Három vers

Amikor az 1848-as eseményekkel kapcsolatban az irodalom kerül szóba, első asszociációnk valószínűleg Petőfi Sándor lesz. Nehéz is lenne tőle elvitatni ezt az elsőséget: a Nemzeti dal például szerves része lett mind Petőfi-, mind ’48-képünknek. Mi a helyzet azonban a korszak más alkotóival? Mi a helyzet például Vörösmarty Mihállyal, aki addigra már megkerülhetetlen irodalmi intézménnyé nőtte ki magát; aki 1836-ban megírta a Szózatot, ezt a hatalmas ódát, a nemzetiköltő-szerep egyik legszebb manifesztumát. Mit írt Vörösmarty 1848-ban?

Ha készületlenül csapunk fel egy Vörösmarty-kötetet, megdöbbentő felfedezést tehetünk: a nagy költőtől mindössze három vers maradt fenn az 1848-as évből: a Szabad sajtó és a Harci dal című, illetve egy [Légy buzgó, de...] kezdetű epigramma. E három költemény mintegy összefüggő narratívaként is olvasható: bevezetésként, tárgyalásként, befejezésként. Három különálló mű, amelyet most mesterségesen, pusztán a keletkezésük évének összefüggésében konstruálunk egésszé. Mielőtt azonban rátérünk a költeményekre, vizsgáljuk meg, hogyan lehetséges az, hogy a korábban annyira termékeny költő ebben az évben ennyire gyéren verselt!

Derűre ború

Vörösmarty Mihály olyan korban indult és teljesedett ki költőként, amikor a jövő a magyar irodalom számára nagy lehetőségeket ígért. A reformkor általánosan optimista légkörében az irodalmi körök, műhelyek, fórumok, orgánumok ugyan még közel sem biztosítottak teljes „lefedettséget” az országban, a nyelvújítási tollcsaták már nagyrészt befejeződtek, és egy kifejezőképességében megerősödött magyar nyelv várta, hogy új mesterei virtuóz módon játsszanak rajta. Vörösmarty rendkívül sokféleképpen játszott ezen a különleges hangszeren: írt eposzt, kiseposzt, novellát, tragédiát, drámai költeményt. Emellett irodalomszervezői tevékenysége is figyelemreméltó: többek között szerkesztette a Tudományos Gyűjtemény című folyóiratot, egyike volt a Magyar Tudományos Akadémia alapítóinak, részt vett a Kisfaludy Társaság ülésein.

Túlzás lenne azt mondani, hogy Vörösmarty ezen időszakban csak úgy ontotta a műveket: inkább a precíz műgond, a fogalmazványok folyamatos próbálgatása, elvetése, csiszolása volt jellemző rá, mint a Petőfi-féle verszuhatag. 1848 előtt is volt év, amikor versből keveset írt – azonban a forradalom évében egy olyan alkotótól, aki korábban olyan hitelesen alakította a nemzeti költő szerepét, talán több költeményt várnánk. Történt valami, ami végzetes módon kihatott alkotókedvére. Az irodalomtörténészek szerint egy 1846-os esemény hatására került alkotói válságba: ekkor verték le Galíciában a lengyel nemesség nemzeti-függetlenségi mozgalmát Bécsből fellázított ukrán parasztok; ennek hatására a pesszimizmusra amúgy is hajlamos költő még inkább borúlátó lett, és még kevesebb vers hagyta el a tollát.

Borúra derű

Mindazonáltal az 1848-ban írott verseinek kezdő darabján semmi nem érződik a letargiából. A március 15-16-ra keltezett Szabad sajtó című vers az ismerős metaforákkal üdvözli a forradalmat: „Kelj föl rab-ágyad kőpárnáiról, / Beteg, zsibbadt gondolat!”; „Oh, jőjetek ki, láncra vert rabok!” Egy nyolcsoros lelkes kiáltás ez a mű, amely hűen tükrözi a korabeli radikális közhangulatot, ha még ez egy kissé talán idegenül is hathat egy irodalomszervező költőtekintély tollából. Izgalmas folytatásaként is értelmezhető a Harci dal (1848. július-augusztus), amelyet Kerényi Ferenc egy Vörösmarty-portréjában a Marseillaise egyik magyar reinkarnációjának nevez; ráadásul mintegy hatsoros refrénje egy kicsit talán a Nemzeti dal szóhasználatát és szerkezetét is megidézi:

A sikra, magyarok!
     Fegyvert ragadjatok.
     Hazánkat ujra meg kell váltani.
     E drága föld szinét
     Borítsák szerteszét
     A pártütőknek véres csontjai.

Pattogó jambikus soraival remekül szavalható (énekelhető?) buzdító vers ez, amely mellé ha odatesszük a nagy gondolati költeményeket, a Gondolatok a könyvtárbant vagy az Előszót, talán tartalmilag sekélyesnek tűnhet, ám az tény, hogy áthatja a szabadságharc első felének lelkesedése. Ehhez képest nagyságrendekkel visszafogottabb és kevésbé radikális a [Légy buzgó, de...] című epigramma, ez az egyetlen disztichonból álló, tanító szándékú vers, amely egy tevékeny, viszont kiszolgáltatott emberképet sugall:

Légy buzgó, de szerény, birónak még te kicsin vagy,
     Élj, küzdj és munkálj s várd el itéletedet.

Amennyiben önmegszólító versként értelmezzük a költeményt, úgy a Harci dallal némiképpen ellentétes, inkább önmérsékletet tanúsító magatartást fogalmaz meg, Ám mindkét előző verstől különbözik abban, hogy azokkal ellentétben ez az epigramma nem kötődik annyira az adott történelmi szituációhoz: inkább egyfajta időtlen bölcsességet fogalmaz meg.

Vörösmarty Mihály az elvesztett szabadságharc után még mintegy hat évig élt, mindazonáltal e három műve tulajdonképpen az utolsó versei közé tartozik. Még hátra van két súlyos vers: az Előszó és A vén cigány; ezekkel együtt 1846-tól minden megjelent verse különlegesség, ami átment a gyötrelem és borúlátás szűrőjén.

További ötletek

• Érdemes megnézni Vörösmarty többi versét is, amelyet haláláig írt; ezek a költemények a legnagyobb valószínűség szerint – és a közhiedelemmel ellentétben – nem egy olyan művész alkotásai, akin egyre inkább elhatalmasodik az elmebaj, inkább egy az írási hajlandóságot ugyan soha el nem vesztő, de mégis rendkívül ritkán és nehezen alkotó költő versei.

Kerek Roland cikke

Kép: mek.oszk.hu