Interjú Falus Andrással
2000/09/20 08:00
2047 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.
Beszélgetés Falus András professzorral a SOTE Genetikai, Sejt-, és Immunbiológiai Intézetének vezetőjével arról, hogyan lett ő biológus, mit tart a biológia legérdekesebb kérdéseinek, milyen veszélyeket lát az új technikákban és mi az, ami most a legjobban foglalkoztatja.

Interjú Falus András immunológussal, a SOTE Genetikai, Sejt-, és Immunbiológiai Intézetének tanszékvezető professzorával

- Hogyan lett belőled biológus?

- Jó emberekkel találkoztam a jó időben. Édesanyám kórházban dolgozott és ott találkoztam egy kiváló farmako-kardiológussal, akivel sokat beszélgettem. Ő mutatott nekem békaszívvel kísérleteket. Egy izolált békaszívbe adott be mindenféle anyagokat, amitől az gyorsult, lassult. Aztán otthon én is kipróbáltam. Édesanyám eléggé megdöbbent, mikor az első békát meglátta. Egyébként nem könnyű ezeket a kísérletek megcsinálni, úgy becsúsztatni a kanült, hogy ne szúrja át a szív oldalát.

Evvel egyidőben, 1962-ben Straub F. Brúnó indított egy molekuláris biológia szakkört középiskolásoknak. Remek tanáraink voltak, Venetiáner Pál, Csányi Vilmos, akik akkor még tanársegédek voltak. Fantasztikus és nagyon új dolgokról hallottunk ott, a DNS szerkezetéről, géntérképekről. Ma is megvan még a füzetem, amibe jegyzeteltem, az endoplazmatikus retikulumot például nem tudtam helyesen leírni. Aztán a szakkör nyolc legjobbja dolgozhatott Straub laborjában, én is bekerültem. Nem nagy dolgokat, törtem a jeget, fogtam az egér farkát, de fantasztikusan éreztem magam. Ez mindkettő imprintáló élmény volt.

A középiskolás tanulmányi versenyen az elsők közt voltam, így felvétel nélkül mehettem bárhová, ahol biológia volt a felvételi. A család tele volt orvossal, mindenki azt gondolta, belőlem is az lesz. Megkérdeztem Straubot, mit csináljak. Ő azt felelte: "Ha tehetségtelen vagy kutatónak, egész életedben vizeletüledéket fogsz leolvasni. Orvosként lehetsz tehetségtelen kutató de nagyon jó orvos." Én nagyképű voltam, biológusnak mentem. Aztán az egyetemen hallgathattam Gergely János immunológia előadásait, az akkor 1966-ban nagyon új dolognak számított. Nekem pedig nagyon megtetszett ez a hálózatszerűen működő immunrendszer, azóta is ezzel foglalkozom. A hagyományos biológiát (rendszertant, anatómiát) sosem szerettem igazán. Nem vonzott különösképpen, de megtanultam.

- Miután végeztél, hogyan alakult a pályád?

- Az egyetem után az Élettan tanszékre kerültem, ahol ideg biokémiával foglalkoztam (abban is volt immunológia). 1971-ben egy cikkünket közölte a Nature a legrangosabb tudományos folyóirat. Ma sem tudom miért fogadták el. Nem volt feltétlenül egy könnyű kezdés, innen már csak lefelé vezet az út.

Később eljöttem az Országos Reumatológiai és Fizikoterápiás Intézetbe. Az ORFI-ban sok immunológiai problémával és gyakorlati kérdéssel találkoztam, főleg autoimmun betegségekkel. Két évig szinte csak olvastam a tudományos cikkeket, tanultam az immunológiát. Közben a mindennapi rutin során valódi tudományos problémákkal is találkoztunk. Új eljárásokat dolgoztunk ki, az első cikkeink csak módszerekről szóltak. Aztán elkezdett az elmélet is érdekelni. A főnök rendes volt, hagyta a mániámat. 1978-ban kikerültem egy kongresszusra, ahol egy nagynevű svéd kutatónak megtetszett a munkám és felajánlotta, hogy dolgozzunk együtt. Leveleztünk, nagyon jó eredmények születtek, meghívott a laborjába Dániába. Ekkor már három gyerekünk volt, elég nehezen éltünk, de valahogy sose vettük komolyan a problémákat, szüleink sokat segítettek. Dániában megtanultam egy teljesen új eljárást a Western-blottingot. Három hónapig semmi sem sikerült, aztán elkezdtek jönni az eredmények. Sokat dolgoztam manuálisan, magam, az asszisztensek befogadtak maguk közé, tőlük is nagyon sokat tanultam.

