'Sok tankönyvírónak az az elképzelése, hogy a diák irodalomtörténész'
Horváth Anikó
2010/08/27 08:00
985 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.
Lackfi János író, költő, műfordító, szerkesztő, tanít a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen és mindemellett öt gyermek édesapja. Korábban kilencedikes diákokat is tanított Zsámbékon, valamint rendszeresen tart rendhagyó irodalomórákat vidéki és budapesti iskolákban, könyvtárakban, óvodákban. Sok-sok mindent látott s hallott már, érdemes tehát elgondolkodni Lackfi János iskoláról, tanításról alkotott véleményén.

Változatlanul tapasztalható a hagyományos versenyistálló szemlélet a szülők fejében az iskolák tekintetében annak ellenére, hogy egyre világosabban látszik: a magyar iskolarendszer az álteljesítményt hajszolja. A jelenkori környezet elszaladt az iskolák valósága mellett, régi eszközökkel próbálnak megfelelni alapvetően új elvárásoknak. Ön is tapasztalja ezt a ”teljesítményhajhászást”? Mi jelenthet megoldást erre?

Igen, meg tudom erősíteni, nagy a teljesítménykényszer. Sajnálatos, hogy az élet sok esetben elszaladt az iskola mellett, bizonyos dolgok pedig, amiket tanítanak, soha nem is voltak az élet fókuszpontjában. Az értelemszerűséggel és az élethez adaptáltsággal van a probléma. Egyik nap hazajött a 9 éves lányom és mesélte, hogy magyar órán foglalkoztak egy verssel és meg is kell tanulni azt, a Füstbement tervet. Ó mondom, az nagyon jó. „És elmagyarázta a tanító néni miről van szó?” – kérdeztem, s megtudtam, hogy elmondta a verset az óra elején, az óra végén, nekik pedig meg kell tanulniuk. „Akkor te ezek szerint érted azt, hogy „midőn, mely bölcsőm ringatá, a kart terjeszti ki”? – kérdeztem ismét. „Nem” – mondta. Ilyen erővel tanulhatnánk akár hottentotta verseket is, az is körülbelül ugyanannyit adna, egy kis versszerű képzetet, érzetet csupán, de nem értjük, ha nem teszünk köré megfelelő kontextust, ennek nagyon fontos szerepe lenne. 

Olyan példákat kellene alkalmazni az akár egészen klasszikus művek megértéséhez, amelyektől a gyerekeknek bekattan valami. Zsámbékon van például egy szakiskola, ahol a környék szociálisan érintett ifjúsága tanul mindenféle szakmákat. A Premontrei rend tartja fenn és Johanna nővér – aki nagy pedagógiai példám – szépségversenyt rendezett a nagy francia forradalom figuráiból, a gyerekek pedig tolongtak a faliújságnál, hogy leadják szavazatukat, Saint-Just vagy Robespierre a jobbképű. Úgy hajigálóztak ezek a viszonylag kevés kultúrával rendelkező diákok a számukra idegen nevekkel, mint hogyha különböző bulvárszemélyiségekről beszélgettek volna, mert azok is lettek a számukra. Pedig ezeknek a srácoknak viszonylag kevés dolog fér a fejükbe a humán szférából. Vagy amikor próbálták megérteni, hogy kicsoda ez a Verlaine, Rimbaud, miért volt ennyire búval aszott, valaki benyögte, hogy ezek EMO-sok voltak és akkor mindenki rögtön értette. Egy-egy jelszó, szlogen, varázsütés, vagy ahogy én fogalmaznék: klikkelés kell – ez az én mániám, rögeszmém –, tehát egy-egy asszociatív gondolati ugrás szükséges, hogy evidenciává tegyen olyasmiket, amiket különben csak homályos fogalmakkal tudunk magyarázni.

Mi a véleménye a tankönyveink tartalmáról?

Sajnos nagyon sok tankönyvírónak az az elképzelése, hogy a diák az egy olyan irodalomtörténész, akinek még nem nőttek ki egyes szervei, de ez majd idővel megoldódik. Pedig a gimnáziumi osztályokban az az átlag, hogy 30 diákból maximum 5 ember szeretne bölcsész pályára menni. Kérdezem én, akkor kinek tanítunk, kinek tartunk fantasztikus kultúrtörténeti eszmefuttatásokat és építünk látványos eszmei konstrukciókat? És kinek szól az, amikor például hazajön a 14 éves lányom és mondja, hogy mivel rosszul viselkedtek magyar órán, ezért két hónapig fogalmakat kell tanulniuk? Felírnak varázsigéket – például érzelmi ambivalencia, kulturális megkésettségtudat –, amelyek egy nem létező, kultikus vallásra, az irodalomtörténet szent vallására épülnek. Ez ugyan létezik pár kiválasztott számára, de nem látható a diákok számára. És közben van egy nagyon gazdag, a diákokhoz nyelvileg mindenképpen nagyon közel álló jelenkori irodalom, és vannak olyan mellékesebb művek is a régebbi irodalomból, amelyek kulcsot adnak egy-egy nagyon nagy szerzőnek akár a nagyon nagy verséhez. Azt sosem szokták idézni például Arany Jánostól, hogy „Ki vagyok én? Senki Pál. Egy fájó gép, mely pipál.”, pedig Arany János humora, tárgyszeretete nagyobb lélegzetű írásaiban is hasonló. Inkább kapaszkodunk a nagy, látványos irodalmi „leglegekbe”.

