Írország történelme egészen az időszámítás előtti 6. évezredig nyúlik vissza, ekkor érkeztek az első lakók az Ír-szigetre. Rengeteg dolment és megalitot építettek, melyek a mai napig léteznek. Eleinte földművelésből éltek, majd az ókorban becsatlakoztak a térség kereskedelmébe. A vaskor idején a szigetre betelepültek a kelták. Az időszámítás előtti harmadik és első századok között több hullámban érkeztek a szigetre, legtöbben a gealek érkeztek, akik révén elterjedt az ír nyelv is. A Hódítók Könyve őrzi a kelták megérkezését.
Egy kis ízelítő az ír nyelvből:
Munster: Conas tá tú? v. Conas taoi? („Hogy vagy?”)
Connacht: Cén chaoi a bhfuil tú? („Milyen mód az, ahogy vagy?”)
Ulster: Cad é mar atá tú? („Mi az, ahogy vagy?”)
An Caighdeán: Conas atá tú („Hogy vagy?”)
Az első időkben hagyományos feudális berendezkedés jellemezte: az arisztokrácia és a parasztság mellett a klérus, vagyis a druidák álltak a társadalom középső pillérén. Talán külön érdekesség, hogy a kor törvényei nem hagyták jóvá a halálbüntetést. Bár időszámítás után 43-ban Róma megszerezte Nagy-Britanniát, Írország Skóciához hasonlóan megőrizte függetlenségét. Róma bukását követően az írek elfoglalták Skóciát, Walest és Cornwallt, ám egyedül Skóciát sikerült megtartaniuk. Már ebben az időben elterjedt a kereszténység, 432-ben Szent Patrik, Írország védőszentje is terjesztette a z igét a leendő híveknek. A védőszent az ország kultikus alakja, nevéhez számos legenda fűződik, ő vezette be az ábécét, március 17. pedig Szent Patrik napja.
A kora középkorban több kiskirályság uralkodott együtt az országban, majd a 9. században a viking támadások és betörések zavarták meg az ország egykori egységét. Bár a királyok többször megpróbálták kiverni a támadókat, a vikingek betörései folytatódtak és több várost is alapítottak az országban (többek között a későbbi fővárost, Dublint). 950 után végül a vikingek a keleti parton telepedtek le és felhagytak az expanzióval. Később Brian Boru király egyesítette az ír királyságot.
1155-ben IV. Adorján pápa kiadott egy bullát, melynek értelmében felhatalmazta II. Henrik angol uralkodót az ír sziget megszállására és hűbéri birtokká tételére. Egy normann lovag, Richard de Clare az egyik király felkérésére több területet megszerzett, majd királyként uralkodott a földek felett. 1171-ben Henrik megtámadta az országot, majd fiának, Jánosnak adományozta az ír szigetet. Írország beolvadt Angliába.
1261-ben az írek legyőzték a normannokat a callanni csatában, majd 1315-ben egy skót támadás érte a szigetet, ám Edward Bruce-t a kelták is támogatták az angolokkal szemben. A támadás sikerrel zárult: sok terület újra ír kézbe került. A pestis toábbi áldozatokat szedett, az angolok pedig kiszorultak Dublinba és a város környékér. A lordok, vagyis az óangolok már teljesen beleolvadtak az ír közösségbe, és támogatták minden megmozdulásukat.
VIII. Henrik új vallása ellenére az írek megőrizték katolikus gyökereiket. VIII. Henrik lord helyett királyi rangra emelkedett, címét pedig a parlament is törvénybe iktatta (ez volt a Crown of Ireland Act). A király kötelezte az írek áttérését az anglikán egyházra történő áttérésre, az ellenállókat pedig súlyos retorziókkal sújtotta. A király küldetése azonban nem járt sikerrel, I. Mária királynő pedig 1550-es években visszaállította a katolicizmust az országban.
Az angol hatalom ellenére az írek önálló parlamenttel rendelkeztek és megőrizték törvénykezési jogukat, ám ezek inkább csak jelzés értékkel bírtak, az ország elvesztette valódi szuverenitását.
Az újabb és újabb betelepülők igyekeztek elnyomni az őslakos katolikus íreket, mely az ulsteriek fellázadásához vezetett. Kitört a polgárháború a protestáns betelepülők és a katolikusok között. A háborúnak Oliver Cromwell vetett véget, aki véres megtorlásban részesítette a fellázadt íreket.
II. Károly, majd II. Jakab uralkodása követte Cromwellt. 1688-ban Jakab újszülött fiát már katolikusnak keresztelte, az angolparlament azonban nem hagyta jóvá a döntését, és Orániai Vilmost ültette a trónra. Jakab és Orániai Vilmos között kitört a háború: a boyne-i csatában a protestánsok arattak győzelmet.
