Terek két dimenzióban
2003/09/01 08:30
2336 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.
A perspektivikus ábrázolás, a reneszánsz festészet nagy vívmánya az évszázadok során megkerülhetetlen tradícióvá nőtte ki magát.

A tér síkban való ábrázolásának tudatos és mérnöki pontosságú technikája, a vonalperspektíva a 15. században született meg. Hogy ki volt a forradalmi újító, ma már nehéz lenne megállapítani, de a hagyomány úgy tartja, hogy a híres szobrász és építész, Brunelleschi alkotta meg az első perspektivikus konstrukciót 1420-ban. Ez nem is tűnik valószínűtlennek, hiszen a vonalperspektíva megalkotójának alapos geometriai ismeretekre volt szüksége.

Az ábrázolás lényege ugyanis, hogy a képen a tárgyakat leképező vonalak a központi projekció szabályainak megfelelően lerövidülnek. A tér szerkezetét meghatározó vonalak egy közös pontba, az ún. enyészpontba futnak, az ábrázolt tárgyak az enyészponttól való távolságuk arányában rövidülnek meg. Jól megfigyelhető a szigorú vonalperspektíva alkalmazása Canaletto festményén.

A térbeliség hatásának elérésére azonban nemcsak a vonalperspektíva, hanem a színekkel való játék is alkalmas. A színhatáson alapul a tér síkban való ábrázolásának egy másik technikája, a színperspektíva. Ennek lényege, hogy a meleg, vöröses színeket a szemünk közelebbinek, míg a hűvös színeket távolabbinak érzékeli. A színperspektíva technikáját alkalmazza például Leonardo alábbi festménye is.

A színperspektívához hasonlóan a színekkel játszik a levegőperspektíva is, amely azon a valós megfigyelésen alapszik, hogy a légkörnek köszönhetően a távoli tárgyak kéknek látszanak, mégpedig minél közelebb esnek a horizonthoz, annál kékebbek. Ebből a tapasztalatból született az a festői "szabály", hogy ami ötször távolabb van a valóságban, a vásznon ötszörte kékebb kell, hogy legyen. Figyeljük meg a háttérben lévő hegyeket Raffaello festményén!

Míg az eddig említett perspektivikus módszereknél a látható világ minél hívebb leképezése volt a cél, addig a huszadik század elején kibontakozó új festői iskola, a kubizmus magát a célt tagadta. Ennek hátterében az a hitvallás áll, hogy a valóság egyáltalán nem ragadható meg egyértelműen, s hogy a művész feladata nem a felszíni látszat, hanem a mögöttes, örök tartalom megragadása. A kubizmus előfutára, Cézanne egy újfajta térábrázolási módot alkotott meg, a szimultán perspektívát. Ez annyit jelent, hogy a kép tárgyát nem csupán egy, hanem több szemszögből ábrázolja egyszerre. Jól látható a képen, hogy a torony tetejét az egész épülethez képest egy másik, magasabb látószögből ábrázolta.

A szimultán perspektíváról jó néhány Picasso-kép is eszünkbe juthat. Picasso ugyanakkor a térbeliség érzékeltetésére kidolgozott egy új módszert is, ami egyben a perspektivikus ábrázolás hagyományának az elvetését is jelentette. Picasso számos festményén a rétegek dimenziójával érzékelteti a teret. A rétegek, kétdimenziós feltétekként egymást fedve mélységet, térbeliséget kölcsönöznek a képnek.


A perspektivikus ábrázolásmód tehát a huszadik század művészetében többé már nem a valóság ábrázolásának kizárólagos eszköze. Sőt, a perspektivikus nézőpontokkal való játék éppen arra teremt lehetőséget, hogy a valóságban lehetetlennek számító terek és tárgyak a síkban valószerűen jelenjenek meg. E hamis perspektívának nagymestere Escher, akinek képein nemegyszer lehetetlen épületek jelennek meg.

Az alábbi képen ábrázolt épület csak első ránézésre tűnik szabályosnak. Ha jobban megfigyeljük, láthatjuk, hogy a művész "becsapott" minket: bár a szerkesztésmód szabályos, az épület felső szintjének látószöge kilencven fokban el van forgatva az alsó szintéhez képest. A "csalásról" az oszlopok árulkodnak csupán.

Csatlakozz hozzánk!

Ajánljuk

European Schoolnet Academy Ingyenes online tanfolyamok tanároknak
School Education Gateway Ingyenes tanfolyamok és sok más tanárok számára
ENABLE pilot Program iskoláknak a bullying ellen
eBiztonság Minősítés Minősítési rendszer oktatási intézményeknek