Szabványos mítoszmesék
Az irodalomtörténet Shakespeare nagytragédiáiként tartja számon azt a négy opuszt, amelyek 1601 és 1606 között születtek. Az általános vélekedés szerint a drámaköltő eddigre érett meg a tragédiára igazán, noha a műfaj már a megelőző évtizedben foglalkoztatta, sőt írt is írt is tragédiákat, például a Rómeó és Júliát vagy a Julius Caesart. Az igazán problematikus, és emiatt tragikus karakterek azonban csak Hamlettel jelennek meg. A Hamlet, dán királyfi, az Othello, a velencei mór, a Lear király és a Macbeth olyan független hősöket szerepeltet, akiket csak a végzet köt – de az ellenállhatatlanul. Ahogy Géher István írja a Shakespeare olvasókönyvben: „a nagytragédiák, bár a jellem- és életábrázoló realizmus változatos és bonyolult remekei, voltaképpen éppolyan rejtélyesen egyszerűek és kísértetiesen szabványosak, mint a mítoszmesék”. És ahogy a mítoszok, ezek a drámák is örök, archetipikus emberi eseményeket hordoznak, amelyek az egyén és a közösség sorsában újra és újra bekövetkeznek. A számtalan lehetséges olvasat közül az egyik segít abban, hogy az ember életének szinte menetrendszerű pontossággal érkező válságai mentén fűzzük össze ezeket a történeteket.
Hamlet, aki férfivá nem érik
A dán királyfi vállát sokszoros teher nyomja: nem elég, hogy apja meghal, nem elég, hogy egy ország trónjának várományosa, nem elég, hogy ettől a természetes folytonosságtól elesik, mert nagybátyja a helyébe lép, nem elég, hogy ez a nagybácsi feleségül veszi Hamlet anyját, mindez akkor történik, amikor a királyfi éppen az ifjú- és felnőttkor határán lévő eszmélési korban van. Az alaphelyzetet megelőzően Hamlet harmincéves és a wittenbergi egyetemisták gondtalan életét éli; ennek a királyi bölcsésznek kell most hazatérnie Helsingőrbe, hogy tanúja legyen, hogyan omlik össze eddig stabilnak hitt rendszer, az apa-anya-fiú családmodell. Talán apja elvesztése miatt búsulva ugyan, de a trónt jogos örökösként elfoglalva megnyugodna lassanként, és elfogadná saját vezető felnőtt férfiszerepét, királyfiból király válna – de Claudius nemcsak apját, a felnövés lehetőségét is elveszi tőle: úgy fest, ő már örökre királyfi marad. Wittenbergbe nem mehet vissza, hiszen a király megtiltja ezt (hogyne tenné: szemmel kell tartani a potenciális trónkövetelőt), és ezzel egyszersmind az ifjúi miliőjétől is elszakad. Légüres térbe kerül, „beszorul” két létállapot közé: nem ifjú már, de már soha nem lesz felnőtt. A helyzet tarthatatlan: a két létállapot közötti átmenet minden ember számára kisebb-nagyobb krízishelyzetet teremt, ha azonban ez az átmeneti krízis állandósul, onnan nincs kiút. Azaz hogy van; Hamlet önmagát feláldozva képes csak túljutni ezen a holtponton. Meghal, sorsa beteljesül, megoldása a gordiuszi csomó „megfejtéséhez” hasonló.
Othello, a házasélet áldozata
A velencei mór személyes léthelyzetéről is elmondható, hogy akkor is tartalmazna nyomokban némi krízist, ha egyébként minden a maga nyugodt medrében folyna: megházasodik, férj lesz, eddig önmaga ura volt, most feleségének, Desdemonának is ura lesz. Az önállóság elvesztésétől a személyes felelősség megnövekedéséig és az apaszerepig sokféle válsághelyzetet teremthet egy férfi számára a házasság. Csakhogy „nyugodt mederről” szó sincs, és nem is lehet: Hamlethez hasonlóan Othello is terhelt: úgy tölt be egy rendkívül országos jelentőségű tisztséget, hogy fekete, vagyis még a velencei kozmopolita közegben is örök outsider, kívülálló marad. Ráadásul magas pozíciója lévén szinte törvényszerű, hogy legyenek irigyei, rosszakarói. Ők azonban, Jagóval az élen, inkább a közember-Othellóval állnak szemben. A magánember-Othello éppen az intimitásnak egy új fokozatára készül fellépni gyönyörű és odaadó feleségével. Addig, amíg a magán- és a közszférát képes az ember külön kezelni, fenntartható a nyugalom – ideig-óráig, a kettő ugyanis sohasem lehet teljesen független egymástól. Jago, a mesteri intrikus pedig nem nyugszik, amíg meg nem mérgezi a magánszférát, az intimitást, amelyből kifolyólag Othello gyanakodni kezd feleségére, és lassan minden bizalmát elveszti irányában. Amikor Desdemona meghal, Othello számára a családi élet minden intimitásának vége szakad, és amikor kiderül felesége ártatlansága, ő is légüres térbe kerül, mint a bemocskolt intimitás áldozata, ahonnan már nincs kiút, csak a bosszú és a halál irányába. Othello mindkettőn elindul.
Shakespeare tehát éppen abban az élethelyzetben hozza működésbe a tragédia gépezetét, amikor főhősei amúgy is embert próbáló válságszituációban vannak. Hasonlóképpen Lear királynak az öregség, Macbethnek pedig a hatalom traumájával kell szembenézniük, amikor a Végzet pályára állítja őket a pusztulás felé.
További érdekes ötletek:
A személyes krízishelyzetekkel foglalkozik Hajduska Marianna Krízislélektan című könyve (Eötvös Kiadó, 2008), amely a válságokat az életszakasz-váltások, a véletlenszerű krízisek és az öngyilkosság témakörei mentén tárgyalja. Shakespeare nagyszerűsége részben abban rejlik, hogy évszázadokkal a modern pszichológia előtt olyan lélektani folyamatokat tematizált kísérteties precizitással, amelyek hatásmechanizmusa sok esetben máig fejtörést okoznak a kutatóknak.
Kerek Roland cikke
