosította az antantot arról, hogy Oroszország nem lép ki a háborúból, s júliusban el is indították a sikertelen Kerenszkij-offenzívát, de többre már nem is futotta az Ideiglenes Kormány erejéből. A bolsevikok pedig már 1917. november 8-án kiadták a háborúról szóló dekrétumot, melyben azonnali, hadisarc és annexió nélküli békekötést szorgalmaztak a háború azonnali befejezésével egyetemben. Ez azonban egyet jelentett azzal, hogy Oroszország elesik a nagyhatalmak korábbi támogatásától, s különbéke kötésére kényszerült Németországgal (breszt-litovszki béke). A polgárháború időszakában (1918-1921) Oroszország teljesen magára maradt, a korábbi szövetségesek szembefordultak vele, tartósan új szövetségek kötésére nem volt lehetősége, a remélt világforradalom pedig elmaradt.

A nemzetközi életből kiszorult Oroszország nem lehetett jelen sem a párizsi békekonferencián, sem a Népszövetségnek nem lehetett a tagja. 1921-ben a korábbi szövetséges Franciaország a lengyel hadsereget támogatta a lengyel-orosz háborúban, melyet a rigai béke zárt. 1922-ben viszont a szintén elszigetelt Németország a Szovjetunió felé tapogatózott, s a kezdeti sikertelen próbálkozás után Rapalloban szerződést is kötöttek. Ebben kölcsönösen lemondtak a jóvátételekről, s egy titkos záradékban Németország katonai támogatásáról döntöttek. Ezt 1925-ben kereskedelmi, majd 1926-ban "barátsági és semlegességi" egyezmény követte.

A II. világháború

Attlee, Truman, Sztálin Potsdamban

Jelentős változás a gazdasági világválságot követően tapasztalható, amikor 1934-ben a Szovjetunió belépett a Népszövetségbe. Ez egyben szakítást is jelentett az immáron Hitler irányította Németországgal. Közben Barthou francia külügyminiszter a keleti Locarno elképzelés felvázolásakor jelentős szerepet szánt a Szovjetuniónak is. Váratlan halála a terv meghiúsulását eredményezte, de 1935-ben a francia-szovjet kölcsönös segítségnyújtási egyezményt megkötik. Pár hónappal később a csehszlovák kormánnyal is kötöttek egy hasonló egyezményt. Ám a lengyelek ellenállása miatt (vagyis semmiképp sem járulnak hozzá, hogy területükön szovjet katonák haladjanak át) a gyakorlatban nehezen érvényesíthetők ezek a megállapodások, de arra mindenképpen megfeleltek, hogy a németek előtt egy kétfrontos háború lehetőségét felvillantsa.

1935-től a Komintern VII. kongresszusától fogva a szovjet külpolitika a népfrontpolitikára összpontosít, s célul a szélsőjobboldali politika térnyerésének megakadályozása lett. Főként a hitleri Németországot tartotta Sztálin is fő ellenfelének, s Molotov külügyminiszterként is a nyugati hatalmakkal való megegyezésre törekedett. 1939 tavaszától tárgyalások folytak mind az angol-francia, mind a német diplomáciával egy háborúban is életképes szövetségi rendszer kialakítása érdekében. A tárgyalások eredményeképp 1939. augusztus 23-án megszületett a Molotov-Ribbentrop-paktum, mely eredendően egy megnemtámadási egyezmény volt. A titkos záradék azonban a balti államok és Lengyelország felosztásáról rendelkezett. Sztálint valójában nem a németek konkrét ígéretei mozgatták, hanem a szükségszerűen bekövetkezőnek vélt háború minél távolabbi időpontra helyezése. Vagyis időt akart nyerni, s felkészülni a háborúra. 1939-ben a Lengyelország és Finnország elleni háborút követően a Szovjetunió egy időre megpihenhetett, de 1941. június 22-én megkezdődött a Szovjetunió elleni német offenzíva. Sztálin ekkor a kezdeti súlyos veszteségek kiheverése után a szövetségesek felé közeledett.

