35 évvel ezelőtt rendezték a Monterey-i fesztivált
|
Ez az időszak még a rock ártatlanságának kora volt. Még nem volt a zene akkora biznisz, még akárcsak néhány évvel később, sokkal inkább a szervezők, a zenészek, a közönség lelkesedése, nyitottsága volt a meghatározó. Az 1969-es woodstock-i és az 1970-es Wight-szigetit leszámítva soha nem jött össze annyiféle kiváló muzsikus, soha nem lehetett hallani egy összejövetelen olyan sokféle zenét (talán a korai Diáksziget elevenítette fel ezt a szellemet). Nem voltak horribilis gázsik, akik akkor színpadra léptek, ma már szinte mind legendák, holtak és élők egyaránt.
Egy különc San Franciscó-i zenész, John Phillips és egy amatőrszínház-igazgatóból lett koncertszervező, Bill Graham hívó szavára érkeztek az egyként lélegzők, színes ruhákban, virágokkal a hajukban, hogy átérezzék a zenéből áradó legfőbb szeretetet. És látták a testhezálló kötött ruhában toporzékoló Janis Joplint, aki lerázta mindenkiről a bilincseket. És látták Otis Redding lelkének arany kisugárzását. És látták Jimi Hendrix tűzimádó áldozatát, a Who őrületét, hallották Eric Burdon fehérnél is feketébb énekét, Simon és Garfunkel szelíd melankóliáját, magukba álmodhatták örökre Kaliforniát a Mamas and Papasszal, elutazhattak a Grateful Deaddel vagy a Jefferson Airplane "fehér nyusziját" követve, és csendesen meditálhattak Ravi Shankar ezeréves bölcs szitárhangjaira. Visszahozhatatlan korszak, amelyet azonban nem szabad elengednünk. Nem is kell, mert szerencsére ma már lemezen is megjelent a fesztivál zenei anyagának legjava, klasszikus értékűvé vált David A. Pennebaker Monterey-filmje, otthon is bármikor megnézhetjük Hendrix teljes fellépését. Az 1967-es "szeretetnyár" csillagai pedig újabb és újabb nemzedékeket szólítanak meg a nem porosodó felvételekről.
(gluck)
