Amikor az ember azon gondolkozik, hova is utazzon Magyarországról április közepén, talán nem feltétlenül Finnország jut elsőként az eszébe. Én mégis megörültem, amikor a sok érkező e-mail között találtam egy felhívást arról, hogy szakképzésben résztvevő iskolákból lehet pályázni a finn PDW-n való részvételre. Abban a pillanatban ugyan hirtelen fogalmam sem volt arról, hogy a PDW az angol Professional Development Workshop kifejezés rövidítése, mégis dolgozott bennem a kíváncsiság.
Tapasztalatom az eTwinning programmal kapcsolatban a pályázat megírásának pillanatában alig volt, egy dolog azonban nagyon valószínűtlennek tűnt, mégpedig az, hogy Magyarországról éppen én lehetek az az egy tanár, aki kiutazik. Nem is nagyon hittem a szememnek, amikor megláttam néhány hét múlva az e-mailt, hogy utazhatok. Ezt csak azért írom, mert biztosan sok kollégám gondolja egy pályázat megjelenésekor ugyanezt, és talán nem is próbálkozik. Pedig nagyszerű élményektől fosztja meg magát ...
Az élmények már a repülőn kezdődtek, mert bár repültem már néhányszor, a leszállás előtti néhány pillanatban arra gondoltam, hiba volt belevágnom az útba. Nagy szél volt ugyanis Helsinki környékén, a repülő percekig rázkódott leszállás előtt, én pedig leginkább arra koncentráltam, mit is mondtak a felszállás után, hol vannak a vészkijáratok. De szerencsésen földet értünk, és máris elfelejtettem a leszállást, mert Helsinkiben ragyogó napsütés és 15 fok várt. Ez volt az első, de nem az utolsó kellemes meglepetés. (Arról csak zárójelben szólok, hogy végig cipeltem a télikabátomat, és az óriási bőröndömmel inkább festettem úgy, mint aki örökre ebbe a szép országba költözik, semmint aki kiruccant egy 3 napos konferenciára.)
A szervezők kitettek magukért, a pontos útmutatás alapján könnyű volt eltalálni a szállodába, ami maga volt az IKEA-land. (Tudom, az svéd találmány, mégis így többen értik talán.) Aztán rövid akklimatizálódás után mindjárt bele is csaphattunk a programba, ami egy rövid spontán ismerkedés utáni vacsorát jelentette. Én néhány finn és német tanár társaságában töltöttem el az estét, ami igazán hasznos és kellemes volt.
Másnap aztán belevetettük magunkat a munkába, reggeltől késő délutánig egy közeli főiskola termeiben ismerkedtünk egymással és azokkal az eTwinning programot segítő eszközökkel, amelyek megkönnyítik azoknak a kollégáknak a dolgát, akik szeretnének nemzetközi együttműködéseket tető alá hozni. Ez volt az a nap, amikor komolyan fontolóra vettem, nem kellene-e örökre Finnországba költöznöm. Ennek elsősorban személyes oka volt, mert tejcukor-érzékeny lévén itthon állandóan azt kell kérdezgetnem, van-e az adott ételben tejcukor vagy sem. Finnországban pedig minden étel mellé kedvesen kiírták, mennyi laktózt tartalmaz. Annak, hogy végül ezt a fellángolást nem követték tettek, szegény rénszarvas az oka. Aznap este ugyanis szerencsénk volt részt venni egy nagyon kellemes vacsorán egy lapp étteremben, ahol többek között rénszarvas volt a menü. Az egész este rendkívül jó hangulatban telt, további kedves ismerősöket szereztem, sok-sok interkulturális tapasztalatra tettem szert, és ha nem is mindegyikből sikeredik rögtön az első körben eTwinning projekt, az sem baj. Talán éppen a személyes kapcsolatok lesznek a katalizátorai valami későbbi együttműködésnek. A rénszarvas, különösen a taposóaknára lépett változat azonban az én ízlésemtől oly nagyon messze esett…
Mint azonban a latin közmondás tartja: De gustibus non est disputandum. Erről nem érdemes vitázni. Mi az hát, ami igazán emlékezetes marad ebből a három napból? Sok minden. Természetesen az a hihetetlen szervezettség és kifinomult formavilág is, amivel szembetaláltuk magunkat Finnországban. Mégis leginkább az arcok, az emberek, akikkel akár tíz perc alatt is megtaláltuk a közös fonalat, amit csak fel kellett venni. És akkor, amikor egy pohár jó olasz bor mellett beszélget egymással finn, német és magyar pedagógus, már igazán megvalósulni látszik az európai integráció.
