Az őshazájukból Fehér-Horvátországból egy nemzetsége (öt fívér: Klukas, Lobel, Kozences, Muchlo és Krobat, s két nővér: Tuga és Buga) érkezett, amely Dalmácia és Liburnia egykori római tartományok területén telepedett le. Régi hazájuk, mint külön politikai egység még a X. században is fönnállt, és a Kárpátok mögött, a Kis-Lengyelországban (Krakkó székhelyével) volt. Az új hazába érkezvén legyőzték az ott lakó avarokat és szlávokat, amíg az avarok megmaradt része elfogadta a horvátok fennhatóságát és maradt – minden bizonnyal- Gács, Lika és Korbávia (Gacko, Lika, Krbava) megyék területén. Ezzel magyarázható az a tény, hogy e megyék területén külön igazgatási egység alakult meg bán vezetése alatt. Maga a császár (Bíborbanszületett Konstantin) A birodalom kormányzása című művében megemlítette, hogy ebben a térségben kell keresni az „avarok maradékait.”
A honfoglalás után felbomlott a nemzetségek között a kötelék. A letelepedett horvátok egy része - írta Konstantin császár – különvált és elfoglalta Illyricumot és Pannoniát, így tehát a horvátok nem egy, hanem két államalakulatot alkottak. Ez utóbbi területet Pannonia Savia név alatt jegyzi a horvát történetírás, azonban hivatalos nevéről nem tudni. Vélhetően kiterjedt a Száva túlsó partjára, központja Sziszek volt, egyben a püspökség székhelye is.
A horvátok még egy ideig a bizánci császár fennhatósága alá tartoztak, ezért nem tudtak az államuknak támaszt biztosítani a tengerparti városokban. Horvátország és a dalmát városok illetve szigetek útjai szétváltak a IX. század elején, amikor a horvátok frank fennhatóság alá kerültek, amíg az idővel kimondottan horvát jellegű dalmát városok és szigetek - Zára (Zadar, Jadera, Diadora), Trogir (Tragurium) és Split (Spalato), illetve Krk (Veglia, Vekla), Osor (Apsoros), és Rab (Arbe) - maradtak a Bizánc uralma alatt. Rájuk mint külön politikai és közigazgatási egységre kiterjedt a Dalmácia név. Nagy Károly a VIII. század végén meghódítottá a horvátokat, majd a frank hittérítők közreműködésével a horvátok megkeresztelkedtek. Az első név szerint ismert horvát keresztény fejedelem Viseszláv (Višeslav) volt, amiről tanúskodik a 800. év körüli időszakból származó keresztelő medence. Viseszláv Nin (Nona) városban székelt és minden bizonnyal az ő hercegsége alatt ismertették el vele a frankok a fennhatóságukat.
Az uralkodóház alapítója Trpimir herceg volt (845-864), aki elismerte Lothar frank királynak, mint Itália uralkodójának a felsőbbségét, de magát „Dux Chroatorum iuvatus munere divino” címmel titulálta. A Trpimirovics uralkodóház - ritka kivételektől eltekintve – a XI. század végéig uralkodott Horvátországban, amely 878-ban függetlenítette magát a frank uralma alól. Az egyik kivétel Branimir herceg (879-892) volt, aki levélben fordult a pápához és értesítette hűségéről, mire VIII. János pápa 879. május 21-én megáldotta Branimirt, a horvát népet és földjét. Ezzel a horvátok a római pápa mellé csatlakoztak, jóllehet Dalmácia mint themat még a konstantinápolyi pátriárka alá tartozott. A pápa közreműködésével a 879 novemberétől 880 márciusáig tartott konstantinápolyi zsinaton a pátriárka és a bizánci császár lemondtak a horvát hercegségről és csupán a dalmát városokra tartottak igényt. Ezzel Horvátország 880 körül független állam lett. Mivel a nini püspök közvetlenül a pápa alá tartozott, így a horvát egyház (nini püspökség) is ekkor függetlennek nevezhető.
