Területén dús erdők, dombok, mocsarak található. Az itt élő emberek életmódját elsősorban ez határozza meg. Évszázadokon keresztül a halászat, pákászat, vadászat volt a fő tevékenységük az állattenyésztés és a földművelés mellett. Lakóépületüket talpasháznak nevezték, mert a falakat fatalpakra rakták.

Díszítőművészetükben a faragások nagyon jelentősek. Faragással díszítették bútoraikat, eszközeiket, sőt néhol az ajtófélfát is. Szintén jelentősek a szőttesek, mert fontos terményük volt a len és a kender. A szőttesek mintái pirossal, vagy piros és kék színnel készültek.

Viseletük sajátosan alakult. Alapszíne a fehér. Az asszonyok és lányok rövid szűk ujjú kis imögjükön bő ujjú, nagy imögöt viseltek, ami fátyolszövetből, gyolcsból, v. batisztból készült. Térdig érő fehér szoknyát (bikla, vagy kebél) viseltek, ami elé a fiatalok színes, az idősebbek fehér kötényt kötöttek.

A lányok a hajukat befonva viselték. A fonást két oldalt kezdték, majd hátul egy fonatban fogták össze és a végére színes szalagból kötöttek csokrot. Az asszonyok két ágba fonták a hajukat, félkörben felcsavarták és főkötőt tettek rá. A fiatal menyecskék főkötője piros, majd a kor haladtával kékre, zöldre, majd fehérre változott. A nők viseletének kiegészítője az esőabrosz, amely különösen tömöttre szőtt vászonból készült.

A férfiak felső testükön imögöt, alsótestükön bő gatyát hordtak. Az imög fölött fekete pruszlikot, vagy báránybőr mellyest viseltek. A fiatal férfiak kötője fekete, az időseké fehér volt. Lábukon bocskort viseltek. Később a gatyát a nadrág, a bocskort a csizma váltotta fel. Télen bundában, subában, vagy szűrben jártak.

Az ormánsági népviselet jellegzetessége, hogy a gyász színe is fehér. Az év jeles napjaihoz fűződő szokások közül az új esztendő köszöntés, a farsangolást, a balázsjárást, a kotyolást, a mátkázást, és a májusfa-állítást tartották.

Új esztendő köszöntő. A hagyományok nagy része itt is áldozatul esett a társadalmi változásoknak. A két világháború között, Kiss Géza, kákicsi református lelkész szerzett elévülhetetlen érdemeket a terület hagyományainak feltárásában, megőrzésében. 1937-ben jelent meg Ormányság c. műve.

A továbbiakban is jeles kutatók, népzenetudósok munkálkodtak az Ormánság néprajzának feldolgozásában.

Úgy, mint Pl.:

• ifj. Kodolányi János,
• Zentai János, Lajtha László,
• Kerényi György,
• Katanics Mária,
• Vikár László,
• Csapó Katalin,
• Olsvai Imre,
• Várnai Ferenc.