Vallomás és önszembesítés
Farkas Judit
2007/12/16 13:43
1031 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.
"Hogy tehát a legkézzelfoghatóbból induljunk ki, először azt kérdem, hogy te magad vagy-e? Netán attól félsz, hogy csalóka e kérdés? De hiszen még csalatkozni sem tudnál, ha nem volnál." (Augustinus) A vallomás, az írói önszembesítés, a világban megtalálni vélt hely definiálása.

Az elődök

Szent Ágoston VallomásokVallomások című műve ennek a műfajnak a mintája, kiindulópontja. Augustinus megtérésének történetét meséli el ebben a műben, módszertanát pedig a gyónás gyakorlatából meríti. Eszerint tehát az önéletrajz mindenekelőtt a keresztény lelkiismeret-vizsgálat része, ahol az életrajz teológiai céloknak rendelődik alá. Augustinus portréja Részben Augustinus VallomásokVallomások című önéletrajza, részben a 17. századi magyar emlékiratírók példája ihlethette II. Rákóczi Ferencet saját vallomásai megalkotására. Augustinus azonban talán a magyar elődöknél is jobban, hiszen Rákóczi nem elégszik meg azzal, hogy számot adjon egész életéről, a vele történtekről, hanem mélyről eredő igénye, hogy őszintén szembenézzen önmagával. Saját életútjában kereste a magyarázatot a kínzó kérdésre: miért épp ő kapta Istentől feladatul s fejedelmi, vezéri szerepet, miért ő választatott ki. A vallomások vallásos elmélkedéssel átszőtt, igen őszinte, néhol szenvedélyes, másutt fájdalmasan megnyugvó hangú önvallomás. Rákóczi szobra Siófokon

Szent Ágoston nyomdokain halad – saját bevallása szerint – Jean Jacques Rousseau is, mégis nagyon eltérő szemlélettel fog munkához. Rousseau célja egyfajta önigazolás, amelyben sajátosan keveredik a valóság és a valóság egyedi transzformációja, egy fiktív világ. Ebben az utóbbiban szeretett volna élni Rousseau, vagy valóban ezt vélte látni maga köré? Ez a lényeget tekintve majdnem mellékes kérdés, hiszen az emlékezés édessége, a boldogság eltökélt keresése uralja a művet, tehát nem a tárgyszerűség. Valljuk be, nem is illenék a szentimentális stílushoz, amelyet Rousseau nem filozófiai tárgyú műveiben képvisel. A fikció ellenére Rousseau vallomása mélyen őszinte alkotás, csak ezt az őszinteséget nem a tényszerűségben, hanem a megjelenített érzésekben és érzelmekben, az élet titka utáni kutatás kétségbeesett reményeiben kell keresni.

A 20. század két nagy vallója: Thomas Mann és Márai Sándor

A polgár-művész problematika legátfogóbb, a szembenézést, a személyes mérleget is tartalmazó alkotása A Buddenbrook-házA Buddenbrook-ház. A fejlődés biológiai szemléletű megközelítése szerint, minden születik, fejlődik, eléri a csúcspontját, hanyatlik és meghal. Ezt az elvet átvette a pozitivizmus, az irodalomban pedig a naturalizmus, majd ezt a társadalmi jelenségekre vonatkoztatott tételt alkalmazta Thomas Mann a 19. századi német polgárságra. A tétel igazságát és érvényességét a Buddenbrookok története igazolja. A Buddenbrook-ház Az első rész a családot 1835-ben mutatja be, ami a virágzás korszaka, amikor a cégalapító, hihetetlen vitalitású és franciás műveltségével utánozhatatlanul elegáns, ámde a cég ügyeiben könyörtelenül racionális, minden érzelmet mellőzni tudó Johann Buddenbrook irányítja az eseményeket. A hanyatlás a második nemzedékkel kezdődik meg, méghozzá a szorgalmasan, de fantáziátlanul feladatot teljesítő fiú személyében, akinek bigott vallásossága a problémák egyik forrása. Ezt a vallásosságot ugyan a polgári életforma szolgálatába lehet állítani, de ez értékek mégis megkérdőjeleződnek. Ez a válság egyértelművé válik a harmadik generációnál, ahol az egyik fiú a szerteágazó tehetségét eltékozló, a polgári társadalom számára „hasznavehetetlen” művész, a másik a teljesítménykényszerben felőrlődő, feladatában már hinni nem tudó, ám a látszatot fenntartani kívánó figura. Élethazugság ez, amelynek le kell lepleződnie.