1941. július 12-én szovjet-angol szerződés köttetik, melyben közös ellenféllé nyilvánítják Németországot, majd 1941 augusztusában a Szovjetunió csatlakozik az Atlanti Chartahoz, s 1942. január 1-én ott találjuk az Egyesült Nemzetek Deklarációjának aláírói között is. A Szovjetunió a szövetségesektől hadianyag- és élelmiszer-juttatásokban részesül. A szövetségesek közötti összhang fennmarad egészen a II. világháború végéig, de a potsdami konferencián már érződik a korábbi szövetségesek közötti ellentét feloldhatatlansága.

1945 után

Gorbacsov 1991-ben

1945 után a "biztonsági zóna" országait igyekezett különböző szerződésekkel magához kötni. 1947-ben a Kominform létrehozásával politikailag vonta magához ezeket, majd 1949-ben gazdasági téren a KGST létrehozásával. 1955-ben a katonai szövetségi rendszert építette ki a Varsói szerződés megteremtésével. 1968-ban a Csehszlovákiába történő beavatkozás után Brezsnyev meghirdeti a "korlátozott szuverenitás elvét", vagyis a Brezsnyev-doktrinát, eszerint az egyes országokon belüli felkelések, megmozdulások nem tekinthetők az adott ország belügyének, hanem a szocialista tábor problémájaként kezelendők. Ezáltal a szocialista országoknak közösen is joguk van beavatkozni, s a rendet helyreállítani.

A gorbacsovi (1985-1991) időszakban fellazultak a hagyományos kötődések, a peresztrojka hatására a keleti blokk országai nagyobb önállóságot kaptak, míg nyugat felé az enyhülés politikája erősödött fel. 1991-ben megszűnt a Szovjetunió s vele együtt az általa irányított hatalmi tömb. Ezzel gyökeresen új helyzet állt elő, melyre a nyugati hatalmak sem tudtak azonnali, hathatós megoldást találni. A politikai, hatalmi szempontból légüres térben nemzetiségi konfliktusok keletkeznek. Oroszország megszűnt gazdasági és katonai nagyhatalom lenni, de a világpolitikában továbbra is számottevőnek bizonyult. Ezért minden komolyabb nemzetközi konfliktus idején érzékeltette is ezt a nyugati hatalmakkal (ld. Irak, balkáni konfliktusok, Közel-Kelet, G8-ak stb.). 2001. szeptember 11-e fordulatot jelentett nemcsak az USA történetében, hanem az USA és Oroszország kapcsolatainak történetében is. Az Egyesült Államok számára megkerülhetetlenné vált az Oroszországgal fenntartandó jó viszony, s a NATO-bővítés terén is figyelembe kellett venni az orosz érdekeket. 2002-ben már az is felmerült, hogy Oroszország közeledni kíván a NATO felé.

Forrás

  • Font Márta - Krausz Tamás - Niederhauser Emil - Szvák Gyula: Oroszország története Maecanas, 1997
  • Mihail Heller - Alexandr Nyekrics: Orosz történelem I-II. Osiris K. - 2000, Bp. 1996
  • Ormos Mária - Majoros István: Európa a nemzetközi küzdőtéren is K. 1998
  • Diószegi István: Nemzetközi kapcsolatok története 1789-1918 (kézirat) Bp. 1983
  • Harald Kleinschmidt: A nemzetközi kapcsolatok története Athenaeum 2000 K. 2001
  • Henry Kissinger: Diplomácia PANEM-GRAFO, Bp. 1998
  • 20. századi egyetemes történet I-II. Korona K. Bp. 1995, 1997

Csatlakozz hozzánk!

Ajánljuk

European Schoolnet Academy Ingyenes online tanfolyamok tanároknak
School Education Gateway Ingyenes tanfolyamok és sok más tanárok számára
ENABLE pilot Program iskoláknak a bullying ellen
eBiztonság Minősítés Minősítési rendszer oktatási intézményeknek