Ezekkel a teendőkkel akkor is elmegy másfél-két óra, ha sietünk, nem játszunk, nem bolondozunk, nem beszélgetünk. És amikor azt hisszük, sikerült takarodót fújnunk végre, valamelyikük felkiált: "De hiszen még nem is volt mese!"

Kell-e a gyereknek még külön is mesélni, az esti fektetés amúgy is hosszúra nyúló ceremóniáit tovább nyújtani? Nem elég-e, ha csak vacsora és fürdetés közben meghallgatjuk, hogy mi történt vele aznap, és amikor ágyba bújik, megsimogatjuk, megpusziljuk, hogy érezze: biztonságban van és szeretjük?

- Nem, nem elég. Az esti beszélgetés, a babusgatás és a jó hangulat természetesen nagyon fontos, de a mesélésnek, a biztonság és a szeretet kifejezésén túl, más fontos szerepe is van a kicsik életében. Nemcsak az oldott, közös izgalmakkal, nevetéssel és megkönnyebbüléssel teli együttlét ez szülő és gyermeke között, de a világ rendjéről, a jóságról és gonoszságról, a bátorságról és az igazság győzedelmeskedéséről szóló nagy beszélgetések kiindulópontja is egyben.

Nem mindegy tehát, hogy mit és hogyan mesélünk a gyereknek. Fontos, hogy a meséléshez találjunk elég időt, türelmet és nyugalmat, és hogy amihez együtt leülünk, az a gyereknek is vonzó legyen, de nekünk, felnőtteknek is tetsszen. Ha a mese cselekménye, a történetbe ágyazott konfliktusok és megoldások, a kimondott vagy kimondatlan tanulság a szülő számára unalmas, idegesítő vagy nevetségesnek tűnik, akkor nem tudja átéléssel, hitelesen megjeleníteni a gyermek számára. Amit a szülő nem szívesen, kényszerből mesél, az megzavarja a gyereket, hiszen ő nemcsak a mese tartalmát fogja fel hangulatában, érzelmeiben, hanem a mesélő belső állapotát is.

Gyakran előfordul, hogy gyermekünk heteken át, minden este ugyanazt az egy mesét szeretné hallani. A szülő, mi tagadás, századszorra egy kicsit unja már a Borsszem Jankót, s nem érti, mi a jó abban, ha mindig ugyanazt mondja, hiszen már mindketten kívülről tudják az egészet. A gyermek, aki természetesen mindig a főhős (vagy a megmentendő királylány) helyébe képzeli magát, éppen azt élvezi, hogy ismeri a mesét, és tudja, mire mi fog következni. Az első alkalommal még nagyon félt, amikor a farkas bekapta a Piroskát, de tizedszerre-századszorra már ismerős világban mozog, ahol ura lehet a mégoly félelmetes helyzeteknek is.

A kicsik ráadásul gyakran nemcsak kedvenc meséjükhöz ragaszkodnak, de ahhoz is, hogy szó szerint, a legapróbb változtatás vagy rövidítés nélkül mondjuk el azt. Előfordul, hogy a történetet még alig-alig értő, látszólag oda sem figyelő kistestvér az, aki közbeszól: "Nem így van, kihagytad, hogy szólt hozzá apácskája!" A szóban mondott mesének ugyanis nemcsak tartalma, cselekménye van, de ritmusa, dallama is, ami az ismétlés révén önmagában is elringató, megnyugtató hatású.

A tévé mesecsatornáin sugárzott rajzfilmfolyam, túl azon, hogy tartalmilag legtöbbször kusza, agresszív és igénytelen, formailag sem igazán alkalmazkodik a kicsik igényeihez. A gyorsan változó, villódzó képek nem hagynak időt és teret a gyereknek arra, hogy fantáziája, érzelmi feldolgozó munkája révén belső képeket készítsen. Az megszakítás nélkül, órákon át ömlő, újabb és újabb mesék emésztetlenül haladnak át a kicsi elméjén. Nincs mód visszakérdezni, az izgalmas részeket újra és újra átélve, fokozatosan uralni a mesei bonyodalmak keltette szorongást. Ha mégis arra kerülne a sor, hogy a gyereket a képernyő elé ültetjük, a gondosan kiválasztott, elejétől végégig lejátszott, visszapörgethető és újra levetíthető videó filmek, még mindig kevésbé károsak, mint a tévénézés.

Hány éves kortól kezdjünk mesélni? A mese szórakoztat, megnyugtat, és kapcsolatot, közös élményt teremt a mesélővel. Ezekre a dolgokra már az egészen pici babáknak is szükségük van. Náluk azonban az esti mesét még inkább a ringatás, az éneklés, és a mindenféle "kukucs" és "kerekecske gombocska" játékok helyettesítik. Nem kell azonban a meséléssel megvárnunk, amíg a kicsi már folyékonyan beszél, az egy-másfél éves gyerek már szívesen nézeget olyan képeskönyvet, melyben mindennapi tevékenységei köszönnek vissza, szívesen hallgatja a ritmus és az ismétlést kihangsúlyozó verseket, rövidebb meséket.

Ha a "cselekményt" nem is érti pontosan, a növekvő izgalmat, majd a feloldást, a mese végi nevetést, megkönnyebbülést a mesélő intonációjából is követni tudja, és szívesen végigéli. A pici megszokja, megszereti magát a helyzetet; ahogy egymás mellé bújunk a fotelban, lapozgatjuk a szép színes könyvet, az elbeszélés izgalmat, vagy éppen mulatságot hordozó tónusát, és mire óvodás lesz, észrevétlenül profi mesehallgatóvá válik. Nem kell feltétlenül könyvből mesélni, vagy jól ismert, klasszikus mesével szórakoztatni a gyereket, a kicsik azt is nagyon szeretik, ha az ő életüket, az elmúlt nap eseményeit játsszuk el, pl. egy mackó vagy baba család segítségével.

A nagyobbak, a 4-5 évesek azonban már szívesebben hallgatják a klasszikus tündérmeséket, melyben királyok, boszorkányok, legkisebb királyfiak és csodálatos fordulatok vannak. Őket a kép, az ide-oda lapozgatás már kevésbé érdekli, ágyban fekve, csukott szemmel, vagy rajzolgatás közben is tud figyelni. Szereti a szép mesekönyv illusztrációkat, de valójában nincs rá szüksége. Amit hall, azonnal megjelenik a képzeletében, így a boszorkány és a sárkány pont annyira csúnya és félelmetes, amennyire ő szeretné, a királylány és a gyémántpalota olyan gyönyörű, amilyent csak el tud gondolni.

A mese gyermekeink mindennapi lelki tápláléka. Azok a gyerekek, akik rendszeresen hallgatnak mesét, iskolás korukra a szövegértés, a szókincs és általában, a nyelvi fejlettség szintjén jóval megelőzhetik azokat a társaikat, akiknek ez nem jutott osztályrészül. Ami azonban még ennél is fontosabb: a jó mesehallgatókból lesznek az önként, lelkesen, sokat és örömmel olvasó gyerekek, akik lámpaoltáskor nem még egy kakaóért vagy filmért nyúzzák a szüleiket, hanem azért, hogy "Hadd olvassak el még egy fejezetet!".