Tér és idő a festészetben I.
2006/05/28 15:30
3506 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.
A valóság jelenségei térben és időben léteznek. Ha tehát a festészet többek között a valóságot akarja feltárni, elsősorban a tér (illetve a térben mutatkozó jelenségek) ábrázolásának problémáját kell megoldania.

Minden kor saját szemléletének, illetve ismereteinek megfelelően alakította ki a maga térábrázolási módját. Másként ábrázolták az egyiptomi, a középkori, másként a reneszánsz kori festők és nagyon változatos módon századunk festőirányzatai. A világ jelenségei azonban nemcsak térben, hanem időben is jelentkeznek. Az élet folytonos változás, mozgás. Az időben történő jelenségek, az élet, a valóság mozgásának a megörökítése a másik nagy problémája a festészetnek, hiszen mozdulatlan formákkal kell mozgást érzékeltetnie.

A megoldandó probléma még jobban mélyül, ha arra gondolunk, hogy a festészet [mint minden művészet] a valóság lényegének a megragadására törekszik. A lényeg nyilván nem a pillanatnyi, hanem az állandóan, törvényszerűen ismétlődő jelenség. Ám hogyan tudja a festészet a pillanatnyi helyett az állandót, a lényeget megörökíteni? Még nehezebb a kérdés, ha számításba vesszük, hogy társadalmi mozgás is van. A nagy művészek ennek állandó jegyeit, belső lénye-gét is meg tudják ragadni. Ezek ugyan elsősorban tartalmi problémák; miután azonban a művészetben a tartalom elválaszthatatlan a megjelenítési formától, stiláris forradalmakat idéztek elő.

Ha végignézünk a festészet történetén, rendkívül érdekes alakulási vonal bontakozik ki előttünk. Látni fogjuk, hogy a festészet a jelzésszerűen redukált ábrázolásmódtól haladt a látszati ábrázolás felé (mely az impresszionizmusban teljesedett ki), majd századunkban a látszatitól újra a redukált ábrázolásmódok felé. Előre hangsúlyozzuk azonban, hogy a festészetnek ezt az alakulási vonalát nem szabad mereven, sematikusan értelmezni, mert csupán nagy vonalaiban igaz, de rengeteg kivétel van alóla. Ha az ősember barlangrajzaira pillantunk, azt tapasztaljuk, hogy teret alig éreztetett, nem ábrázolt részletesen (hiszen emlékezetből, képzelete alapján rajzolt). Alakjainak jóformán csak legjellemzőbb nézetét, a mozgást is kifejező oldalnézetet mutatja. Az ősember ábrázolásmódja tehát a legjellemzőbb nézetre szorítkozott.

Az egyiptomiak több nézetből ábrázoltak. Gondoljunk arra a halastó-festményre, melyen a tó felülnézetből, a fák oldalnézetből láthatók. Nyilvánvaló, hogy a valóságot ők is perspektivikusan látták. Hogy mégsem így ábrázolták, ennek oka szemléletükből ered. A valóságot az adott nézőpontból bemutató perspektivikus képpel szemben fontosabbnak tartották a valóság állandó jegyeinek megörökítését. Ezeket az állandó jegyeket a tárgyak legnagyobb, legjellemzőbb felületei adják, melyeket legjobban a geometriai vetületi ábrázoláshoz hasonló ábrázolásmóddal lehetett rögzíteni. Sem a görögök, sem a rómaiak nem festettek a perspektíva törvényei szerint.

A reneszánsz lényeges változást hozott. E korszak egyik nagy újítása a perspektivikus, ábrázolás. Raffaello Athéni iskolája szemléletesen mutatja, hogy a párhuzamos vonalak egy pontba futnak össze. A reneszánsz a tudományos távlattan törvényei szerint - több-kevesebb művészi módosítással -, az egy nézőpontból látható látványt örökítette meg. Ez az új ábrázolásmód arról tanúskodik, hogy a reneszánsz idején lényegesen megváltoztak a festők valóságról alkotott képzetei. Míg a régebbi ábrázolásmódok inkább csak a tárgyak jellemző vonásainak a visszaadására szorítkoztak, a reneszánsz a tárgyakat a térben való mélységi elhelyezkedésükben adta vissza; tehát figyelme a téri viszonylatok megörökítésére is kiterjedt. Sőt, a nézőponttal a nézőnek a tárgyakhoz viszonyított helyzetét is érzékeltette. Ezzel a világ, a valóság teljesebb képét adta. Bár az egyes tárgyak élei perspektivikusan torzultak, de a téri összefüggések teljességét nyújtották.

A reneszánsz ábrázolásmóddal megkezdődött az Európára századokon át annyira jellemző perspektivikus látszati festészet uralma. Ha a reneszánsz perspektivikus ábrázolásmód kialakulásának okait keressük, azokat elsősorban a kor szemléletmódjában, ideológiájában és tudományos ismereteiben találhatjuk meg. A középkorral szembeforduló reneszánsz humanista szemlélet, világnézet az élet teljességének megismerésére és törvényeinek "tudományos" feltárására törekedve nem elégedhetett meg középkorival hasonló, elvonatkoztatott ábrázolásmóddal. A perspektíva segítsgével teljesebb téri összefüggésében tudta megörökíteni a világot, mert ebben benne van az ember mint néző helye, és a tárgyak egymáshoz és a nézőhöz való téri viszonya is.

A barokk korszak a reneszánsz perspektivikus ábrázolásmódot megtoldotta a fény-árnyék ellentétek mozgalmasságával (gondoljunk pl. Caravaggio vagy Rubens képeire) és az illuzionisztikus mennyezetfestészettel. (Az épületrészletek festve folytatódnak ; s középen a felhők között rendszerint szentek lebegnek) Ebben az elkápráztató ábrázolásmódban jól tükröződik a barokk feudalizmus és az ellenreformáció pompakedvelő szemlélete. Persze nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a barokk korszakban a feudális uralkodó körök szemléletével ellentétes, realista szemléletű polgári festők is működtek, pl. Rembrandt, Frans Hals stb.

Linkek

Csatlakozz hozzánk!

Ajánljuk

European Schoolnet Academy Ingyenes online tanfolyamok tanároknak
School Education Gateway Ingyenes tanfolyamok és sok más tanárok számára
ENABLE pilot Program iskoláknak a bullying ellen
eBiztonság Minősítés Minősítési rendszer oktatási intézményeknek