De mi is az a Titanic?

Olyasmi, mint Cannes-i, Berlini, Velencei filmfesztivál, hogy csak legnagyobb európai testvéreit említsem. Egy nemzetközi, játék és dokumentumfilmeket (és elvétve animációs műveket) bemutató vetítéssorozat, ahol az érdeklődő közönség megnézheti az adott év a szervezők által legérdekesebbnek tartott alkotásait. Az említett fesztiválokkal szemben nincs díjazása a filmeknek, de a közönség és a szakma megszavazza a három-három legjobb alkotást.

A vetített filmek egy része később forgalmazásra kerül itthon, a legtöbbet viszont csak itt lehet megtekinteni, ez is magyarázza a Titanic népszerűségét. A februári Magyar Filmszemle után ez a legnagyobb filmes esemény (idén tizennyocezren ültek be a vetítésekre), itt arról kaphatunk képet, mik a nemzetközileg fontos filmek és trendek, ott arról, mi a helyzet Magyarországon.

A helyszínek

évről évre változnak, idén a szokásosnál is több helyen voltak vetítések Budapesten: az Urániában, a Toldi moziban, az Örökmozgóban, a Kossuth moziban, valamint a Palace MOM parkban. A vetítésekhez kapcsolódó események a nyitó és zárógála, ahol rövid beszéd után egy-egy különleges filmet lehet megnézni, a sajtótájékoztatók, szakmai találkozók és a beszélgetések a meghívott alkotókkal. A tizenegyedik Titanic műsorát is tematikus blokkokba rendezték a szervezők,

a Hullámtörők

között az elmúlt év fesztiválsikerei szerepeltek. A Dogma mozgalomtól fokozatosan távolodó Lars von Trier Dogville című filmjében megint nagyot alakít a főszereplőnő, aki jelen esetben egy hollywoodi sztár, Nicole Kidman. A film különlegessége, hogy egyetlen térben mutatja be egy falu életét, úgy, hogy az épületeket a talajra festett alaprajz jelképezi. A mesterséges, színházias környezetben minden színész jól játszik, a történet pedig a Triertől megszokott végzetes fordulatokon keresztül halad a nem kevésbé végzetes befejezésig.

A Dogma elveihez tulajdonképpen teljesen hű Franz Müller filmje, a minimális költségvetésből forgatott Sci-fi, amely egy pszichológiai tréningen pórul járt emberekről szól. A tréning vezetője és legelesettebb résztvevője azt tapasztalja, hogy bármikor becsukódik mögöttük egy ajtó, annak túlfelén elfelejtik őket. Ennek előnye is van, a bevásárlás, autószerzés nem jelent problémát nekik, de a kapcsolatteremtéssel problémáik lesznek. Az egyszerű ötletet remekül bontják ki az alkotók, az ellentétes figurák egymásrautaltságára, és kialakuló barátságára helyezve a hangsúlyt. A film érdekessége, hogy időrendben forgatták a jeleneteket, és a színészek sokat rögtönöztek a különböző szituációkban.

A szavazáson is jól szerepelt a nyitófilm, a francia Mióta Otar elment. Julie Bertuccelli filmje egy grúz családban játszódik, ahol anya, nővér és unokahúg várja a híreket Otarról, aki Párizsban dolgozik. Egy nap híre jön, hogy balesetet szenvedett, és meghalt, de a hírt nem merik az idős édesanyával közölni. Ő viszont a fejébe veszi, hogy Párizsba megy, meglátogatja fiát, és megnézi a várost, ahova egész életében vágyott. A film kedves, szomorkás humora a három remek szinésznőnek, és különleges összjátékuknak köszönhető.

Sikeres volt még a szekcióból a Dalok a konyhából című norvég film, melyben egy agglegények konyhai szokásait vizsgáló cég megbízásából felmérést végző svéd kerül lassan barátságba a vizsgált norvéggal. Különleges, groteszk humor és jellegzetes északi arcok teszik a filmet emlékezetessé.