Sokszor az az érzésem, hogy a tankönyvírók inkább a szakma felé kívánják igazolni magukat és nem jut eszükbe, hogy ezeket a dolgokat élő gyerekek fogják kézbe kapni és visszamondani. Persze sok jó szándékú és jó törekvésű tanárt is ismerek. Minden tiszteletem azoké, akik minden anyagi hátrány, zsúfoltság, óratúltengés, pályázati kényszer és egyebek ellenére kitartanak, még mindig van erejük kiállni a katedrára és megpróbálják közelebb hozni az irodalmat a diákokhoz. Ezek a pedagógusok sokszor be vannak szorítva a zakatoló köznapi menetelésbe és ahelyett, hogy minél több és többféle ajtót nyitogathatnának ki a diákok előtt, inkább mindenféle varázsigéket és szögeket verdesnek be a koponyájukba, hogy legalább az érettségiig tartson ki, aztán ha utána semmit sem olvas a gyerek, az sem baj. Nem így mondják, nem így gondolják, de sokszor ez lesz a végeredmény.

Ön hogyan próbálja felkelteni az érdeklődést, ami azért ott lapul mindenkiben?

Nekem az a tapasztalatom, hogy sokkal hatékonyabb embernyelven, értelmesen adaptálni az akár nehéz, tömör, komoly dolgokat is, például a Vörösmarty-féle Előszót. Ha odajön a fiam, hogy „apa, ez hülyeség”, akkor megnézzük, hogy mi és miért hülyeség éppen neki, éppen ebben. Az a sajnálatos, hogy többnyire azért tartja emészthetetlennek, mert nem érti. Lehet, hogy akkor is annak tartja majd, ha megérti, de legalább adjunk egy sanszot, vezessük vissza a szöveget azokra a köznapi problémákra, amelyek körülvesznek minket.

Rávilágított arra, hogy a tananyagot lehet más köntösbe is csomagolni. De miért baj, ha nem így történik?

Elvesznek az olvasók. Miközben beül három irodalmár egy tévé- vagy rádióműsorba, és hullajtja keserves könnyeit a jeruzsálemi panaszfalnál, hogy jaj, Istenem, mi lesz, összeomlik a Gutenberg Galaxis, közben eltékozoljuk az olvasóinkat. Nem igaz, hogy nem olvasnak az emberek. Van egy honlapom, ahová havi tízezer látogató jár, ami szerintem nem kevés. A verseim, prózáim vannak rajta és olyan dolgok, amiket én szeretek, kortársak általában. Egy pedagógus igenis tekintse küldetésének, hogy átforgassa a „talajt” és felfrissítse az agyakat. Ez lenne a jó, nem pedig az, hogy „leadja a tananyagot”, mert jön a tanfelügyelő és számon kéri. Ez egy borzasztó szorultság. Persze az is igaz, hogy kell valamiféle beszámoltatás, de a számonkérendők is akkor ragadnának meg az agyakban, hogyha érdekes módon lennének adaptálva.

Én számtalanszor megfogadtam már, hogy írni fogok legalább egy tankönyvi segédanyagot vagy tankönyvet. A háború előtt például léteztek afféle oskolai versezetek, melyek rögzítették a fontos nyelvtani szabályokat, és ezekre az idős emberek még ma is emlékeznek. Ma például az életrajzokat, kronológiákat be lehetne rímelni rapszövegbe. Becsúsztatnánk egy CD-t afféle zenei karaoke-alappal a könyvbe, vagy le lehetne tölteni mp3-ban, és szerintem mindenki megtanulná egy pillanat alatt, hogy Babits Mihály hol született, mit csinált.
Továbbá le kéne felezni az osztályokat. Ha 15 ember van az osztályban, akkor nincs dzsungel, akkor nem lehet elbújni. Ezt a pszichológia is megmondja, 12 emberig van valamiféle belátható csoportidentitás.

Ön, mint szülő, mit tud kezdeni a gyerekek iskolával kapcsolatos reakcióival?

