A Föld felszínének 71 százalékát víz borítja, nem véletlenül kapta bolygónk neve mellé a kék jelzőt. A Földön található összes sós vizet világóceánnak nevezzük, ennek függelékei a tengerek. A szinte elképzelhetetlen mennyiségű víz óriási életteret biztosít a benne élő állatoknak és növényeknek, amelyet nagyon hosszú ideig korlátlanul be is töltöttek a vizek lakói. Az utóbbi fél évszázadban az élettér nem csökkent egy csöppet sem, az óceánok élővilága mégis töredékére zsugorodott.

A világ halkészletének a 90 százaléka éppen az utóbbi ötven évben tűnt el. A Népszabadság a Nature tudományos folyóiratra hivatkozva közölte a fenti adatot, hozzáfűzve azt, hogy mindez az intenzív ipari halászatnak köszönhető. A Nature-ben megjelent tanulmány szerint világszerte tapasztalható jelenség, hogy mind a trópusokon, mind a hideg sarki vizekben egytizedére csökent a halállomány. Ez nem csupán néhány fajra, hanem csaknem az összes halfajra egyaránt vonatkozik. Az óceánok ökológiai rendszerében drámai változások jelei mutatkoznak.

Az 1883-as halászati világkiállítás londoni megnyitóján egy természettudós még azt bizonygatta, hogy "a mélyvízi tengeri halászat forrásai kimeríthetetlenek" - olvasható a Föld Napja Alapítvány által kiadott A világ helyzete 1999 című tanulmánykötetben. A fent említett álláspont nagyon sokáig tartotta magát a halászok körében. Ám az utóbbi néhány évtizedben már szemmel látható, mennyiségi fogyatkozás mutatkozott a világ halállományában, amely pontos mutatója az világóceán egészségi állapotának.

Az óceánok hosszú ideje tartó kiszipolyozása most bosszulja meg magát. Amíg az 1950-es években 20 millió tonna halat fogtak a világon, ez a mennyiség 1996-ra a hatszorosára, évi 120 millió tonnára nőtt. Az ipari halászatban olyan hatalmas hálókat használnak, hogy képesek egyszerre kifogni akár egy-egy faj egész populációját. Az értékesebb halfajok már szinte seholsem fordulnak elő tömegesen, ezért a halászok a kisebb, kevésbé értékes halakat kezdték el kiemelni a tengerekből. Az 1980-as év során öt kis értékű tengeri halfaj - a perui szardella, a dél-amerikai és japán szardínia, a chilei makréla és a alaszkai sárga tőkehal - adta az összes fogás 73 százalékát.

Az erősen túlzásba vitt halászat óriási veszélyt jelent az óceánok egészségi állapotára nézve. Először az ikrát rakó populációk genetikai sokfélesége csökken, amely azt a veszélyt hordozza magában, hogy a faj nehezebben fog alkalmazkodni a környezet változásaihoz. Ezt a változást a ragadozó és zsákmányhalak arányának felborulása követi. A világ helyzete 1999 című könyvben olvasható adatok szerint, a karib-tengeri korallzátonyokon az íjhal és a gömbhal tömeges kifogása az egész korallzátony ökoszisztémájára kihatott. Amikor ez a két faj hanyatlani kezdett, a zsákmányállataik - a tengeri sünök - oly mértékben elszaporodtak, hogy teljesen lelegelték a korallt védő algaréteget, ezáltal teljesen tönkretéve azt.

A legnagyobb veszélybe a tengerek csúcsragadozói, a cápák kerülhetnek. Könnyen lehet, hogy egy 400 millió éves törzsfejlődés során tökéletesedett állatfaj tűnik el az ember pusztító tevékenysége miatt. Hosszú életkoruk és alacsony szaporodási arányuk különösen sérülékennyé teszi őket a változásokkal szemben. Egyik szembetűnő jele a kedvezőtlen tendenciáknak a tengeri csúcsragadozók méretének csökkenése, a cápákéhoz hasonló sorra juthatnak például a kardhalak és a tőkehalak is.

A Nature cikkében egy óceánkutató központ munkatársa a következőképpen kommentálta a nem éppen rózsás helyzetet: "Már elfelejtettük, hogy milyen gazdag volt a tenger ötven évvel ezelőtt...óceánjaink tele voltak hősies halakkal, igazi szörnyetegekkel. Az emberek háromméteres kardhalakat tudtak leszigonyozni evezős csónakból. Hemingway Öreg halásza valódi történet volt."