1910-ben elnyerte Arad város ösztöndíját, és Münchenbe utazott. Egy orosz festő magániskoláját látogatta, ahol az impresszionista fölfogás uralkodott. Az itt töltött négy év nyári hónapjaiban Nagybányán dolgozott. A párizsi piktúra híre őt is a modern festészet központjába vonzotta. 1914 tavaszán utazott a francia fővárosba. Valószínű, hogy későbbi merész, fölfokozott színvilága párizsi hatásra alakult ki benne.
A háború kitörésekor elsők között került a frontra, orosz fogságba esett, ahol módja nyílt portréfestésre. Szülei valószínűleg meghaltak, ugyanis hazatérése után Szegeden telepedett le. 1919 májusában a kultúrpalotában rendezett kiállításon két képpel szerepelt. Juhász Gyula szerint szűkös viszonyok között, gondokkal küszködve, kevés megértéssel találkozva, de hittel és bizakodva dolgozott. Meglepték Bodzássy merészen eredeti, megkapóan egyéni színei.
1920. február 14-én házasságot kötött Löffler Kató (*1887) iparművésszel, aki fényképészműtermet is üzemeltetett Szegeden. 1920 novemberében műterem-kiállítást rendeztek, melyről Juhász Gyula elragadtatással számolt be: „Bodzássy kollekciója sokoldalúsága mellett sajátos egyéniségéről tesz örvendetes bizonyságot. Meleg színektől ragyogó tájképein, merész elgondolású és szerencsésen megkomponált figurális festményein és rajzain, finoman és lendületesen megformált aktjain és életteljes csendéletein egy művészi lélek és egységes világszemlélet frissességét és melegségét érezzük. Csupa életöröm és természetszeretet minden dolga.” Löffler Kató finom és eredeti könyvdíszeivel, párnáival, batikjaival aratott sikert.
Az ünnepelt mestert minden bizonnyal Juhász Gyula hozta át a szülővárosba, és ismertette meg Espersit Jánossal. Bodzássy megfestette Espersit arcképét, sőt 1921-ben ex librist is tervezett részére. Fölirata: Ex-libris Joh. Espersit. A római lictorok vesszőnyalábja fölött ülő, s könyvet nyújtó óriási egyszarvú emberalak rajzát Abusus optimi pessimus jelmondat kíséri (A legjobbal való visszaélés a legrosszabb). Espersit gyűjteményében 1928-ban hat Bodzási festmény volt, melyből a két legértékesebb (A babiloni vizeknél, Tánc) elveszett. 1921 májusában emlékezetes tárlaton mutatkozott be szülővárosában. A református egyház tanácstermében rendezett kiállítást Hervay István alispán nyitotta meg. Huszonnyolc vázlata, képe és rajza ékesítette a falat. Espersit János szerint: „Dolgain meglátszik, hogy kutató lélek, keres, tépelődik s a művészetet nem csupán technikai bravúr s kifejezésbeli készség megszerzése végett űzi, hanem szíve is van, s érzéseit, hangulatait sikerül úgy kifejezni, hogy másokban is felkölti azokat. Legszebb dolga a Merengés, a Kárász utca télen, a Virágos fák és a Kirándulás a völgybe. Van két Kernstocki ízű képe: a Salome és Énekek éneke. Ez itt sokak előtt ultramodernnek és érthetetlennek számít, de csak azt bizonyítja, hogy a művész még nem találta meg teljesen magát, keresi az útját, hogy e kifejezésmóddal is hódolhasson az örökszépnek”.
A makói kiállításon felesége, B. Löffler Kató iparművésznő egy hatalmas asztalt megtöltött hímzéseivel és batikolt munkáival. Ötletes tervei, színeinek harmóniája művészi értékűvé teszik díványpárnáit, retiküljeit, terítőit, díszkendőit.
Ekkoriban Bodzássy kijárt festeni Apátfalvára, majd külföldre sodródott. Ettől kezdve minden szellemi kapcsolata megszakadt nemcsak Makóval, de hazájával is.
Dr. Tóth Ferenc
nyugalmazott múzeumigazgató