A kutatások alkalomszerűsége

Ugyancsak az intézményes háttér hiányából adódik. A megjelentetett munkák túlnyomó része kampányszerűen, jubileumra készült, mondhatnánk rendelésre, tehát nem módszeres, hosszan tartó kutatás eredményeként, hanem egyszeri nekifutásra. Ezeknél a jubiláris kiadványoknál a hangsúly az adott évforduló megjelölésén volt, az alkalmi munka tartalomgazdagsága és módszeressége csak másodlagos szempontnak számított. Sőt, egy olyan visszás gyakorlat is kialakult, hogy nem is volt ildomos bírálat tárgyává tenni egyik-másik alkalmi kiadványt, mert az elmarasztalásra eleve úgy tekintettek, mint az adott jubileum meggyalázására!

Az egyoldalú, illetve hiányos forrásismeret

Az alkalomszerű hozzáállásnak meg a kellő körültekintés hiányának tulajdonítható. Különösen a helytörténetírásban kirívó jelenség, és abban nyilvánul meg, hogy az általában gazdag tájtörténeti szakirodalomból a kutatók csak néhány könnyen kezelhető s könnyen elérhető forrásmunkát használnak, rendszerint nem is a legjobbakat, Így idővel kialakult a „felkapott" helytörténeti források jegyzéke avagy sikerlistája, amely rendszerint dr. Borovszky Samu monográfiasorozatával (Magyarország vármegyéi és városai), Fényes Elek (Magyarország geographiai szótára), Dudás Gyula (Bács-Bodrogh Vármegye Egyetemes Monográfiája) vagy Iványi István helytörténeti munkáival indul, s esetleg Jekelfalussy statisztikai műveivel ér véget. Csak kevesen veszik maguknak a fáradságot (amely rendszerint utazgatással vagy többórás könyvtári búvárkodással jár), hogy kézbe vegyék az igényesebb, nehezebben elérhető vagy ritkábban idézett alapműveket. Meg kell hagyni, hogy könyvtáraink állományát, illetve ellátottságát tekintve a jó szakirodalomért nem elég csak Újvidékre, Szabadkára vagy Zomborba utazni, hanem gyakran Szegedre vagy Budapestre kell menni. Ezt a fényűzést pedig néhány jó adatért cserébe a helytörténész - kevés kivétellel - már rendszerint nem vállalja/vállalhatja. Ez a helyzet a másodlagos forrásokkal, amelyeket a kutatók - a könnyebb és gyorsabb kezelhetőség miatt - szinte rendszeresen előnyben részesítenek az elsődleges forrásokkal szemben, holott a helyzet éppen fordított kellene, hogy legyen. Itt említenénk meg, hogy különösen az utóbbi másfél évtizedben, de végeredményben még ma is, gondot okoz az új forrásmunkák figyelemmel kísérése, számontartása és beszerzése. Ezen enyhítenek (de csak részben) a világhálón elérhető online adatbázisok (lásd például a budapesti Arcanum Kiadó honlapját, illetve online adatbázisait).

Elavult szemléletmód

Az új helyismereti forrásmunkák, valamint a kurrens szakirodalom ismeretének hiányában a kutatóknak nincs, nem is lehet betekintésük az egyes tárgykörökön belüli legújabb szemléletmódba, az újabb törekvésekbe, a korszerű szakfeldolgozásokba. Különösen hiányos a helyismereti kutatások legújabb elméletének ismerete, nem ismerjük a legújabb módszertani feldolgozási elveket, és egészében véve nem tudjuk követni még az anyaországi trendeket sem. Az igényesebbek ez esetben is a világhálóról pótolják tudásukat, ismereteiket. De közülük is kevesen szánják rá magukat arra, hogy újítóként lépjenek fel.

A fentiekben csak néhány kirívó jelenségre hívtam fel a figyelmet, természetesen mindegyikről hosszasan lehetne még vitázni.

