A barlangi vakgőte
2014/05/28 13:50
1259 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.

A barlangi vakgőte (Proteus anguinus) a kétéltűek osztályának egy igen különleges faja. A farkos kétéltűek rendjébe, azon belül a kopoltyús gőtefélékhez tartozó faj kiválóan alkalmazkodott a barlangok sötétjéhez, gyakorlatilag egész életét teljes sötétségben éli.

260px-P_anguinus2

Elterjedése

Eme igazán különlegesnek mondható gerinces a Dinári-karszt jellegzetes lakója, előfordulás tekintetében Bosznia-Hercegovina, Horvátország, Montenegró, Olaszország és Szlovénia karsztbarlangjaiban írták le. Talán meglepő módon a 30-as években hazánkban is próbálkoztak a betelepítésükkel, 1935-ben a Postojnai-barlang igazgatósága 5 példányt adományozott a Baradla-barlang fenntartóinak, azonban az állatok sorsáról nincs további információ. Érdekességként megemlítendő, hogy az egyetlen sikeres betelepítés 1952-ben történt, ekkor a franciaországi Moulis falvacska egy barlangjába telepítettek vakgőtéket, mely populáció napjainkig is él.

Testfelépítése

A kb. 25 cm hosszúságú állat teste hosszúkás, megnyúlt, ez segíti a vízben történő úszását. Lábai rövidek, első lábán három, míg a hátsón két ujj található. Kültakarója világos, szinte teljesen átlátszó, hisz a barlangi körülményekhez alkalmazkodva napfény, pontosabban UV-sugarakat kiszűrő pigmentekre nincs szüksége. A legtöbb barlanglakó fajhoz hasonlóan ún. depigmentáltak. Szintén az állandó sötétséggel magyarázható, hogy szemük jelentősen visszafejlődött, ugyan két fekete, pontszerű képződményként még megfigyelhető, azonban a fény-sötétség megkülönböztetésén kívül másra nem alkalmas. Testük egyetlen „színfoltja” külső kopoltyújuk, mely a gazdag vérellátás miatt vöröses színű.

Életmódja

A barlangi patakok vízében, pontosabban a patakok mélyebb medreiben, öbleiben élő állat a többi kétéltűhöz hasonlóan ragadozó. A barlangi vizekben előforduló apróbb rákokkal, férgekkel, csigákkal táplálkozik, ha lehetőség adódik, a kisebb halakat sem veti meg. A fogságban tartott állatok akár 8 évig és elélnek.

Érdekességként említendő, hogy a korábban említett franciaországi betelepítés megfigyelései 48 éves egyedet is dokumentáltak.

Szaporodásuk belső megtermékenyítéssel történik, azonban a peték kifejlődése napjainkban sem tisztázott. Míg egyes megfigyelések a peték lerakásától számított 90-120 napos kikelést rögzítettek, másik álelevenszülésről számolnak be, azaz az utódok az anyaállat testében kelnek ki. Az utódok kifejlődésének módja feltehetően a víz hőmérsékletével van összefüggésben.

Veszélyeztetettség

A 19. század végén, 20. század elején a helyi lakosok előszeretettel fogták be a vakgőtéket, elsősorban nagyobb esőzések után, mikor a vízáram kimosta őket a barlangokból. A későbbiekben aktív halászattal is próbálkoztak, nem ritkán célirányosan a barlangba hatolva. 1986 óta szerepel a nemzetközi Természetvédelmi Világszövetség Vörös Listáján (IUCN). Ugyan az egyedek nagyon nehezen figyelhetők meg, de igen alacsony számuk biztosra vehető, amely egyben súlyos veszélyeztetettségüket is alátámasztja. A veszélyeztető tényezők közt előkelő helyen szerepel a vízszennyezés és a vizek lecsapolása, továbbá számos utalást találunk az illegális befogásukra, melynek mértéke nem ismert.

Legújabb kutatások

2001 óta egy lelkes angol barlangász csoport folyamatosan kutatja a barlangi vakgőte megmaradt élőhelyeit. A „The Proteus Project” számos megfigyelést publikált már a témában. A legújabb kutatási eredmények alapján a korábban két alfajnak tekintett példányok önálló fajnak tekinthetők. A molekuláris és DNS vizsgálatok egyre nagyobb bizonyossággal támasztják ezt alá.


Marsi Zoltán írása

Csoportot ajánlunk

Kapcsolódó oldalak

Scientix A természettudományos oktatás közössége
All you need is code Minden a kódolás tanulásáról
A National Geographic A National Geographic honlapja.
Interpress Magazin Az IPM honlapja archívummal
Világtudomány.hu A magyar és nemzetközi tudományos élet hírei
Űr világ Asztronautikai hírportál