A horvát történelem egyik legjelentősebb uralkodója Tomislav (910-928) volt kinek uralkodása idején történt meg az északi szomszédságában a magyar honfoglalás. Tomislav 925-ben horvát királlyá (rex Chroatorum) kiáltotta ki magát, amit a pápa is elismert, jóllehet nem maradt nyom arról, hogyan és mikor koronázták volna meg az első horvát királyt. IV. Petar Krešimir uralkodása alatt - Bizánc beleegyezésével – a horvát király kiterjesztette fennhatóságát az egész Dalmáciára, ezért a „regnum Dalmatiae et Croatiae” titulus már nem csak puszta cím volt, hanem fedte a valóságot, azaz Dalmácia és Horvátország egy politikai egységet képeztek a horvát király hatalma alatt. A dalmát városok megtartották autonómiájukat, azokban a horvát király a bizánci császár nevében uralkodott, mert Bizánc nem mondott le Dalmácia fölötti történelmi szuverenitásáról. IV. Petar Krešimir gyarapította országának határait, hiszen fennhatósága alá tartozott Bosznia, majd 1066-1070 között Szlavónia is csatlakozott országához. Ennek bánja (Dmitar) Zvonimir I. Béla (1061-1063) király veje volt, felesége Ilona, Géza és (Szent) László későbbi királyok nővére volt. Zvonimir minden bizonnyal az egykori elüldözött horvát király Svetislav Surina (Suronja) fiának Stjepannak és Orseolo Hicelának leszármazottjaként az Árpád-házi és bizánci uralkodók segítségével lett IV. Petar Krešimir társuralkodója. Mivel IV. Petar Krešimirnek nem volt fiú utóda (a Trpimirovics család kihalás előtt állt), elképzelhetőnek tartom, hogy Zvonimir fölajánlotta a horvát királynak, hogy az általa uralt területet csatolja Horvátországhoz, ha a király őt társuralkodójává és a trón várományosává teszi. A király 1075-ben bekövetkezett halála után a trónon Zvonimir (1075-1089) követte, aki addig a „dei gratia Croatiae Dalmatiaque dux” címet viselte. Trónra lépésének idején Velence ismét a dalmát városok, sőt a horvát Tengerfehérvár (Belgrad supra mare, Alba ad mare, Biograd na moru) birtokosa volt, így Zvonimir is, mint a korábbi királyok, arra törekedett, hogy Dalmáciát visszacsatolja Horvátországhoz. Ehhez azonban erős támaszra volt szüksége, melyet ő a nagy reformpápa VII. Gergely személyében talált. A dalmát püspökök a reformpápa oldalán álltak, míg a velencei dózse IV. Henriket támogatta. Ezért a dalmátok is, a pápa is segítettek abban, hogy Dalmácia és Horvátország most ne csak politikailag, hanem államjogilag is egyesüljenek. 1075 elején Zvonimir szövetséget kötött a dalmát városokkal azok egyesítéséről Horvátországgal. Ezt követően a pápához küldöttséget irányított azzal a céllal, hogy VII. Gergellyel elismertesse az új önálló államjogi és politikai alakulatát, Horvátországot és Dalmáciát. Ennek fejében mindenben támogatást ígért a pápának. VII. Gergely pápának is érdekében állt, hogy Horvátország olyan királyt kapjon, aki a pápaság és a császárság küzdelmében az ő oldalán legyen. Ezért legátusával, Gepizonnal elküldte Zvonimir koronáztatására a pápai zászlót és a királyi hatalom jelvényeit: kardot, jogart és koronát, majd Gepizon apát október elején Salonában (Solin) megkoronáztatta Zvonimirt. A koronázási eskü VII. Gergely pápa elvei szerint történt. Zvonimir “hűbéres voltának elismerése Horvátország részéről évi 200 arany adót” küldött a pápának. A horvát király a pápa hathatós segítségével elérte országának alkotmányjogi elismerését, biztosította Horvátország határait, és egyesítette Dalmáciát Horvátországgal. 1085. május 25-én azonban meghalt a pápa, így Zvonimir legfontosabb szövetségese nélkül maradt, ami nagy csapást jelentett országára. A horvát király 1089-ben halt meg fiúörökös nélkül, mire trón körüli zavargások keletkeztek: a horvátok egy része a király özvegyét, Ilonát támogatta, mások viszont horvát vérű királyt akartak. Ezért a dalmát városok fejei tanácskozásra jöttek össze Splitbe és eldöntötték, hogy Magyarországra utazzon egy küldöttség, amely Szent Lászlónak fölajánlotta a horvát trónt, és segítségül hívta a magyar királyt, hogy végett vessen a polgárháborúnak.
Dr. Heka László PhD.
a Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának egyetemi docense