Az elmondottak után nem csekély keserűséggel állapíthatom meg: sajnos ma még itt tartunk!

Lemaradtunk, és kérdés, mennyi időre lesz szükségünk, hogy felzárkózzunk legalább az anyaországi folyamatokhoz. Ehhez ki kellene lépni az évek óta tartó tespedtségből, meddőségből és provincializmusból, amihez pedig időre van szükség, hiszen végig kell járni a fejlődésnek azt az útját, amelyet előttünk mások is végigjártak.

Nos, ha ennyi a gond, akkor mi a lehetséges megoldás? Mi a kiút? Hol vannak a távlatok?

Elsősorban az intézményes háttér biztosításában, amelyet 2005-től fel is vállalt a zentai Vajdasági Magyar Művelődési Intézet. Egyrészt azzal, hogy kereteiben megalakult egy honismereti csoport, amely felvállalta a helyismereti kutatók tömörítését, szakmai megsegítését, a távlatban pedig magára vállalná azok szakmai irányítását is.

2006 nyarán szakmai tanácskozást szerveztünk, majd egy Kárpát-medencei projektum keretében felvállaltuk a Vajdaságban 1945 és 2005 között magyar nyelven megjelent helytörténeti alapművek bibliográfiájának összeállítását, amely hamarosan el is készül. Jövőre kerül sor a két háború közötti vajdasági magyar helytörténeti művek számbavételére, azt követően pedig az első világháború előtt megjelentetett munkák feldolgozására. Mindez a világhálón is elérhető lesz majd a kutatók számára.

Beterveztük néhány forráskiadvány és helytörténeti alapmű digitalizálását is (A Bács-Bodrog Megyei Történelmi Társulat Értesítői, a Torontál című lap [1880-1890], a Kalangya stb.), s e munka is jó ütemben halad.

A következő lépés, amire reményeim szerint már jövőre sor kerülhetne, azon közös helyismereti/helytörténeti témák kijelölése lenne, amelyek feldolgozása már évek óta várat magára, s amelyhez nélkülözhetetlen a csoportmunka meg az intézményes háttér. Itt olyan alapkutatásokra gondolok, amelyek ez idáig nem valósulhattak meg, de amelyekre évek óta nagy szükség mutatkozik. (Például még mindig nincs átfogó vajdasági művelődéstörténetünk, sajtó- és nyomdászattörténetünk, könyvtártörténetünk sem, amellett több fontos témakör bibliográfiai feldolgozásra, néhány érzékeny történelmi kérdés - 1848, 1941-1944 - pedig tisztázásra vár.)

E fontos alapkutatásokat kellene projektumok formájában felvállalnia az elkövetkező időszakban a Vajdasági Magyar Művelődési Intézetnek, s ezzel egyrészt felszámolhatná a vajdasági helyismereti/helytörténeti kutatások fogyatékosságait, másrészt tevékenysége nyomán az eddigi esetlegességet végre felválthatná a módszeresség. Ugyanakkor az intézet útján kerülhetnének be a vajdasági magyar helyismereti/helytörténeti kutatók egy Kárpát-medencei kapcsolatrendszerbe, s így lenne a VMMI szerves része egy tágabb kutatóintézeti hálózatnak.

Az intézményfejlesztés van tehát soron, meg a szakemberek tömörítése, illetve a projektumok kidolgozása. Ha sikerülne megoldani a VMMI költségvetési pénzelését, még nagyobb lendületet kapna a benne folyó hasznos és számunkra oly szükséges kutatómunka.

Ezzel az intézményes háttérrel (amelynek kibontakoztatásán most fáradozunk) és a benne folyó szakszerű munkával felszámolhatnánk azt a több éves/több évtizedes gyakorlatot, hogy egyesek - képletesen szólva - koszorút fonjanak a vidékiesség vadhajtásaiból, hiszen immár sor kerülhetne e vadhajtások nyesegetésére is!

Németh Ferenc