Mikor visszajöttem idejárt az ORFI-ba mindenki tanulni az új technikát. 83-ban írtam meg a kandidatúrámat, ekkoriban kezdett el izgatni a molekuláris genetika. Főleg azért, mert feleségem, aki szintén biológus bakteriofágokkal (baktériumokat fertőző vírusokkal) foglalkozott. Meghívtak a Harvardra kutatni, szerencsére feleségem is kapott állást. A dániai utam után elhatároztuk, hogy többet külön nem megyünk sehová, a gyerekeink ekkor 12, 11 és 7 évesek voltak. Nem volt könnyű, mert nagyon kicsi volt a fizetésünk, sokáig alig voltak bútoraink. Nagy szerencsém volt viszont a munkában. Ez volt az egyik első labor, ahol géntechnológiával foglalkoztak. Én a komplement-rendszer génjeit kutattam. Az első cikkemet hatalmas szerencsének köszönhetem. Aztán fél évig semmi sem sikerült. RNS-sel dolgoztam, ami nagyon érzékeny, nagyon könnyen bomlik. Rossz volt az egértörzs, igazi drámák voltak ezek. De azért itt is sokat tanultam, a kemény munkát, önállóságot és azt, hogy ha főnök leszek, csak a munkájuk és sosem az eredményeik alapján fogom megítélni a munkatársaimat.
Visszajőve az elsők között voltam Magyarországon, aki molekuláris genetikát csinált immunológiai területen. Sokat dolgoztam, sok cikket írtunk. Az egyikben pedig csak kb. három napos munkám volt, azóta is azt idézték a legtöbbször (több mint kilencszázszor), más munkákat évekig nyúztam, mégse sikerült publikálni, így van ez.

Ezután a citokinek kezdtek el érdekelni, a sejtek közti kommunikációt lebonyolító anyagok. Japánban is dolgoztam egy nagyszerű laborban. Az ORFI-ban ezután létrehoztunk egy molekuláris biológiai osztályt, de azért kilógtunk egy kicsit. Ekkor már egyre többet tanítottam. A Orvosegyetemen kezdtem először immunológia speciál kollégiumokat tartani. Akkor jöttem rá, hogy csak azt tudom igazán megérteni, amit elő is kell adnom. Az előadásaim elég népszerűek lettek, sokan jöttek el, pedig mai igényeimmel piszok gyengék voltak. Mint a háború után az orosztanárok, én is közben tanultam meg az immunológiát és mindig egy leckével jártam a hallgatók előtt. Igazi hályogkovács módjára tanítottam. Aztán már sokat hívtak vendégelőadónak is. Most is sokat oktatok, én mindig elaludtam a rossz előadásokon, ezért akarok jól tanítani.

Aztán hallottam, hogy az Orvosi Biológia Tanszék vezetője Csaba György professzor hamarosan visszavonul a tanszékvezetéstől , megpályáztam a tanszékvezetői posztot. Ez sem volt egyszerű, ezen az egyetemen, az Általános Orvosi Karon még nem volt olyan tanszékvezető, aki nem orvos volt. Sokan az orvosok közül már az ORFI-ban is a biológusokat valamifajta jól képzett asszisztenseknek gondolták. Volt aki azt mondta rólam: " … biológus, de rendes." Mégis megkaptam a tanszéket.

Ez egy teljesen új világ volt. Ekkora szobám nekem még nem volt, munkatársaim se nagyon. A mai napig sem tudok viselkedni ebben a helyzetben. Az eltelt időben átalakult a tanszék. Az immunológia tantárgy lett, beindítottunk egy doktori iskolát, sok doktorjelölt dolgozik nálunk.

- Milyen kutatások folynak most a tanszéken?

- A legizgalmasabb egy új egértörzs, amelyikben nem működik a hisztamin termelésért felelős gén. Ezt nevezik knock-out törzsnek, merthogy egy gént kiütöttünk belőle. A knock-out kísérletek alapvetően nagyon érdekesek, ez olyan "mit csinál a szél, ha nem fúj" kérdés. Én azt vártam, a hisztaminhiányos egerek egyszerűen életképtelenek lesznek, kicsit csalódtam is, hogy nem. De ehelyett sokkal érdekesebb lett ez a modell. Vastagabb a csontjuk, kevesebb a hízósejtjeik száma , sokkal kisebb a szaporulatuk, , magasabb a ferfi nemi hormn szintjük, stb. Nem gondoltuk volna, hogy ennyire izgalmas lesz. A vastagabb csontok miatt nem lehet benne igazán jelentős csontritkulást kiváltani, még a petefészkek eltávolításával sem. Ezek mind váratlan és nagyon izgalmas eredmények. Ráadásul a hisztamin a táplálékon át pótolható, tehát akkor válthatjuk ki a hisztaminhiányt, amikor akarjuk.
Foglalkozunk embrionális őssejtekkel is, főleg azt vizsgáljuk, hogyan szűkülnek a sejtek lehetőségei (mi ebben a hisztamin szerepe). Sok vita van mostanában a be nem ültetett embriókból kivett őssejtekkel végzett kísérletekről. Mi a köldökzsinórból próbálunk őssejteket nyerni. Képzeld el, ha majd egyszer születésekor mindenkinek le lehet fagyasztani néhány ilyen őssejtjét és abból aztán bármilyen sejtje kinöveszthető lesz az egész élete során.
És dolgozunk egy DNS-chipen is, ami a vérzékenység genetikai kimutatását végezhetné el. A vérzékenységnek több mint 300 mutációja van, hagyományos technikákkal nagyon sokba kerülne és nagyon sokáig tartana a kimutatásuk. Közben nagyon sokan vérzékenyek, és esetleg sokáig nem is derül ki, csak például az első menstruációkor. Ebből persze szabadalom is lehet. Én nagyon szeretem, ha hasznos dolgokat csinálunk.