1791-ben Theobald Wolfe Tone megalapította az Egyesült Írek Szövetségét, melynek célja a protestáns és a katolikus békés együttélése megteremtése volt. Az angolok kivégzésekkel válaszoltak a kezdeményezésre, melynek eredménye egy felkelés kirobbanása volt. Bár Franciaország is támogatta Wolfe csapatait, az angolok leverték a felkelést, Theobald Wolfe Tone-t pedig börtönbe vetették, aki később öngyilkosságot –ban követett el.
Az Act of Union révén létrejött az Egyesült Királyság és Írország (United Kingdom of Great Britain and Ireland).
Daniel O’Connell ügyvéd sokat tett a következő években a katolikusok jogainak bővítésért. Ma Dublin legnagyobb utcája állít neki emléket.
A nagy éhínséggel a katolikus írek helyzete tovább romlott, élelem nélkül maradtak és sokuknak a saját földjét is el kellett hagynia. Rengetegen emigráltak az óceánon túlra, közel másfél millió ember pedig éhen halt.
1858-ban megalakult az Ír Köztársasági Testvériség (IRB), más néven a Fenians. Céljuk, hogy akár erőszakkal is, de megszerezzék Írországnak a függetlenséget. Első támadászkat az angolok leverték, így a szervezet földalatti (underground) mozgalommá válva ténykedett tovább.
Megalakult az Ír Önrendelkezési Párt is, mely nem a teljes függetlenséget szerette volna kiharcolni, de legalább egy szuverén igazságszolgáltatást akart volna a parlament mellett. Eközben megalakult a Földliga is az ír parasztok érdekvédő szervezeteként.
Megjelentek az Ír Unionisták, akik a jelenlegi rend fennállását szorgalmazták. Másként gondolkodtak az Ír Nacionalisták, aki viszont független nemzetet kívántak. Az Ír Republikánusok köztársasági államformát akartak.
1905-ben megalakult a Sinn Féin (Mi Magunk), a valaha létrejött legnagyobb angolellenes párt. Válaszul létrejött az Ulsteri Önkéntes Erők nevű félkatonai katolikusellenes szervezet. A katolikusok az Ír Önkéntes Erők nevű szervezettel válaszoltak.
1916-ban a világháború idején az IRB sikeresen megszervezte Írország függetlenné válását. Az angolok letartóztatták a kormány tagjait, így megalakult az ÍR Köztársasági Hadsereg (IRA), akik gerillaakciókkal válaszoltak az angol megtorlásokra. Szélsőséges csatározásba fajultak az események: miután az IRA tagjai megöltek 11 katonát, az angolok egy futballmeccsen belelövettek a szurkolók csoportjába. Az IRA újabb katonák kivégzésével válaszolt.
1921-ben megszületik az Angol-Ír Egyezmény, a Sinn Féint és az IRA aláírásával. Írország két észre szakadt. Észak-Írországhoz került 6 ulsteri megye, az Ír Szabadállam pedig bár független lett, továbbra is a Brit Nemzetközösséghez tartozott.
AZ IRA és a Sinn Féin is kettészakadt. Az IRA egyik szervezete lett az ÍR Szabadállam első önálló hadserege. Kitört az ír polgárháború.
A polgárháború után Cosgrave miniszterelnök szervezi újjá az országot. 193-ben a Fianna Fáil párt színeiben de Valera lesz a miniszterelnök, akinek egyik fontos intézkedése az új alkotmány bevezetése volt.
A II. világháborúban Észak-Írország is részt vett és bár az IRA titkon tárgyalt a németekkel, a nácik lebombáztak több ír várost is.
A háború után John Costello került a miniszterelnöki székbe, aki kiléptette Írországot a Brit Nemzetközösségből. Megszületett az Ír Köztársaság. Az Ír Republikánusoknak ez nem volt elég, ők a teljes sziget függetlenségét szerették volna kiharcolni.
1969-ben az IRA kettészakadt, és bár hivatalos szárnya beszüntette az agresszív támadásokat, az ideiglenes szárny folytatta a merényleteket.
1993-ban megszületett a Dowing Street-i nyilatkozat, melynek keretében Anglia kijelentette, hogy nincsenek követelései vagy céljai és létre kívánja hozni az egyesült Írországot. Anglia fegyverletételhez kötötte ígéretét, a tárgyalásokat pedig Bill Clinton is támogatta. 1994-ben az IRA letette a fegyvert. A fegyvereket azonban nem voltak hajlandóak beszolgáltatni, rövidesen pedig újabb bomba robbant Londonban.
Tony Blairnek sikerült asztalhoz ültetnie a IRA-t és a Sinn Féiennt, akik újabb tűzszünetet ígértek. 1998. április 10-én megszületett a Nagypénteki Egyezmény. Az IRA mégis folytatta a merényleteket.