A zárófilm is ebből a blokkból került ki, a Coen testvérek Kegyetlen bánásmódja George Clooney és Catherina Zeta-Jones jutalomjátéka. Ezúttal nem a szokásos, visszafogott, fekete humorát csillogtatja a neves amerikai testvérpár, hanem igazi, klasszikus, harsány filmvígjátékot alkottak. A film a férfiakat kisemmiző házasságszédelgő és a menő válóperes ügyvéd története. Ketrec

A Fiatal hajtások

között zömében elsőfilmes rendezők alkotásait láthattuk. A Ketrec a francia Alain Raoust filmje minimalista eszközökkel mondja el egy huszonöt éves lány történetét. Anne még kiskorúként lőtt le valakit, kikerülve a börtönből a megbocsájtást és megbékélést keresni indul áldozata apjához a hegyi faluba. A történet ismerős lehet, a belga A fiú című filmet még játsszák a mozik.

A Félhold-tenger

volt a neve a tadzsik, marokkói, török és libanoni filmeket felvonultató blokknak. A Messze című török alkotás Nuri Bilge Ceylan munkája, középpontban a fővárosi befutott fotós és a munkát kereső, hozzá beköltöző vidéki rokon kapcsolatának története. Nagyon jól felépített történet, intenzív színészi játék az amatőr szereplőktől, és a téli Isztambul különleges fényei teszik emlékezetessé a filmet.

A bűn mélységei

a bűnözéssel kapcsolatos alkotásokat gyűjtötte egybe. Itt szerepelt a fesztivál egyik legsikeresebb filmje a Carandiru, mely egy brazil börtönlázadás történetét dolgozza fel a börtönorvos emlékiratai alapján. Luiz Carlos eredeti helyszínen forgatott, a börtönt azóta lebontották.

Kisebb tetszést aratott a Nap mint nap, Jaime Rosales Barcelonában játszódó első filmje. A főszereplő fiatalemberrel nem történik semmi különös, vállalkozása és kapcsolata sem működik igazán, megmagyarázhatatlan okból többszörös gyilkossá válik. A film mellőzi a dramaturgiai csúcspontokat, szenvtelenül ábrázol, ahelyett azonban, hogy ezzel hatást érne el, inkább unalmassá válik. A pornófilmes

Az Éjutazás

szekcióban az erotikával kapcsolatos alkotások, nemegyszer botrányfilmek kaptak helyet. Nagy sikere volt a Pajzán pózok-nak, mely a tízes-húszas évek pornófilmjeiből összeállított válogatás. Ezeket a tekercseket állítólag lelkes amatőrök, baráti társaságok forgatták olcsón megvehető nőkkel, többek között oktató célzattal vetítették különleges előadásokon.

A pornófilmes francia-kanadai alkotás Bertrand Bonellotól, az újhullám kedvenc színészével, Jean-Pierre Léaud-dal a címszerepben. A filmbéli rendező visszatér szakmájához, amely nagyon megváltozott, közben magánéleti válságon esik át, és kapcsolatba kerül rég nem látott fiával. Igazság szerint a forgatások bizarr jelenetei nem olyan botrányosak és hatásosak, amilyennek szánták őket, a film valódi válságtörténete pedig kevés eredetit tartalmaz.

Lehet, hogy csak a Négyszáz csapásban megismert Léaud-t kiábrándító festett hajjal, pocakosan, színészileg alulteljesíteni látni, de nem volt az alkotásnak igazán jó visszhangja.

A Filmdokk

nem meglepő módon a dokumentumfilmeket gyűjtötte egy csokorba. Ezek között szerepelt a Charlie: Charles Chaplin élete és művészete című alkotás. Úgy teljesíti a címben ígérteket, hogy rengeteg jelenetet mutat Chaplin ismert és alig látható műveiből valamint családi és egyébb dokumentumokból időrendben, közben rokonok és filmesek beszélnek a legismertebb burleszk-mesterről. A film ismeretterjesztő és szórakoztató funkcióját egyaránt tökéletesen betölti, a zsenitől látható részletek akkor is lekötik a nézőt, ha a dokumentumfilm tempója időnként leül egy kicsit.

Összességében elmondható, hogy az idén is (mint mindig) sok jó, és kevésbé sikerült alkotást láthattunk. Amit hiányolt a közönség egy része a kínálatból, azok a távolkeleti filmek voltak (mindössze egy, a Szigorúan piszkos ügyek volt műsoron), illetve a videoklipes és animációs, vagy játékfilmes életművet bemutató szekció, melyek nagy sikerrel mentek az elmúlt években. Minden filmbarátnak fontos helyen van naptárában a Titanic, az aki lemaradt idén, még jegyet válthat a következőre. Dalok a konyhából

A közönségszavazatok eredménye

Szakmai szavazatok alapján