A regény a hanyatlás törvényszerűségéről, a hagyományos polgári életforma művészi életté „fajulásáról” szól. Schopenhauer néz ránk a regény végén, amikor a halálközeliség és a szenvedés témája kerül középpontba. Thomas Mann, akár hősei, nem találta helyét az emberi közösségben, magányos, sehová sem tartozó. Ebben az értelemben művésznek lenni sem egy foglalkozás, hanem egy létforma.A Buddenbrook-ház című regény alapvetően meghatározta Márai szemléletét. Önmagát joggal érezhette egy kicsit Thomas Mann-i hősnek, ismerte azt az utat, amit a család utolsó nemzedékéhez tartozó lázadó választ, amikor áruló módjára feladja az évszázados hagyományokat, művésszé válik. Kassai palota

Az Egy polgár vallomásai egy kassai polgárcsalád múltját, jelenét, lehetőségeit, világát meséli el egy családtag szemszögéből. A családtag Márai Sándor, aki azonban már a bevezetőben felhívja arra a figyelmet, hogy „e regényes életrajz szereplői költött alakok: csak e könyv oldalain van illetőségük és személyiségük, a valóságban nem élnek és nem is éltek soha”. A család végzet, lánc, amelyet hiába csörgetünk, hozzátartozóinkban önmagunk korlátait pillantjuk meg, amelyeket hiába próbálunk átlépni. Márai Sándor óriás-családba született. Márai életlendületet, tömeget, méreteket kapott a családjától. Márai nagyító alatt vizsgálja ezt a családot, a szerteágazó, népes família nagy és kis egyéniségeit – bár mintha az előzőekből feltűnően sok lenne. Érdekes család, csupa féktelen, lázas életkedv, amely valósággal szórja a különcöket és a tehetségeket.

Két fókuszában a két óriás, a bécsi nagybácsi: a Theresianum hatalmas vagyont összegyűjtő igazgatója és a pesti jogprofesszor, a nemzetközi hírű jogtudós, aki délelőtt tízkor a rektori irodában oly ízesen falatozza a zónapörköltet. De vannak köztük muzsikusok, finom, franciás műveltségű műkedvelő dámák, magányos mérnökök, festők, csodálatos táncosnők. A portrék, amelyeket Márai róluk készít, vázlatosak, néha elnagyoltak, ám mindig szuggesztívek; rajtuk van a család védjegye. Ebben a családban – ahogy a polgárcsaládokban általában – benne élt a minőségigény, a munka és az erkölcs tisztelete, a szülőföld szeretete és az a műveltségvágy, amelynek szellemében nevelték gyermekeiket. Az élet

Ugyanakkor elgondolkodtató, ahogy Márai az ősökről vall: anyai nagyapjáról keveset tud, s ez nem véletlen. Az apai ág, a Grosschmidt (Grosschmied) család nem tagadja meg, de hallgatásával mégis negligálja a nem kis vagyont kereső, ám ezt könnyen elköltő asztalos famíliát. Vállalkozó volt a nagypapa, tehát polgár, mégis egészen máshonnan méretik tevékenysége, mint az évszázados jó szolgálatokért és megbízhatóságért a királytól „nemesi” címet is kapó Grosschmidtek. Pedig ettől a kalandvágyó, az élet örömeit élvező, szenvedélyes nagypapától sokat örökölt az író: külső és belső adottságai örökre összekötötték a sosem látott, és elhallgatott őssel. Ugyanúgy viselkedik a család, ahogyan él. A szülői ház kívülről gyönyörű, homlokzat elegáns, ám az udvarban ott találjuk a levegőtlen földszintes lakásokat, az ütött-kopott falakat.

Ez a kettősség lehet a forrása annak is, hogy Márai többszöri szökéseivel megpróbál minden emberi kapcsolatból menekülni. Pedig a polgári értékrendbe ez a magatartás nem illeszkedik már. Márai hűtlen lett a polgári eszmékhez, de családjához nem. A hűtlenség eredményét írja meg a kötet második felében: Márai a tisztes polgári élet elől a művészsorsba dezertált.Mann és Márai művei egyszerre apoteózisai és leleplező kritikái a polgári világnak, egy régi Európának. Vallomások önmagukról, családjukról, értékeikről, magányukról és a jövő könyörtelen nyomásáról.

Csatlakozz hozzánk!

Ajánljuk

European Schoolnet Academy Ingyenes online tanfolyamok tanároknak
School Education Gateway Ingyenes tanfolyamok és sok más tanárok számára
ENABLE pilot Program iskoláknak a bullying ellen
eBiztonság Minősítés Minősítési rendszer oktatási intézményeknek