Nem egy örök nagy happiness iskolába járni, nem lehet minden pillanatban élvezni azt. De mikor a szülő megkérdezi a gyerekét, hogy „na és mi volt a suliban”, erre legtöbbször egyetlenegy dolgot felelnek: semmi. Az iskolában nem történik soha semmi. Amint megkapirgáljuk kicsit, rögtön előjön valami. Érdemes ezeket a reakciókat kihúzkodni a gyerekekből, hiszen utólag csomó minden helyre tehető. Bizonyos dolgok miatt a gyerekek ingerültek a tanárokra, hol igazuk van, hol nincs, aztán vannak olyan furcsaságok, amik fel sem tűnnek nekik. Ez persze nem azt jelenti, hogy a szülő bátorítsa fel a gyerekét, „menjél be baltával és intézd el, édes fiam”. Az erőből reagálás tévút, ami élhetetlenné teszi a világot, de ha valami gond van, azt azért jó lenne jelezni. A dialogicitás a lényeg, igenis tekintsük párbeszédpartnernek a tanárt. Ne gondoljuk, hogy „á, úgyis azt fogja mondani”! Talán azt mondja, de azért próbáld ki! Nem lehet mindenkivel mindenről beszélni, de menjünk el a végsőkig, és kiderülhet, hogy nem is szakad a part, menjünk el a dialógusig órán és órán kívül is, ne essünk bele abba a rutinba, hogyha problémák vannak, azokat úgysem lehet megoldani. Nagyon fontos lenne, hogy a szülők, a diákok és a tanárok tekintsék partnernek a másikat. Fogalmazzuk meg, ha nem értünk egyet, de ez ne azt jelentse, hogy le akarom fejelni a másikat, hanem hogy szeretnék közös nevezőre jutni. Nálunk is volt tanárokkal közös elbeszélgetés az egyik gyerekünk kapcsán, s azt kell hogy mondjam, nagyon jó hangulatban történt, és ezen maga a gyerek lepődött meg a legjobban. Azt hitte lefütyülik a hajat a fejéről, ehelyett beszélgettünk egymással.

Ha nem is tűnnek el ezek a szakadékok, lövészárkok – amik a porosz iskolatípus maradványai –, de legalább pallók legyenek felette és talán majd idővel talán betemetődnek. Szerintem ez a közös építkezésre való buzdítás nem csak a tanár vagy csak a diák ügye kell hogy legyen. Közös vállalkozásban vagyunk. Mindenkinek az az ügye, hogy ne legyen a tanteremben narancshéjdobálás, vagy ha eldobtam, akkor vegye fel, aki eldobta, akkor is, ha ötször kell szólni érte. Járjunk a dolgok végére, amennyire csak lehet. Úgyis mindig lélekszakadás van, legalább arra vegyük a fáradtságot, hogy menjünk közel a konfliktusokhoz, úgy kiderül, mennyire mélyek valójában.

Voltak példaképei a diákévei alatt? Mi az a képesség, szemlélet, ami nem hiányozhat egy pedagógusból?

Nagyon jó magyartanárom volt már a gimnáziumban is, hadd említsem meg az ő nevét: Varga Valéria. Azzal hatott leginkább az én ébredező, nagy, kamasz öntudatomra, hogy állandóan csatáztam vele, ami engem nagyon épített. A saját meggyőződésem, álláspontjaim tudatosítására ez a csata nagymértékben elvezetett és ő ebben nagyon felkészült partner volt. Irtó fárasztó alany lehettem, ezúton kérek tőle elnézést. Lesöpörhetett volna az asztalról, de mindig vette a fáradtságot, hogy vitázzon velem. Aztán az egyetemen is voltak nagyon nagy példaképeim, egészen a mai napig hatóan: Kenyeres Zoltán, Lator László, vagy éppen Ferenczi László. Ők olyan nagy tudású emberek, akik nem tették elérhetetlen polcra a tudásukat, nem kellett hozzá feltétlenül létra. Nagyon fontos, hogy ne bezárjunk, hanem kinyissunk. Azt szoktam mondani a diákjaimnak, hogy a bölcsész legyen mediátor, afféle révész, aki valamit valahonnan átvisz, átment: ha nem is fogában tartva a szerelmet a túlsó partra, mindenesetre valamit, amit fontosnak, értékesnek tart az emberi életre vonatkozóan, s megpróbálja ezt fontossá tenni a diákok számára, igyekszik őket érdekeltté tenni a keresésben.

Lejegyezte: Horváth Anikó

Csatlakozz hozzánk!

Ajánljuk

European Schoolnet Academy Ingyenes online tanfolyamok tanároknak
School Education Gateway Ingyenes tanfolyamok és sok más tanárok számára
All you need is code Minden a kódolás tanulásához
eBiztonság Minősítés Minősítési rendszer oktatási intézményeknek