- Sok kutató panaszkodik arra, hogy akkora nyomás helyezkedik rájuk, hogy cikkeket közöljenek, ami már akadályozza a munkát. Te mit gondolsz erről?

- Valamennyire tényleg rovására megy a munkának. Főleg a doktori hallgatók miatt, akiknek három év alatt kell minimum három jegyzett cikket publikálniuk. Én szép, nagy, okos cikkeket szeretnék írni, de muszáj sokat közölni. Ezzel együtt azt gondolom, hogy szükség van arra, hogy többé-kevésbé objektíven mérni lehessen a kutatók teljesítményét.

- Mit tartasz most a biológia legizgalmasabb problémáinak?

- A genomikát, az emberi genomból nyert információk hasznosítását. Én innen az irodámból is el tudom érni az interneten az emberi genomot. A gyógyszertan hatalmasat fog változni, személyre szabott gyógyszerek készülhetnek, egyfajta molekuláris tenyérjóslás kezdődhet meg. Ugyanilyen érdekes a szövetklónozás. A teljes egyedek klónozását embernél én nem fogadom el, de a szövetklónozás lehetőségei hatalmasak. Ma már képesek vagyunk teljes fülkagylót növeszteni, májszövetet, idegsejteket, amik gyógyíthatják a Parkinson-kórt. A genomikának forradalmi szerepe lehet a kórokozók elleni védekezésben, a vakcinációban is. A genomika és a bioinformatika együtt szinte korlátlan lehetőségeket nyit meg a diagnosztikában és a terápiában is. Nagyon izgalmasnak tartom a szervezetben folyó háborúk (kórokozók, daganatok elleni harc) vizsgálatát. Mindeközben nem gondolom, hogy a klasszikus biológia el lenne felejtve. Erre épül a molekuláris biológia. A természet nem veszi figyelembe, hogy mi érdekel belőle, mindent kell ismerni.

- Te, aki molekuláris genetikával foglalkozol, hogyan látod ennek a veszélyeit?

- Sem túl- sem alulbecsülni nem szabad ezeket. Veszélyek vannak, de a gondolkodás nélküli elutasítás nem megoldás. A módszer magában sosem veszélyes, csak a felhasználása. Nagyon sok zöld túlzottan is zöld, és zsigerből elutasít mindent. Elsőként azt mondják káros, ha ezt nem tudják bizonyítani, azt, hogy felesleges, ha ez sem állja meg a helyét, azt, hogy csak a gonosz multinacionális cégek nyomják a dolgot és ők keresnek rajta. Soha semmiről sem fogjuk tudni 100%-os biztonsággal azt mondani, hogy veszélytelen, az egyetlen megoldás a veszélyek minimalizálása és a kockázat nyilvános ellenőrzése. Nem veszélytelen egy gyermekparalízis elleni Sabin-csepp sem, mégis úgy gondoljuk, az előnyei miatt vállaljuk a veszélyét. A gyógyításban a mezőgazdaságban rejlő lehetőségeket nem dobhatjuk oda azért mert minden veszélyt ki akarunk küszöbölni. Ugyanakkor világos és szigorú, ellenőrizhatő és szankcionálható, nemzetközileg elgogadott szabályok kellenek, a lehetságes veszélyek csökkentésére. Magyarországon van géntörvény, ezt kell értelmes tartalommal megtölteni.

- Mit tanácsolnál a biológia iránt érdeklődő diákoknak és a biológiatanároknak?

- Hogy csodálkozás nélkül nem megy. Kell tudni újra és újra rácsodálkozni a természetre. A tanároknak pedig leginkább azt, hogy olvassanak sokat, kövessék a tudomány haladását és ezt adják tovább a diákjaiknak

Csoportot ajánlunk

Kapcsolódó oldalak

Scientix A természettudományos oktatás közössége
All you need is code Minden a kódolás tanulásáról
A National Geographic A National Geographic honlapja.
Interpress Magazin Az IPM honlapja archívummal
Világtudomány.hu A magyar és nemzetközi tudományos élet hírei
Űr világ Asztronautikai hírportál